1941. október 24-én hunyt el Kolozsvárt Reményik Sándor, nemzeti költészetünk klasszikusa. Ezúttal Tormay Cécile-nek írt, a „Bujdosó könyv”-ben közölt megrázó levelével emlékezünk rá, levonva belőle az ötvenhatos hőseinkre vonatkozó következtetéseket.
1918-ban találkozott először Tormay Cécilenevével, szerepével, amikor értesült a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége megalakulásáról és céljairól, melyeket messzemenően támogatott, továbbá az írónő nemzeti újjászületést hirdető beszédeiről. Utóbbiak egyikére válaszként írta neki az alábbi levelet költői álnevét (Végvári) használva Kolozsvárt, 1918. december 23-án:
„»Most olvastam Az Ujság vasárnapi számában írott „Ébredjetek!” című cikkét. Le nem írhatom, mit éreztem e cikk hatása alatt, és mégis úgy érzem, kell most írnom. Minden szó a szívembe vágódott a maga rettentő metsző igazságával. Ez a hang, ez a keserű kemény beszéd kell ma nekünk, úgy kell, mint az éhen halónak a falat kenyér, mint a vízbe fúlónak az utolsó szalmaszál. Ez kell: a magyar önérzet, öntudat hirdetése egy olyan világban, amelynek minden nemzete tajtékzik a sovinizmustól, csak mi, magyarok hirdetjük a nemzetköziség, a mások előtt való megalázkodás, a mindenbe belenyugvás és mindennel megbékülés elvét – ó, sokkal túl azon a határon, amelyig nyomorult helyzetünk elmenni kényszerít!
Igaz: a mi vezetőinknek nem fáj eléggé a ’magyar halál’ és ami szörnyűbb, a költőink is úgy hallgatnak, mintha nekik sem fájna! Én nem tudom eléggé forrón megköszönni Tormay Cécile-nek, hogy e gerinctelen összeomló és öngyilkos magyar világban volt bátorsága ezt a szemünk közé vágni. Vajon hányan vannak odalenn, az ország elmagyartalanodott szívében Tormay Cécile-hez hasonló magyarok és rajta kívül hányan érzik magyar írók ott azt, amit mi érzünk itt, mikor most, este ránk nehezedik a bizonyosság, hogy holnap, Karácsony szombatján, hajnalban Kolozsvár utcáit oláh csapatok tapossák?!
Engedje meg, hogy érzéseink rokonságára hivatkozva, megküldjem két költeményemet, melyet Kolozsvár kétséges napjaiban írtam. Bizonyára szerények, vidékiesek talán itt a kifejező eszközeink, de ha a mi érzésünk fűtené azoknak a lantosoknak a lelkét, akik odafenn ma hallgatnak: a maguk művészetével s az ő kifejező eszközeikkel csodákat művelhetnének. Rajtunk pedig bizony-bizony már csak csodák segíthetnek.
Erdély nyomorult földjéről, Kolozsvár megszállásának előestéjén írom e sorokat, és kérem, ne hagyjon el továbbra sem bennünket, szegény magyarokat. Írjon nekünk! Minden könyvét, minden írását úgy fogadjuk, mint börtön rabja a napvilágot. Mert meglehet, hogy politikailag széthullunk, hogy államilag darabokra tépnek a reánk dühödt farkas nemzetek, de nincs a gyulafehérvári gyűlésnek olyan törvénye és nincs a nagyszebeni kormányzótanácsnak annyi hatalma s az oláh impériumnak annyi szuronya, hogy kitörölhetné, vagy kivakarhatná a lelkünkből a Tormay Cécile tolla nyomát. És amíg a magyar szellem el nem pusztul, addig örök a feltámadás reménye.
Maradok mély tisztelettel az erdélyi magyarok nevében is hálás igaz híve: Végvári.«
Mint e levele is tanúsítja, nemcsak Végvári-verseiben állt ki megmaradásunk mellett, hanem irodalmi kapcsolataiban is, így később is elismeréssel emlékezett meg Tormay Cécile-ről (például a Nehéz homályba című versében 1919-ben) és művei közül különösen a Bujdosó könyvről.
Ma, 1956 után ötvennégy évvel sem változott Reményik Sándor evangéliumi tisztaságú üzenete, amikor a médiumok elsöprő többsége még mindig nem mondja ki a teljes igazságot az akkori felkelésről, azt, hogy népünk igenis a zsidó bolsevizmus ellen lázadt fel, ezért, hogy – Hornyák Tibort idézve – „Népünk ötvenhatban egy dobbanó szív lett / bilincsét tépő óriás, melyben vérré vált / milliók fájdalma, őseink erénye / ezeréves hazánk múltja és reménye.”
A mégoly szelíd lelkű, de nemzeti tragédiáink láttán a versbeli pörölycsapásoktól mégsem megriadó (gondoljunk csak „Nem nyugszunk bele” című versére!) Reményik Sándor vajon miként fejezné ki a kimondhatatlant, azt, hogy – csak néhány számadat! – amíg Magyarország népessége 1989-ben 10 374 000 ezer fő volt, 2009-ben 10 016 000, az élve születések száma 1989-ben 127 000, 2009-ben 96 000, a házasságkötések száma 1989-ben 70 000, 2009-ben 42 000, az 1980-as évek minden nyolcadik gyermek született házasságon kívül, az ezredfordulón minden harmadik gyermek, az 1980-as években 1000 házasságkötésre 350 válás esett, az ezredfordulón 590, a külső (bruttó) adósságunk 1989-ben 21 milliárd amerikai dollár, 2009-ben 225, a nyilvántartott munkanélküliek száma 1989-ben 30 000, 2009-ben 470 000, a létminimum alatt élők száma 1989-ben 900 000, 2009-ben 3 300 000, a hajléktalanok száma 1989-ben 5-10 000, 2009-ben 50-70 000, az összes bűncselekmények száma pedig 1989-ben 225 000, 2009-ben 410 000? És akkor még nyelvünk, nemzettudatunk teljes felszámolásának drámai statisztikai következményeit nem is ismertettük!
„Amíg a magyar szellem el nem pusztul, addig örök a feltámadás reménye”, üzeni Reményik Sándor ma is. Mindazok, akik pusztulását foggal-körömmel megakadályozzák, netán kiteljesedését elősegítik, a feltámadás reményhordozói és egyben 1956 mai örökösei.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
