Költőkről-írókról nemigen szokás enciklopédiákat írni – annál inkább a szó szoros értelemben vett tudományokról. Szőcs munkássága azonban e téren is kivételt képez. Közel négy évtizedes Szabó Dezső-kutatásainak összegzése ezen, 2011-ben a Kairosz Kiadónál megjelent, 371 oldalas kötete, amelyről fülszövegében maga is érzi, hogy magyarázatra szorul a megejtő cím miatt, amit azonban meg is ad: „Kissé szokatlan enciklopédia ez: egyetlen ember írta egyetlen emberről. Ha valami nem tetszik benne, könnyű megtalálni a felelőst: vagy a szerkesztő, vagy a tárgya tehet róla. S mert enciklopédiának sem feltétlenül nevezhető, inkább elmondom, hogy még mi nem ez a könyv: nem monográfia, nem bibliográfia, nem kronológia, nem nómenklatúra, nem breviárium, nem műelemzés, nem sajtótörténet, nem történelem, nem idézetgyűjtemény, viszont mindenből egy kicsi. Valójában kézikönyvnek szántam azok részére, akik szeretnének eligazodni a Szabó Dezső-kontinens végtelenségeiben.”

9.

Szabó Dezső-enciklopédia

Költőkről-írókról nemigen szokás enciklopédiákat írni – annál inkább a szó szoros értelemben vett tudományokról. Szőcs munkássága azonban e téren is kivételt képez. Közel négy évtizedes Szabó Dezső-kutatásainak összegzése ezen, 2011-ben a Kairosz Kiadónál megjelent, 371 oldalas kötete, amelyről fülszövegében maga is érzi, hogy magyarázatra szorul a megejtő cím miatt, amit azonban meg is ad:

„Kissé szokatlan enciklopédia ez: egyetlen ember írta egyetlen emberről. Ha valami nem tetszik benne, könnyű megtalálni a felelőst: vagy a szerkesztő, vagy a tárgya tehet róla. S mert enciklopédiának sem feltétlenül nevezhető, inkább elmondom, hogy még mi nem ez a könyv: nem monográfia, nem bibliográfia, nem kronológia, nem nómenklatúra, nem breviárium, nem műelemzés, nem sajtótörténet, nem történelem, nem idézetgyűjtemény, viszont mindenből egy kicsi. Valójában kézikönyvnek szántam azok részére, akik szeretnének eligazodni a Szabó Dezső-kontinens végtelenségeiben.”

Aki azt hiszi, Nagy Péter és Gombos Gyula jelzett könyve után már érdemben semmi új nem mondható Szabó Dezsőről, súlyosan téved. A Szabó Dezső-i életművet reálisan érteni-értelmezi óhajtó olvasónak nélkülözhetetlen e mű.

Alfabetikusan szinte mindent számba vesz, ami Szabó Dezső személyes életével és nyelvtanári, szépirodalmi, előadói pályafutásával kapcsolatban méltán tekinthető fontos információnak. Mindezt ráadásul meglepően szerényen teszi. Kötete borítóján és gerincén ugyanis nem is szerepel neve, csak a kötet belső címoldalán, mint összeállítóé. S nem véletlenül: minden egyes szócikkében a tőle amúgy is megszokott lelkiismeretességgel adja meg azok irodalmi forrásait.

Akkor értékelhetjük leginkább tárgyilagosan e kötetet, ha előzményeit (Nagy Péter és Gombos Gyula könyvét) összehasonlítjuk vele. Amíg Nagy Péter Szabó Dezső-monográfiája életrajzi és bibliográfiai téren valóban igencsak adatgazdag – köszönhetően persze mindenekelőtt Budai Balogh Sándor kutatásainak, akinek két jelentős mű köszönhető e tárgyban [1] –, addig Gombos Gyuláé viszont nem (amit Szőcs szerint [2] „magyaráz az emigrációban (New York) való megszületése”, azaz a szükséges tényadatokhoz való hozzájutás ottani nehézsége elegendő irodalom hiányában).

