Hetven éve, 1940. november 7-én hunyt el Budapesten Pintér Jenő, legnagyobb, méltatlanul mellőzött irodalmi nevelőink, nyelvvédőink egyike.
1881. január 25-én született Cegléden. Középiskolai tanulmányait Lőcsén és Budapesten végezte, ahol 1903-ban tanári és bölcsészdoktori diplomát szerzett. 1905-től jászberényi, 1910-től budapesti középiskolai, 1935-től szegedi egyetemi tanár, 1919-től 1939-ig fővárosi tankerületi főigazgató. 1911-ben Baross Gyulával és Horváth Jánossal a Magyar Irodalomtörténeti Társaság megalapítója és 1935-től haláláig elnöke, 1912-től 1932-ig az általa alapított Irodalomtörténet című szaklap szerkesztője.
Irodalomtörténeti tan- és kézikönyvei a magyar irodalomtörténet-írás addigi klasszikusainál (Czvittinger Dávid, Horányi Elek, Bod Péter, Budai Ézsaiás, Pápay Sámuel, Toldy Ferenc, Arany János, Gyulai Pál, Imre Sándor, Beöthy Zsolt, Horváth Cyrill) jóval bővebben ismertetik nemcsak az egyes költők, írók életét, hanem munkásságuk kor- és politikatörténeti hátterét, kortársaikkal való kapcsolatát és műveik kiadásait is. Kézikönyvei (A magyar irodalom története a legrégibb időktől Bessenyei György fellépéséig (1909), A magyar irodalom története Bessenyei György jellépésétől Kazinczy Ferenc haláláig (1913), A magyar irodalom történetének kézikönyve (1921), Magyar irodalomtörténet (képes kiadás, 1928), A magyar irodalom története (1938)) és gimnáziumi tankönyvei ezért nemcsak az olvasóközönség és a diákság köreiben, hanem szakmai berkekben is általános elismerést váltottak ki. Legnagyobb alkotása mégis „tudományos rendszerezés”-ként 1931 és 1941 között megjelentetett nyolc kötetes Magyar irodalomtörténete, melynek a tizenkilencedik és a huszadik századdal foglalkozó része egyedülálló alapossággal világítja meg akkori irodalmi alkotásaink történelmi-világnézeti hátterét.
Tanártársai tudósnak, igazi nemzetnevelőnek tartották. 1919-ben Sajó Sándorral megalakította a Magyar Középiskolai Tanárok Nemzeti Szövetségét, az Országos Középiskolai Tanáregyesület pedig már 1920-ban tiszteletbeli tagjává, továbbá a Magyar Pedagógiai Társaság 1921-ben alelnökévé, 1938-ban elnökévé választotta.
Műveit számos kortársa (leginkább Szabó Dezső) ugyanakkor keményen bírálta, amiért túlságosan lexikálisaknak és általános értékítéletűeknek találták. Hálás tanítványai – mint az író-gondolkodó Németh László róla írt visszaemlékezésében („Meghalt egy tanárom”, 1940) – viszont arra mutattak rá, hogy nem egyes életművek avatott szakértője volt (mint kortársai közül a régi magyar irodalom iránti érdeklődést feltámasztó Féja Géza vagy Horváth János), hanem vérbeli irodalmi nevelő, aki írói-költői alkotásaink enciklopédikus ismeretére és szeretetére, „Magyar Nyelvvédő Könyvé”-vel (1938) pedig helyes magyarságra tanított nemzedékeket, kollégái példaképévé válva, magas mércéje miatt ugyanakkor széles körű tanítványi gárdát aligha hagyva maga után.
Nyolckötetes irodalomtörténetének utolsó részét („Századunk magyar irodalma”) törekvéseiben mindhalálig hű támaszaként felesége, Battlay Borbála saját könyvkiadót alapítva 1943-ban külön megjelentette (méltó párjaként Várkonyi Nándor kézikönyvének (Az újabb magyar irodalom 1880-1940)), további két kiváló nemzetépítő kiadvánnyal egyetemben (Kozocsa Sándor „Kis magyar irodalomtörténete”, vitéz gróf Takách-Tolvay József honvédelmi neveléstana, „A haza szolgálatában”).
Hiába hallgattatják el életművét, hiába nem hivatalos tananyag egyetemeken, főiskolákon, a nyolc kötetes „nagy Pintér” minden jobb irodalomértő számára mindmáig fogalom. Legyen áldott emléke!
Ifj. Tompó László – HunHír.info
