Mindenszentek és halottak napja alkalom arra, hogy rádöbbenjünk: földi utunktól való végső elbúcsúzásunk létünknek legalább annyira értelme s célja, mint maga az élet, nem szégyen, nem végállomás, csak átmenet, hágó, melyen átkelünk az Örökkévalóságba.
Temetőjáróként vallom, amit Gárdonyi, miszerint (amint sírfelirata is hirdeti) „csak a teste” hal meg az embernek, akár huszonhat évesen, mint a világirodalmat és magyar mivoltunkat meghatározó Petőfi Sándoré – aki, mint Juhász Gyula írja, „egymaga a diadalmas élet, / Út és igazság csillaga nekünk, / Ha őt fogod követni gyászban, árnyban, / Balsorsban és kétségben, ó magyar, / A pokol kapuin is győzni fogsz, / S a földön föltalálod már a mennyet!” –, akár az öröklét titkait boncolgató – a halált mindennél bizonyosabbnak, annak óráját ellenben mindennél bizonytalanabbnak tartó –, hatvanhárom évesen Istenhez térő Clairvauxi Szent Bernáté.
Szent Bernát fején találta a szöget, ugyanis eleink nem alkudoztak Teremtőjükkel, megelégedtek a nekik rendelt idővel, mert, ellentétben korunk tömegemberével, nem voltak fogyasztó agymosottak, akik szánalmas harcot vívnak minden esetleges maradék évért, óráért, percért, hanem úgy igyekeztek élni, hogy – Juhász Gyula idézett sorával – már a földön föltalálhassák a mennyet!
A „felvilágosodás”, a francia forradalom óta azonban már egyre kevésbé van ez így, ezért egyre ismeretlenebb a meghitt halál. Arthur E. Imhof Elveszített világok című könyvében például a párizsi Église des Saints Innocents (Aprószentek Templom) előtti, a Krisztus születése utáni tizedik században létrejött temetőről egy flamand festőművésznek a tizenhatodik században készült képét nézve felteszi a kérdést, hogy általa vajon „kaphatunk-e tömörebb s egyben hatásosabb bizonyítékot az élők és holtak egységére, hogy halál és temetés csak puszta hágó az evilági véges és a túlvilági örök élet között, hogy a köznapi, rövid és mindenféle fontos és kevésbé fontos, komolyabb és közönségesebb tevékenységből álló teljes életünknek földi része Isten zavartalan dicsőségében folytatódik? Nincs az a halott, bármily csekély figyelemre méltatták is földi életében, aki csak úgy nyomtalanul eltűnne. Hasonlóan ahhoz, ahogy elhantolt teteme továbbra is ott pihent az élők sürgése-forgása közepette, csontjait is magától értetődően hozzátették ahhoz a közöd halomhoz, ahol elődeiét már feltornyozták, így ott volt a helye más, szintúgy a feltámadásra és az örök üdvösségre várakozók között.” Az egész temető ugyanis „inkább hasonlított egy köztérhez”, ahová sokan csak azért jöttek, hogy „lássanak valamit, vagy magukat láttassák, hogy barátokkal és ismerősökkel találkozzanak, hogy híreket szerezzenek és terjesszenek, hogy valamit elmeséljenek vagy meghalljanak, hogy más gyerekekkel játsszanak, de azért is, hogy kolduljanak, vagy felebaráti szeretettől vezérelve alamizsnát osszanak, hogy kutyájuk dolgát végezze, vagy hancúrozzanak és birkózzanak, vagy csak kedvükre csatangoljanak, sétafikáljanak”, szóval „kitűnő hely volt ez arra, hogy szüntelen szem előtt legyenek s így senki se feledje minden élő közös sorsát: Ember, gondolj saját halálodra!”
1785-ben azonban „higiéniai” okokra hivatkozva bezárták a temetőt a templommal együtt, elegyengetve területét, mellyel a szerző szerint megindult „az a részünkről haladónak tartott fejlődés, amely száműzte az élők szeme elől és környezetéből a haldoklást és a halált: előbb a temetéseket és a halottakat tüntették el a város szívéből – valahová a település szélére vagy asz akkori városfalakon kívülre –, majd a haldoklókat és a holttesteket az élők lakóházaiból az utolsó hónapokra, hetekre, napokra, órákra az erre a célra berendezett helyre, s végül a haldoklást és a halált űzték ki még a gondolatainkból is.”
Ám nemcsak a haldoklást és a halált űzték ki gondolatainkból, hanem egyenesen a holtakról való emlékezést is, annak tudatosítását, hogy még földi véghelyük, azaz sírjuk is mennyire kifejezte életüket. A fővárosi Fiumei úti Nemzeti Sírkertben nyugszik például Pethő Sándor (1885-1940) történész-publicista és Pintér Jenő (1881-1940) irodalomtörténész síremléke. Az előbbién azt olvassuk, hogy „küzdött azért, hogy Magyarország magyar ország maradjon”, az utóbbién pedig neve, minden jelige nélkül, egy alvó oroszlánszobron olvasható.
„Hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak” – hirdeti Nemzeti dalunk. Leborulnak, mert olyanokat takarnak, akik valóban magyar országért küzdöttek. Mindenszentekkor és halottak napján rájuk emlékezve hiszünk abban, hogy feltámadnak még az alvó oroszlánok!
Ifj. Tompó László – Hunhír.info