1882. október 22-én hunyt el Budapesten nemzeti klasszikusunk, akiről Gyöngyösy László irodalomtörténész feljegyezte, hogy vezetékneve lelkét is minősítette, legközelebbi barátai közül Gyulai Pál pedig, „Tengeri-hántás” című balladáját elolvasva és kevésbé sikerültnek tartva, hogy „lehet, hogy lesz Nálad nagyobb költőnk, de magyarabb nem lesz soha”.

Aligha lehetne e két jellemzésnél tömörebben és találóbban értékelni életművét, mégis, most egy rendhagyó szatirikus művével emlékezünk rá, A poloská-val.

Jobb megértése érdekében csak annyit, hogy az elején szereplő makáma arab eredetű rímes prózai műfaj. Az elnevezés eredetileg olyan törzsi gyűléseket jelentett, melyeken a hallgatóság állva hallgatta a szónokot. A műfaj a X-XI. századból ered, többféle elemből jött létre: eleinte furfangos kalandokról szóltak a benne szereplő csattanós történetek, majd később egyre mívesebbé, kifinomultabbá vált nyelvezetük. Két állandó szereplője közül az egyik a főhős, aki rendszerint egy szellemes és gátlástalan vándorkalandor, a másik az elbeszélő, aki folyton belebotlik a főhősbe, követi és elmeséli történeteit, majd minden egyes makáma végén leleplezi, melyre a főhős legtöbbször szatirikus versben válaszol, összefoglalva a történet tanulságát.

Ítéljék meg olvasóink, hogy „makámá”-ja vajon miért teljesen elfeledett, szemben hasonló tárgyú, de más végkicsengésű versével, „Az örök zsidó”-val.

A poloska

Makámat írni – mint Abu-Mohammed Kazim Ben-Ali Ben-Mohammed
Ben-Othman Hariri – nem tréfa dolog; – annyi, mint: repülni
gyalog, – s ki egyszer ebbe fog – nagy veszedelem érheti: – lábát
izibe megütheti, – orrát is betörheti. Mindazonáltal én megkisértem,
– uttörőnek bukni is érdem; – aztán meg nem szabad-e, kérdem –
prózát versben írni – már így ni! – mikor annyi verset írnak
prózában – a két nemes magyar hazában, – de kivált mostanában!

No tehát a csimaz vagy poloska – legyen lelkesedésem poczka, – a
tárgy legalább nem ócska; – pedig ez is tesz valamit nálunk – hol
annyi az ütött-kopott – nem mondom: lopott – hogy csupa zsibvásárban
járunk. – Aztán hisz tárgyam elég klasszikai: – szúnyog, csimaz
egymásnak vér-rokonai, – s ha Virgil az elsőt megénekelte, –
Poloska, jövel te!

