1918. október 31-én szabadkőműves parancsra meggyilkolták budapesti Hermina úti villájában gróf Tisza Istvánt, hazánk kétszeres miniszterelnökét, akire ebből a tragikus alkalomból Reményik Sándor versével és Tormay Cécile Bujdosó könyve feljegyzésével emlékezünk.
Reményik azonnal versben fejezte ki keserű fájdalmát, a „Tisza István ravatalára” írt Magányos cipruság-ban:
Nem szánlak, jó Vitéz, mert jó Neked,
Neked már jó.
Sok rémség elől elfedte szemed
Az orgyilkos golyó.
Rövid a kín, hosszú a síri álom,
De ezt a népet szánom és útálom.
Hogy letört életednek drága gátja,
Rajt’’ dül át a tömeg,
Ezer közül nagyságod egy ha látja,
S az sem érdemli meg;
A nemzedékek sodra tovatart,
S nem ád az Isten több ilyen magyart.
Míg éltél, értünk drága két karod
Munkált erőd felett,
S a halál, mikor szíven ragadott,
Szóltál: „Ez így kellett”.
Néztél merőn, Kálvin kemény magyarja,
A puskacsőbe: ahogy Isten akarja.
Egy szörnyű korszak minden bűneit
Hordta fenkölt fejed,
Szeretted édes magyar véreid,
S tested megtöretett,
Új tagja mártírok nagy seregének,
Néróknál haj! hóhérabbak a népek!
A becsületen folt, csorba ne essék,
Nem volt más jelszavad,
Hitted, hogy nem ábránd, mi kötelesség.
Arany-Szent-György-lovag,
Köveden rövid lesz a felirat:
Egy igaz férfi, sok hitvány miatt!
Tormay a Bujdosó könyvben noha az „őszirózsás” forradalom, a patkánylázadás és Trianon okait firtatva a kiegyezés utáni kormányoknak a szabadkőműves és cionista politikai erőkkel szembeni közönyéről sem feledkezett meg, mégis Tiszát, kormánya politikájától függetlenül is a kor kivételesen tiszta államférfiújának látta, különös tekintettel az első világháborúba való belépésünk ellen tett diplomáciai lépéseire. Meggyilkolásának részleteit, ennek előzményeként Károlyi Mihály ellene való határtalan gyűlöletét leghitelesebben belőle ismerjük:
»Napközben a külső Hermina úton, a villa tájékán sűrű tömeg verődött össze. Este egynegyed
hét óra tájban nyolc baka átmászott a magas vasrácsos kerítésen és a kert pázsitján át a házhoz lopódzott. A hátulsó ajtón mentek be. A Tisza István őrizetére rendelt csendőröket békésen lefegyverezték és benyomultak a villa halljába. Az inas útjukat állta. A zajra előjött Tisza István, felesége és unokahúga, Almássy Denise grófnő. Tisza kezében revolver volt. A katonák szemrehányásokkal illették: – Öt éve háborúskodunk miattad… Te vagy az oka az ország pusztulásának! – Gazember voltál mindig! – Aztán rákiáltottak, hogy tegye le a revolvert. – Nem teszem le, maguk is fegyverrel jöttek! – Tegye le, kiáltott egy harmincévesnek látszó nyurga szőke ember. – Nem teszem! – Álljanak félre a nők! – Nem állunk. – Tisza néhány lépést hátrált, letette a revolvert. – Na hát mit akarnak?
– Maga az oka a háborúnak!
– Tudom, hogy mi történt, hogy rengeteg vér folyt, de én nem vagyok az oka.
– Négy év óta vagyok katona. Roppant sok család veszett el az ön gazembersége miatt. Lakoljon érte!
– Nem én vagyok az oka!
– Álljanak félre a nők! – Semmi válasz… – Maga hozta ránk ezt a szörnyű vészt, most itt a leszámolás… Három lövés dördült. Tisza előre bukott a szőnyegen. Két golyó találta, egy a hasába fúródott, a másik a vállába. A harmadik Almássy Denise arcát érte. – Végem van – mondotta Tisza, ennek így kellett lennie…
A katonák, mialatt áldozatuk haláltusáját vívta, elsiettek. Hogy milyen csapattesthez tartoztak, nem tudják.”