Szőcs Zoltán minden Szabó Dezsővel kapcsolatos adatot feljegyzett, s kritikailag megrostálva gyűjtött össze. Nemcsak Szabó Dezső művei megjelenésének adatait gyűjtötte csokorba, hanem életének mégoly, látszólag teljesen jelentéktelennek bizonyuló személyes történéseit is. Megtudjuk, kik voltak legfőbb személyes-világnézeti barátai és ellenségei, műveinek kiadói, terjesztői, mely kávéházakban, éttermekben, kocsmákban tette tiszteletét, értesülünk kutyafóbiájáról, obszcenitásairól, párbajairól, kedvenc nótáiról, színéről, tájékoztatást kapunk lakásairól, azután arról is, milyen „izgatási pere” volt, minő idegbajokkal küszködött, depressziója mi mindenben nyilvánult meg.

Legjelentősebbek persze az ideológus író legfontosabb életkérdésekben kinyilvánított nézeteinek összefoglalását tartalmazó szócikkei. Közülük most egy különösen is úttörő jelentőségűt emelünk ki, a református írónak a katolicizmushoz való viszonyulását taglalót [3]:

„A katolikus értékrend iránti ösztönös vonzalmáról […] az Életeim II. kötetének néhány epizódja árul el a legtöbbet. A középkor és a dogma iránti bámulata szinte letaglózta őt, amikor Párizsban életében először meglátta a St-Étienne-du-Mont templom kőimáját. Hasonló hatással voltak rá Párizs többi katedrálisai is: »Van egy lelkem, mely néha rám lépett, és életem két sorsfordulásánál majdnem sorsom meghatározója lett. Ez a lélek középkori római katolikus szerzetes, az egyház roppant épületének megszállottja«. »Ezt egy olyan fiatalember látta meg, akinek apai és anyai, a két nagyapai és nagyanyai ágon minden hozzátartozója kálvinista volt, és aki nagyon kálvinista nevelésben részesült. […] az, ami akkor ellenállhatatlan erővel vonzott az egyház felé: nem a katolicizmus esztétikuma és nem misztikuma volt, hanem: a logikuma és politikuma.«”

Megannyi részletét vizsgálhatnók e rendhagyó kötetnek, végül csak kettőt emelünk ki. Az egyik az író és a szabadkőművesség viszonyát firtatja. „Szabadkőművesség” címszó alatt megtudjuk, hogy az írót hiába is próbálta beszervezni egy zsidó szabadkőműves ügyvéd egykor tanári működése egyik helyszínén, Sümegen, nem sikerült, miként később sem senkinek e körből [4] – hiszen „számos írásában kitér a zsidók vezette szabadkőművesség nemzetellenes aknamunkájára, veszélyességére és morál nélküliségére” [5], különösen óvva az elszakított országrészeken, mindenekelőtt a Felvidéken oly Janus-arcú „Sarló-mozgalom”-tól, éppen az abban való aktív szabadkőműves részvétel miatt [6]:

A másik – nem kevésbé neuralgikus – pont az író székelységhez való kötődésének-nem kötődésének kérdése. „Székelysége” címszó alatt kifejti, nem véletlenül határolódott el Benedek Elek, P. Gulácsy Irén és – főleg – Tamási Áron „transzilvánizmusá”-tól. [7] Konklúziója [8]: szomorú, hogy „a Trianon kiváltotta sokk hatására utakat és megoldásokat kereső Benedek Elek sem, és a többi jeles erdélyi irodalmár sem volt képes megérteni, de legalábbis megengedni Szabó Dezsőnek azt, hogy ő nem hajlandó és nem tud másban gondolkodni, csak nemzetben, csak az egységes, osztatlan, történelmi magyar fajban. Így eshetett, hogy Kolozsvár legnagyobb szülötte a húszas évek végén Erdély közellenségeként lett meghirdetve. Szerencsére az idők változásokat hoztak, és a transzilvanizmus vonzása egyre inkább veszített erejéből, hogy a magyar nemzethez tartozás vonzásának adja át helyét.”