Van egy, ki millió, – az ő neve légió; – eredetileg szőke faj, – mint a vaj;
– de ha más ég alatt meghonosul, – mások vérén megpotrohosul: –
– barnára fajul akkoron – mint a csöppentett… korom. – Világosság élő magzatja –
– Kánt is megmondhatja [Kant a poloskák szaporodását a világosság befolyásának tulajdonítá, ezért hálószobája ablaktábláit nappal sohasem engedte fölnyitni.
(Heine) – Arany János lábjegyzete] – de szereti a sötétséget – philanthrop céljai végett.
– Külsejét ami nézi, – rajta ugyan kevés a vitézi, – arcza penészesen óriás, –
termete sem igen daliás, – háta pedig kifelé görbe, – karcsusága
átmegyen a körbe, – noha páncéllal is bír – mint egy kürazir –
evvel azonban nem mellét fedezi, – hátát védelmezi. – Van továbbá
neki jó fegyvere, – csípni, szúrni ugyan tud vele, – hanem amivel
ellenséget űz, – nem annyira fegyver, mint a… bűz. – Egyik erénye
a háziasság, – nincs vériben a zajos vigasság, – nem zavar egykönnyen
rendet, – nem tör csendet; – természete birkai békes, – türelemmel
ékes, – oly józan, oly éber, – mint egy héber. – Éji magányban,
rejtve működik – tíztől circiter ötig, – feláldozza szende nyugalmát
– nem is üt semmi lármát, – virrasztja az emberiség álmát. – Nappal
azonban visszavonul, – (gondolom: ír, tanul,) – ön lelkibe mélyed, –
keresi a rejtve levő mélyet – mint egy philosoph. Ah – nincs kerevet,
szófa, – nincs ágynyiladék – vagy falhasadék – oly mélyen magasan
– hova ő be ne hasson, – mit föl ne kutasson. – Különösen tetszik
néki – minden a mi régi, – vagyon ahhoz privát gustusa, – ő annak
született antiquariusa. – Gyönyörködik a müvészetben, – festett
szobában, képkeretben – nagy hajlamot érez rája, – van saját
műiskolája, – s ha eljön az est – ő maga is fest. – Hát még minő
kedélyes! – kivált mikor éhes, – szárnyával arczod gyöngén legyezi
– mialatt véred veszi. – Sohasem ereszkedik nyilt csatába, – ha
kergeted, gyors neki a lába, – eltűnik egy percz alatt – mint villám
s gondolat; – de legott visszatér, – noha engedelmet se kér, – –
gallérodba ragad, – s „eszi a nyakad” – aztán megint ill’a –
berek! mint az ügyes guerilla, – meglapul az egész kamarilla. –
– Túlszerénység neki nem kenyere, – nem várja, hogy híják szépen: gyere!
– hova egyszer vendégül beférkezik, – onnan ugyan szűrit többé ki
nem teszik. – Egyébiránt nagyvároson született, – lenézi a nomád
életet; – paplan alatt jobb szeret hálni – mint rusticálni. – Hazája
művelt Európa, – szerelmes a civilisatióba; – s míg honn marad a
tábor törzse, – mindig elébb nyomul előörse – szárazon úgy, mint vízen
át; – neki találták fel a gőzmasinát: – nyugat felől keletre vándorol,
– békésen hódít, még nem is porol. – Mint polgár: cosmopolita, – ő nem
mondja: „si est vita – non est ita”; – hanem megindul apraja, véne
– hazát keresni ott „ubi bene”. – Bú nélkül hagyja el az ősi lakot, –
és mint madár ha elejt egy fűmagot – dúsan tenyész föl a meddő kopár:
– csimazból is elég egy pár. – Kiválóan ügyes telepedő: – ha egyszer
ráülhet, övé a lepedő, – lepedővel az egész nyoszolya, – aztán a ház
legkisebb zugolya; – pár nap mulva hemzseg a gyarmatos, – hanem
tetszik, pusztuljon a lakos! – Nincs korlátozva, bizonyos geogr.
fokig, – minden klimát azonnal megszokik, – s ne félj, hogy elszökik!
– nem háborgatja ily könnyelműség, – jelleme a ragaszkodó hűség. –
Bármely idegen elembe’ – teszi magát otthonos kényelembe, – ősi
szokásit el nem hagyja, – vérit soha meg nem tagadja, – nem alkalmazza
senkihez magát: – aki vele van, tűrje a szagát! – Legörömestebb
útfélen tanyáz – hol fogadó van, vagy más efféle ház, – és, mint
jámbor apáink régen – kapva kaptak az új vendégen: – mindenki iránt
megelőző, – vele bételni se’ győző. – Így terjeszti dicső faját,
– viszi a civilisatio zászlaját – őrszemeit előre kitolva; – hátrál
előtte barbárság, bolha, – ez kénytelen el-eblábóni: – „veteres
migrate coloni” – s megújul a világ, ez az ócska, – no tehát: for,
ever, poloska!…

Ifj. Tompó László – HunHír.info