Nem bizony, és hogy mennyire nem, éppen nemzeti nagyjaink tanúsítják, vagyis hogy sohasem mondhat le egyetlen tanár sem azon tanítványairól, akiknek lehet, hogy tehetségük szűk körre korlátozódik, abban viszont gyakran kivételesen nagyoknak mutatkoznak, ugyanis, amint Horánszky Nándorné nagyrévi Czike Kornélia tanár találóan írja, miután a tanárok emberi mivoltuknál fogva nem tökéletesek, sőt gyarlósággal teljesek, megítélésük a növendékek elbírálásában nem mértékadó: egyébként is a tanterv nem nyújthat arra kellő alkalmat és nem lehet célja, hogy a gyermek tehetségét minden irányban teljesen kiismerhessék, és ezért nem lehet az intelligencia fokmérőjévé tenni az iskolában elért eredményeket.

Lássunk erre néhány példát!

Petőfi Sándor, amint életrajzírója, Ferenczi Zoltán írja (Petőfi életrajza, 1896), egyáltalán nem volt osztályelső, olyannyira nem, hogy általánosan alig kielégítő, sőt magyarból, legkedvesebb tárgyából rossz osztályzatot kapott.

Arany János, amint Riedl Frigyes megjegyzi (Arany János, 1887), magát a természetet szerette, ahol az egyes tárgyak harmóniában összefolytak: könyvet vitt magával az erdőbe, de nemigen nyitotta ki, inkább letelepedett a fűbe és ott a magányban órahosszat nézte, amint a langyos szellő a gallyakat lóbáltatja, amint a fehér felhők a mélykék égen hajóznak, míg végre úgy érezte, hogy lelke átfolyik a nagy természetbe, tér, hang, fény, felhő lesz belőle, ezért hiába, hogy az iskolában a természet egyes tárgyainak nevét tanították, nem érdekelte és nem tanulta meg.

Deák Ferenc, amint szintén Ferenczi feljegyzi (Deák Ferenc élete, 1904), ugyancsak nem tartozott a legjobb tanulókhoz: amikor Pápára került, a tanév sokkal gyengébben ütött ki. Tanárának megvolt a régi tanrendszere, talán annak tudható be. Páratlan emlékezőtehetséggel bírt, csak mikor felhívták felelni, szomszédja kinyitott könyvében az elmondandónak egy részét egy pillantással végignézvén, a másik részét köhintést színlelve a tanár szavaira emlékezvén, saját szavaival kibővítette, így nem valódi tudása szerint értékelték.

Gárdonyi Géza pedig egri tanítóképzői évei alatt, olvassuk fia, József visszaemlékezésében (Az élő Gárdonyi, 1934), éppen magyarból kapott elégtelent Répássy János professzortól, aki oklevele átvételekor csak annyit mondott neki: Fiam, belőled sohasem lesz nagy ember, de annyi pénzed azért mindig lesz, hogy megkereshesd kenyeredet!

Amint Horánszky Nándorné nagyrévi Czike Kornélia találóan írja (Mindent a gyermekért! (Gondolatok a nemzetnevelésről), 1943), mindezekből a tanulságot levonva, sohasem lehet egy növendéket teljesen félretenni és irgalmatlanul kiselejtezni. Hányan vannak, akik bukdácsolva végezték el a gimnáziumot, az érettségit, és a legkiválóbb sebészek, orvosprofesszorok, tudósok (Röntgen), politikusok, diplomaták, írók, a társadalom vezető egyéniségei lettek annak ellenére, hogy számtanból, fizikából vagy bármely más tantárgyból annyira rosszul álltak, hogy tanárai eltanácsolták az iskolából. Ugyanakkor ennek a felfogásnak ellentáborában vannak, akik kitűnő bizonyítványokkal és kitüntetésekkel végezték az iskolákat és élre kerültek: jogos büszkeséggel védhetik saját álláspontjukat, de csak ők tehetik ezt, mert különleges szemüveggel nézik ezt a világot, ezért kevés kivétel miatt így nem lehet elbírálni a közösséget. Tény, hogy miután a tanárok emberi mivoltuknál fogva nem tökéletesek, sőt gyarlósággal teljesek, megítélésük a növendékek elbírálásában nem mértékadó: egyébként is a tanterv nem nyújthat arra kellő alkalmat és nem lehet célja, hogy a gyermek tehetségét minden irányban teljesen kiismerhessék, és ezért nem lehet az intelligencia fokmérőjévé tenni az iskolában elért eredményeket.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info