Bár Szőcs Zoltán igyekszik mindvégig csupán tények sokasága felmutatásával bemutatni az író hagyatékát, mégsem minden elfogultságtól – helyesebben az író gondolkodása iránti pozitív elfogultságából eredő egyoldalúságtól – mentes e munkája. Például csaknem semmit sem tudunk meg belőle az író életművének két világháború közti katolikus irodalomkritikai visszhangjából – holott ez bizony nélkülözhetetlen pályája minél árnyaltabb értelmezéséhez. Így sajnálatos, hogy Bangha Béla jezsuita szerzetesről nem emlékezik meg, holott a „magyar sajtóapostol” – ahogyan kortársai egyöntetűen nevezték – meglehetősen gyakran foglalkozott (kiváltképpen az általa alapított „Magyar Kultúra” című orgánumban) – Szabó Dezső személye, munkássága bírálatával – igaz, nem bal-, hanem jobb felől, akárcsak ugyanott Nyisztor Zoltán pápai prelátus, lapszerkesztő. [9]

Mindent egybevetve: hiányosságaiból eredő hibái ellenére is rendkívül értékes dokumentumkötet ez, messze nem csak Szabó Dezső, hanem egyáltalán kora jobb értékeléséhez is. Könyvével tipológiailag iskolát teremtett: híven a benne vizsgált szerző szellemi testamentumához, az „egész látóhatár” érdekelte, annak okadatolása, miért, hogy hatásában messzemenően felülmúlta a tizenkilencedik század elejétől virágba boruló magyar próza csaknem mindmegannyi képviselőjét.

Jegyzetek

[1] Budai Balogh Sándor: Vad vizek futása. (Mozaikok Szabó Dezső kolozsvári életéből). Bp. 1984. Református Zsinat Sajtóosztálya, 273 p., 2. Budai Balogh Sándor-Hartyáni István: Szabó Dezső bibliográfia. Bp. 1996. Szenczi Molnár Társaság, 463 p.

[2] Szabó Dezső-enciklopédia, 291.

[3] Szabó Dezső-enciklopédia, 150.

[4] Szabó Dezső-enciklopédia, 284-285.

[5] Szabó Dezső-enciklopédia, 284.

[6] Szabó Dezső-enciklopédia, 277., 284-285.

[7] Szabó Dezső-enciklopédia, 34-35., 105-106., 302-303., 316-317., 343-346.

[8] Szabó Dezső-enciklopédia, 346.

[9] Fölöttébb érdekes és értékes, amit Nyisztor Zoltán „Bangha Béla élete és műve” című könyvében (Bp. 1941. Pázmány Péter Irodalmi Társaság-Korda Rt.) említ, hogy Szabó Dezső „Az elsodort falu”-t elsőként Banghának ajánlotta fel kiadásra (261.), amit azonban a háborús viszonyok közepette Bangha nem tudott vállalni. – Szintén kár, hogy a Szabó Dezső-i életművet keresztény szemszögből kritizáló Bartha József tanár, irodalomtörténész, lapszerkesztő sem fordul elő könyvében. – Végül, de nem utolsósorban: kérdés, hogy a kötetében oly sokszor és méltán idézett Szabó Dezső-memoárnak (Életeim) miért éppen az 1965-ös, az Aczél György-i „kultúrpolitika” révén megcsonkított szövegváltozatát idézi az 1996-ban (a Püski Kiadónál) megjelent csonkítatlan szövegkiadás helyett?

(FÉNYŰZÉSEM 70-1. Szőcs Zoltán emlékére. Szerk.: Dóczi Székely Gábor. Tuzsér-Szigetszentmiklós, 2021. Szerzői kiadás. 161-165.)

Ifj. Tompó László – Hunhír.info

(Folytatjuk.)