1883. november 26-án született Szekszárdon Babits Mihály, akinek mégoly apolitikusnak elkönyvelt életművét mégis mindmáig meghamisítja a média és az oktatás, tekintettel a garantáltan nílusi székelyekről kegyetlen őszinteséggel vallott regényére, a „Timár Virgil fiá”-ra, továbbá a két bécsi döntéssel visszatérő országrészeinkre emlékező néhány versére.
A Timár Virgil fia (1922) alig leplezett ellenszenvvel leplezi le őket. Benne Vitányi Vilmos, az „entellektüel” pesti újságíró cisztercita rendházban tett látogatásáról így számol be: „Megszokott fölényével ment az ájtatos folyosókon, de egyúttal valami különös érdeklődéssel is, mert hallatlanul imponált neki, ami ráégi volt és katolikus. Bizonyos büszkeséget érzett a modern demokrácia vívmányain,. Hogy ő, a kaftános zsidó maradéka, így megy keresztül ezeken a folyosókon, nem mint megvetett sárga foltos, hanem mint úr, mint érdeklődő, mint előkelő idegen. Renanra, Anatole France-ra gondolt és elhatározta, hogy legközelebb az egyházatyákat fogja olvasni. A világnézete a kaputól a Timár Virgil cellaajtajáig nagy változáson ment keresztül: meggyőződött, hogy csak szorosan katolikus elvek szerint lehet igazán művészi életet élni.” Mégis, miként regényében mesterien érzékelteti, mindvégig megmaradt idegensége, felületessége, sznobizmusa.
Ám nemcsak e regényét, vagy a róluk hasonló képet formáló Kártyavár-t, hanem számos költeményét is igyekeztek elfeledtetni. Az Első Bécsi Döntés révén való felvidéki visszatérés örömére írta Áldás a magyarra című versét:
Ne mondjátok, hogy a haza nagyobbodik.
A haza, a haza egyenlő volt mindig
ezer év óta már, és mindig az marad,
mert nem darabokból összetákolt darab:
egytest a mi hazánk, eleven valami!
Nem lehet azt csak úgy vagdalni, toldani.
Máskor is hevert már elkötözött tagokkal.
Zsibbadtan alélt a balga erőszakkal.
De mihelyt fölengedt fojtó köteléke,
futni kezdett a vér elapadt erébe.
Visszakapta, ami soha el nem veszett.
Nagyobb nem lett avval. Csak egészségesebb.
Lám, igaz jószágunk visszatér kezünkre,
bár a világ minden fegyvere őrizze.
Mert erős a fegyver és nagy hatalmasság,
de leghatalmasabb mégis az igazság.
Útja, mint a Dunánk és csillagok útja:
nincs ember, aki azt torlaszolni tudja.
Él a nagy Isten és semmise megy kárba,
Magyarok se lettünk pusztulni hiába,
hanem példát adni valamennyi népnek,
mily görbék s biztosak pályái az égnek.
Ebből tudhatod már, mi a magyar dolga,
hogy az erős előtt meg ne hunyászkodna.
Erős igazsággal az erőszak ellen:
így élj, s nem kell félned, veled már az Isten.
Kelnek a zsarnokok, tűnnek a zsarnokok.
Te maradsz, te várhatsz, nagy a te zálogod.
Zsibbad a szabadság, de titkon bizsereg,
és jön az igazság, közelebb, közelebb…
Természetesen a Második Bécsi Döntés, az észak-erdélyi és székelyföldi területekre való bevonulás sem hagyta érzéketlenül. Erről tanúskodik Ezerkilencszáznegyven című verse:
Mi minden voltál már nekem, édes hazám!
Egész világ melyben kedvtellve utazám…
Meghitt otthon, ahol nyujtóztam szabadon…
Keménypados börtön és bujdosó-vadon…
Észrevétlen voltál, mint a jó levegő,
Majd égő fájdalom, mint a szoros cipő…
Homlokomon bélyeg… a nyakamon járom…
De mostan kősziklám vagy és erős váram.
Fölforrtak az idők, egy nagy had a világ.
Most gyűrd be, magyar, a süveged taraját,
s amint büszke voltál harcaidra hajdan,
légy büszke békédre e nagy zivatarban.
Mert csodálatos és hősi a te sorsod:
harcolnod kell, mikor más nyugodt és boldog,
s mikor körülötted tombol az egész föld,
te maradsz türelmes, mozdulatlan és bölcs.
Immár a népeket terelik mint A nyájat,
emberek futkosnak, mint riadt patkányok,
városok lángolnak telhetetlen tűzben,
nemzetek halálát engedte az Isten.
Te állsz vén bástyádon fürkészve, hallgatag.
Gonosz, szomszéd szelek borzasztják hátadat.
Szemed úgy száll szerte, mint a bibliai
özönben a Noé csapzott galambjai.
Mire tart a végzet s mily sorsra szánt minket?
Micsoda jövőnek magjaivá rendelt?
Óh, ki tudja, milyen nehéz parancsokat
hordunk már zsebünkben titkos pecsét alatt!
Várakozva állunk, mint ki némán, hosszan
áll egy kényes strázsán, s vigyáz és nem moccan;
s ahogy a rossz évek rozzanva meghagyták,
néz ránk a vén bástya, a nyűgös szabadság.
Meg ne inogj, népem, tarts ki nagy strázsádon,
mert kell ma a bástya az omló világban,
s talán épen ez a te nehéz parancsod:
tartani keményen a kopott ős roncsot.
Mert nem véd az, amit te meg nem tudsz védni,
de rozzantan is szent, ami tiéd s régi.
Átkoztad elégszer… kicsi volt magadnak…
S ma áldott, és tágabb mint nagy birodalmak.
Mi minden voltál már nekem, édes hazám!
De most érzem csak hogy mi voltál igazán.
Most érzem, hogy nincs hely számomra kívüled
s mi börtönnek látszott, szabadság tornya lett.
Most érzem hogy sorsom a hazámnak sorsa,
mint fához a levél, hulltomig kapcsolva,
mert nem madár vagyok, hanem csak falevél,
mely ha fája kidőlt, sokáig ő sem él.
Végül Erdély című verse is igazolja, hogy bármennyire megpróbálta behálózni a „Nyugat-kör”, lelke mélyén mégsem róluk álmodott:
Rólad álmodtam, Erdély,
kamasz koromban, Erdély,
messziről süvegeltek
hegyek és fejedelmek.
S ki voltál könyvem, Erdély,
ezeregyéjem, Erdély,
lettél ifjonti házam
és tanuló lakásom.
Három nagy évig, Erdély,
laktam földedet, Erdély,
ettem kürtös kalácsát
s a tordai pogácsát.
Ismertem, színed, Erdély,
tündérszín őszöd, Erdély,
üveg eged metélő
csúcsaid gyémánt élét.
Most versbe szállok, Erdély,
az első hírre, Erdély,
hogy varázsod határát
sorompók el nem állják.
Öreg pilóta, Erdély,
ül így gépébe, Erdély,
még egyszer ifjúsága
tájain szállni vágyva…
Ifj. Tompó László – HunHír.info