Eddig tartott a Pesti Hírlap tudósítójának a beszámolása. Anyám egy pillanatig megdöbbenve nézett rám, aztán kételkedőn megrázta a fejét: – Valami kimaradt ebből a leírásból. Nagyon valószínűtlenül hangzik. Magyar katonák nem ölnek asszonyok előtt.
– Psychológiai absurdum – mondottam én –, ilyen beállítás csak pesti újságírónak a képzeletében teremhetett. Frontkatonák nem tartottak volná politikai előadást, ha ölni
akarnak. Talán berohantak volna és leszúrták volna Tiszát, de ilyen hideg, gyáva és megfontolt orgyilkosság nem vág a magyar természethez. Valahogy másként lehetett ez…
– Akárhogyan is volt, sóhajtotta Anyám – rettenetes, hogy megtörténhetett… Szegény Tisza Istvánné!
Egy rövid hír a lap alján, róla mondott valamit. Károlyi Mihály gróf részvéttávirata gróf Tisza István özvegyéhez: „Emberi kötelességemnek tartom, hogy legnagyobb politikai ellenfelem tragikus halála felett őszinte és mély részvétemet fejezzem ki. Károlyi Mihály.”
Anyám arcán irtózat látszott: – Hogy nem átallotta oda tolakodni!
Szinte csúfolódóan hangzott ez a vakmerőség a holt Tisza emlékével szemben, és hitvány kegyetlenség volt azzal a hűségében nagyszerű asszonnyal szemben, aki előtt nem volt titok a gyűlölet, mellyel Károlyi évek hosszú során át, férje ellen izgatta a tömegeket.
A gyűlölet eredete mély volt és engesztelhetetlen, mert nem eszmei ellentétekből, hanem psychikai ellentétekből, Károlyi organizmusából sarjadt. A degenerált farkastorkú Károlyi Mihály, a gőgös, féktelenül hiú, romlott és tehetségtelen főúr nem tudta megbocsátani az ősnemesi származású Tiszának, hogy tehetséges, erős, tiszta és egészséges, hogy talpig férfi és hatalmas és uralkodó. A nyomorék irigy gyűlölete volt ez, az erővel, az egészséggel, a sikerrel szemben. És környezete, saját céljai érdekében, bánni tudott vele. Hozzá közel állók több nyilatkozatát ismételték meg előttem: Károlyi sohasem titkolta Tisza elleni gyűlöletét. Számtalanszor mondotta, hogy nem nyugszik addig, amíg el nem pusztította. Ha módjában áll, szívesen elküldte volna „legnagyobb politikai ellenfele” özvegyének, már a házszabály-revízió parlamenti harcai idején a mostani részvéttáviratot. Akkor, mikor a műtét előtt álló, félig vak Tiszát, Széchenyi Aladár gróf és Pallavicini György őrgróf után, mint harmadik hívta párbajra jóformán ugyanegy héten. Gyűlölete ekkoriban lett olthatatlanná, mert Tisza István, a nagyszerű vívó, mint a politikában, úgy a mérkőzésben sem vette komoly ellenfélnek. Játszott vele és végül a harcképtelenségig elpáholta kardlapjával a fegyveres
elégtétel órájában.
Ezt nem bocsátotta meg soha…«
Olyan kortársai, mint Ady, Szabó Dezső, sőt Bangha Béla, ha eltérő megokolással is, keményen bírálták, sőt néha ostorozták kormányzati döntéseiért, mindenesetre Tormay a gyászhír hallatán a nemzeti-keresztény értelmiségi többség állásfoglalását tolmácsolta: „Erényeiben és hibáiban fajának volt a fia. Hű és istenfélő volt, becsületes, hiszékeny és dacos, büszke, bátor és megvádolt és magányos, mint a régi Magyarország.”
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
