1868. július 30-án hunyt el ötvenegy évesen a Gömör vármegyei Hanván Tompa Mihály, reformkorunk s az azt követő Bach-önkényuralom allegorikus-elégikus nemzeti költészetének egykor országszerte népszerű, mára azonban csaknem teljesen elfeledett nagyja, akit kortársai egyenesen Petőfi és Arany mellé helyeztek.

Pintér Jenő irodalomtörténész fején találta a szöget: „Tompa Mihály, mint elégia-költő, a legkitűnőbbek egyike, mint hazafias költő, a legjobbak közül való. Egyénisége beleillett az elnyomatás korának hangulatába, kifejező erejét a borús idők művészivé ihlették. Minden lírikus kortársa között ő találta el legjobban azt a hangot, amely az önkényuralom idején a nemzet szívéhez szólott.” (A magyar irodalom a XIX. század második harmadában, 1933)

Hiába hallgatnak életművéről korunk „posztmodern” kézikönyvei, „A gólyához” című, 1850-ben írt, elei közül csak Baróti Szabó Dávidéhoz hasonlítható allegóriája (Egy ledőlt diófához) erről tanúskodik.

A gólyához

Megenyhült a lég, vidul a határ,
S te újra itt vagy, jó gólyamadár!
Az ócska fészket megigazgatod,
Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.

Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak
Csalárd napsugár és síró patak:
Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet,
Az élet fagyva van, s megdermedett.

Ne járj a mezőn, temető van ott:
Ne menj a tóra, vértől áradott:
Toronytetőkön nézvén nyughelyet:
Tüzes üszökbe léphetsz, úgy lehet.

Házamról jobb, ha elhurcolkodol. –
De melyiken tudsz fészket rakni, hol
Kétségb’esést ne hallanál alól
S nem félhetnél az ég villámitól?

Csak vissza, vissza! dél szigetje vár;
Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár.
Neked két hazát adott végzeted:
Nekünk csak egy – volt! az is elveszett!

Repülj, repülj! és délen valahol
A bujdosókkal ha találkozol:
Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk…!

Sokra sír, sokra vak börtön borul,
Kik élünk, járunk búsan, szótlanul:
Van aki felkél, és sírván, megyen
Új hont keresni túl a tengeren.

A menyasszony meddőségért eped,
Szüle nem zokog holt magzat felett,
A vén lelke örömmel eltelik,
Hogy nem kell élni már sok ideig.

Beszéld el, ah! hogy … gyalázat reánk!
Nem elég, hogy mint tölgy, kivágatánk:
A kidült fában őrlő szú lakik…
A honfi honfira vádaskodik.

Testvért testvér, apát fiú elad…
Mégis, ne szóljon erről ajakad,
Nehogy ki távol sír e nemzeten:
Megutálni is kénytelen legyen!

Ifj. Tompó László – Hunhír.info