1932-ben ezen a napon hunyt el gróf Klebelsberg Kunó, a Bethlen-kormány kultuszminisztere, a két világháború közötti magyar művelődés- és oktatáspolitika vezéregyéniségeinek egyike.

Klebelsberg Kunó, a magyar művelődés- és oktatáspolitika vezéregyénisége az Arad vármegyei Magyarpécskán született 1875. november 13-án. Édesapja százados, édesanyja dunántúli középnemesek ivadéka. A ciszterciták székesfehérvári gimnáziumában érettségizett, majd Budapesten, Berlinben és Münchenben jogot, a párizsi Sorbonne-on államtudományokat, történelmet és közgazdaságtant tanult. 1898-tól miniszterelnökségi fogalmazó, majd osztálytanácsos, 1910-től közigazgatási bíró, 1914-től vallás- és közoktatásügyi államtitkár, 1917-től a Hadigondozó Hivatal elnöke, kolozsvári országgyűlési képviselő, majd miniszterelnökségi államtitkár, 1919 februárjában pedig gróf Bethlen Istvánnal a Nemzeti Egyesülés pártja alapítója, 1921 és 1922 között belügyminiszter, végül 1922 és 1931 között vallás- és közoktatásügyi miniszter, 1930. szeptember 8-a és 28-a között ugyanakkor népjóléti és munkaügyi miniszter is.

Kultuszminisztersége alatt ötezer – főként tanyai – népiskolát létesített. Bevezette a polgári iskolát és a reálgimnáziumot, három egyetemet alapított (Debrecen, Pécs, Szeged), Tihanyban biológiai kutatóintézetet. Külföldön „Collegium Hungaricum”-okat szervezett (ennek eredményeként például az 1930/1931-es tanévben a bécsiben 35, a berliniben 26, a rómaiban 35, Genfben 4 fő tanult), lehetővé téve (az 1927. évi XIII. törvénycikk által) a magyar hallgatók számára a külföldi ösztöndíjakból való részesedést is. 1932-ben paratífuszban hunyt el Budapesten.

Nemcsak a humán tudományok (bölcselet, irodalom, hit- és történelemtudomány) művelését karolta fel, hanem a természet- és műszaki tudományokét is. Így 1926-ban a József Műegyetemen országos kongresszust hívott egybe, amelyen a természettudományok, az orvosképzés és a mezőgazdaság kutatására munkaprogramokat készítettek, végrehajtására pedig kettős szervezetet létesített: az állami segélyt kezelő Országos Természettudományi Alapot és Tanácsot, továbbá társadalmi szervezetként a Széchenyi Tudományos Társaságot, amely a gyárak és mezőgazdasági üzemek, vállalatok adományait használta fel a tudományos kutatások támogatására. E szervezetek 1944-ig több millió pengővel segítették a műszaki és természettudományos kutatómunkát.

Ösztönzésére az 1920-as évektől a Bécsi Levéltár magyar vonatkozású anyagaiból előkerült dokumentumok közlése céljából, a Magyar Történelmi Társulat elnökeként és a Magyar Tudományos Akadémia igazgatósági tagjaként lehetővé tette könyvsorozatban való megjelenésüket Fontes Historiae Hungaricae aevi recentioris (Magyarország újabbkori történetének forrásai) címmel, negyvenöt kötetben. Anyagi támogatásával indult meg ugyanakkor 1923-ban Tormay Cécile főszerkesztésében a Nyugatot ellensúlyozó, a két világháború közti magyar szellemi életet döntően meghatározó folyóiratok egyike, a Napkelet.

Tudomány- és művelődéspolitikai beszédei és cikkei számos kötetben jelentek meg (Beszédei, cikkei és törvényjavaslatai (1927), Neonacionalizmus (1928), Küzdelmek könyve (1929), Jöjjetek harmincas évek! (1930), Világválságban (1931: 1946-ban indexre került)), ugyanakkor történelemtudományunk is gazdagodott két munkájával (A Magyar Történelmi Társulat forráskiadásainak szabályzata (1920), A magyar történetírás kútfőiről (1921)).

Kora nemzeti-keresztény értelmiségijei közül számosan mindezen érdemei elismerése mellett olykor bírálattal is illették tevékenységét, mint Méhely Lajos zoológus-antropológus professzor, aki úgy látta, hogy gyakran „hiábavalóságokra és naiv elgondolásokra valóságos művészettel szórta az ország pénzét, de a magyarság faji érdekeivel szemben a legteljesebb érzéketlenséggel viseltetett”, vagy Milotay István újságíró-szerkesztő, aki szerint „igen rossz cikkíró” volt, illetve Pintér Jenő irodalomtörténész-könyvész, aki szerint „sokat akart, nagyra törekedett, de szervező mohósága nem párosult biztos ítélő erővel” (Pintér Jenő Magyar irodalomtörténete. Tudományos rendszerezés. VIII/1. köt. A magyar irodalom a XX. század első harmadában. Bp. 1941. Stephaneum Nyomda, 226-227. old.). Mindennek ellenére tény, hogy a köz- és felsőfokú oktatásunk terén végzett építő munkájával így is igazolta a Széchenyi-i igazságot, miszerint „egy nemzet ereje a kiművelt emberfők sokaságában rejlik” .

Életműve mottójának tekinthető búcsúzó miniszterként Szegeden a professzori kar előtti vallomása: „Mert miből fakadt mindaz, amit tettem? Egy politikai alapmeggyőződésből, abból, hogy mostani helyzetünk javulását, sorsunk jobbrafordulását csak attól várhatjuk, hogy művelődési téren fajsúlyosabbak leszünk, s hogy ezt a világ irányadó nemzetei elismerjék.” A kormány megbízásából 1920. június 4-én Drasche-Lázár Alfréd és Benárd Ágost aláírta, a Horvátországgal 325, anélkül 282 ezer négyzetkilométernyi hazánkat 93 ezer négyzetkilométerre zsugorító, lakóinak számát pedig Horvátországgal 20,8 nélküle 18,2 millióról 7,9 millióra csökkentő trianoni diktátum megalázta magyarság szellemi felemelkedéséért küzdő huszadik századi nagyjaink panteonjában oszlopos helyet elfoglaló Klebelsberg Kunóról (akárcsak olyan kortársairól, mint Hóman Bálint, Magyary Zoltán, Kornis Gyula, Rajniss Ferenc, Szinyei-Merse Jenő) is elmondható, ami Arany szerint Széchenyiről:

Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élet kincsét, ámbár napja múl.
Hanem lerázván, ami benne földi,
Egy éltető eszmévé finomul,
Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye
Amint térben, időben távozik,
Melyhez tekint fel az utód erénye:
Óhajt, remél, hisz és imádkozik.

Ifj. Tompó László – HunHír.info