Nemcsak a könyvkiadás bánt évtizedeken át mostohán „Az elsodort falu” írójával, hanem az oktatás is, köszönhetően Nagy Péter elvtársnak és az olyan tankönyvíróknak, mint Mohácsy Károly, akik, akárcsak tanítványaik, sohasem bocsátják meg neki, hogy nem szent tehenekként kezelte a társadalom bizonyos szegmenseit.
Az 1956 után támadt Szabó Dezső-reneszánsz letörésére a Kádár-kormány korifeusai elhatározták, hogy ha már nem lehet elhallgattatni teljesen életművét, nekik kell azt kezükbe venni, nehogy tovább fertőzzenek művei. Nagy Péter elvtárs („Borisz” fedőnéven III/III-as ügynök és ELTE-professzor) MSZMP-utasításra így írta meg maximálisan marxista monográfiáját életművéről – elorozva Budai Balogh Sándor Szabó Dezső-archívumát –, és húzta ki könyörtelenül az író feledhetetlen önéletrajzi vallomásaiból, az „Életeim”-ből, a „zsidózó” részeket. (A Püski Kiadónál 1996-ban megjelent változat már szerencsére tartalmazza ezeket.) A nép körében csak „foximaxisták”-nak nevezett „bölcsészek” az egyetemen róla többnyire csak őt olvashatták, csak belőle vizsgázhattak, nem is tudva Gombos Gyula Münchenben 1966-ban megjelent ellenkönyvéről.
Szabó Dezső könyvei ma már hozzáférhetők, mégis alig van igény olvasásukra, köszönhetően a mindenkori Nagy Pétereknek, köztük az ügyeletes tankönyvíró Mohácsy Károlynak, akit persze nemcsak az ő életműve zavar, hanem általában minden, ami magyar: egyik középiskolai irodalomkönyvében Arany János életéről például jóformán csak betegségeit idézte. Igaz, másoknak, mint Kuthy Lajos, Szemere György, Tormay Cécile, Mécs László, Nyirő József, Alföldi Géza, gróf czegei Wass Albert, még ennyi sem jutott. Persze Szabó Dezső sem különösebben szívügye, és hogy mennyire nem, mutatja tankönyvsorozata tizenkettedik osztályosoknak írt része is, amelyben nemes egyszerűséggel így intézte el:
„Szabó Dezső (1879-1945) esszéíróként jelentkezett a Nyugatban. Az elsodort falu című regénye (1919) a forradalmak bukása után óriási hatást ért el. Azt a jobboldali, a magyarság és a parasztság iránt vonzódást mutató fordulatot fejezte ki, amely nacionalizmustól és antiszemitizmustól sem volt mentes, de a nemzetféltés irányította, amikor a nemzet felemelkedését a faj mítoszán keresztül képzelte el. (Ez a faj-fogalom a fajtám, nációm, népem értelemben használatos.) Az egyenetlen színvonalú regény – és életmű – ráirányította a figyelmet a nemzeti-társadalmi gondokra. Egyik ihletője volt a népi írók munkásságának. Jelentős az író német térhódítás elleni kiállása is a harmincas évektől.”
„Jaj, csak ne lett volna Szabó Dezső nacionalista és antiszemita!” – hallom már előre az iménti szövegből vélhetően egyedül megmaradó következtetést.
Remélem, hogy addig is, amíg végre valóban magyar irodalomtankönyv születik, akadnak azért tanárkollégáim, akik magát Szabó Dezsőt olvassák és olvastatják!
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
