Mindennapjaink áthatója a feminista propaganda részeként a nő nőként, a férfi férfiként funkcionálása természetességének tagadása, következésképpen a szingli életmód népszerűsítése, vagyis a heroizmus hiánya: mindezzel szemben eleink emberebb embert, magyarabb magyart akartak, amint ez múlt századunk erkölcsnevelői közül Koszterszitz József (1898-1970) – közismertebben Koszter atya –, a Szent Imre Kollégium legendás prefektusa bizony megríkató versvallomásából határozottan kitűnik.

Rádöbbenhetünk belőle, eleink miért voltak olyannyira pirospozsgásak, miért, hogy – miként sírfelirataik hirdetik – „egészségbe hóttak meg”, mikor „nem is várták”, miért, hogy az élet mikroszkopikus parányiságú mozzanataiban is hősök maradtak.

Édesapám

Büszke vagyok édesapámra!
Nem gazdag ember. Autója nincs,
sem bankbetétje, birtoka.
Ruhája foltos, cipője foltos.
Kopott veréb a szürke porban…
Egyetlen kincse: kis családja,
két udvari sötét szobában
hét egészséges gyermeke:
három kislánya, négy fia!
Az én apám a teremtő Erő,
s anyám az Isten szántóföldje:
Belé veti az embermagokat…
Belőlünk zsendül az új magyar élet,
belőlünk indul a jövő!

Büszke vagyok édesapámra!
Nem „méltóságos”, nem nagy úr,
Újság nem írt még róla cikket:
nem szalutál a sarki rendőr,
ha villamoson arra visz útja…
De két kezében ég a munka!
De műhelyében zeng a dal:
„Kipi-kopi” a munkadal…
Milliók között szürke-egy.
De munkájukból él a nemzet!
Ők hordozzák a történelmet:
apám, s a többi robot-ember,
névtelen magyar dolgozók!

Büszke vagyok édesapámra!
Nem sárkányt verő meselovag,
nem hadvezér, nem csodahős.
De ha feltör a vérzivatar,
az ellenség jön a határon,
leteszi csendben a kalapácsot,
megcsókolja édesanyámat
s felszáll a páncélkocsira.
Ő harcol, szenved könnyben, vérben,
családért, asszonyért, gyermekért,
magyar hazáért, nemzetért,
ezeréves becsületért,
új-ezeréves életért:
az én apám az álmok hőse,
névtelen magyar katona!

Büszke vagyok édesapámra!
Nincs rajta semmi nagyszerű…
Csak egy a millió magyarból,
csak olyan ő is, mint a többi…
Gyermekszemekkel felnézek reá.
Számomra ő az ideál!
Ha este imára kulcsolom kezem,
Mindennap arra kérem Istenem:
ha felnövök majd férfivá,
olyan lehessek én is, mint apám:
gazdagnál, úrnál, hősnél igazabb:
emberebb ember, magyarabb magyar!

Alighanem ez az olyan lehessek adott erőt 1956 túlélőinek szerte az öt világrészen, ezért ha nem is feltétlenül váltak ama októberben-novemberben a barikádok hőseivé, azonban a rendszer árulóivá sem: csendes hétköznapi, megalkuvásmentes életükkel mindvégig protestáltak, miként az a székely mérnök, aki halála előtt így búcsúzott nemzetünktől: „Nem számolhatok be arról, hogy börtönbe hurcoltak, megkínoztak vagy halállal fenyegettek volna. Nem vettem részt ötvenhat harcaiban, nem vagyok hős, de nem váltam árulóvá sem. És számomra a legutóbbi tény a legfontosabb: nem váltam e nép árulójává, és így önmagam árulójává, sem nagyban, sem kicsiben, sem közvetlen, sem közvetve.” (Sebestyén Béla: Dörzsöltek kora, 1999)

Száz szónak is egy a vége, ők még emberebb emberek, magyarabb magyarok voltak.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info