Tu es Petrus, vagyis Te vagy a kőszikla, akire egyházam építem, adta meg a felhatalmazást Krisztus Szent Péternek időszámításunk talán negyedik évtizedében.
Innen datálhatjuk a pápai állam létrejöttét, mely az első évszázadok mártíriuma, szenvedései után magasra ívelve a keresztény világ nagy részének szellemi-lelki irányító tényezőjévé vált. Történetében megtalálhatjuk, a mélypontokat, a felemelő és dicsőséges pillanatokat egyaránt.
Csak jelzésszerűen, az előbbiekhez talán az inkvizíció, a reneszánsz pápák viselkedése, az utóbbiakhoz az invesztitúraküzdelmekben kivívott győzelem, a tanító rendek megszervezése, vagy XI. Ince óriási eredménye, a közép-európai török hatalom megroppantása voltak.
A XVIII. század folyamán a pápaság politikai szerepe folyamatosan csökkent, hanyatlott.
A Metternich osztrák kancellár által kizárólagos földrajzi fogalomként minősített, széttagolt Itáliában megindult a nemzeti ébredés, a Risorgimento. Képviselője Giuseppe Mazzini nacionalista, forradalmi-demokrata és republikánus eszméket vallott. Úgy fogalmazott, Itália önmagától is képes végrehajtani a nemzeti egyesítés és megújulás nagy művét.
Az 1820-as, 1830-as évek, majd az 1848-49-es forradalmi mozgalmak veresége nyilvánvalóvá tették, hogy ez saját erőből nem történhet meg. Még az egyesítést zászlajára tűző Szárd-Piemonti Királyság katonai ereje is kevés volt ehhez, főként Ausztriával szemben. Az 1859-es győzelmeiket – Magenta, Solferino – nagyrészt a francia császárság, III. Napóleon beavatkozásának köszönhették. 1860 októberére Garibaldi, jelentős részben a Türr István, Tüköry Lajos, Dunyov István vezette Magyar Légió által megerősített seregével sikerült megdönteni a Bourbon Ferdinánd király vezette kettős Nápoly-Szicíliai Királyságot. Talán itt megemlíthetjük, a magyar garibaldisták történetéről kevés ismeretünk van. Volt egyetemi évfolyamtársam, Kauders Tamás írt a témáról évtizedekkel ezelőtt egy érdekes, jó szakdolgozatot. 1861. március 17-én Firenzében kinyilvánították az Olasz Királyságot. A csizma feletti teljes uralom eléréséhez már csak a pápai állam megszerzése hiányzott, mely felségterülete nagyjából az Örök városra és a környező Lazio tartományra terjedt ki.
A főként liberális ihletettségű hazai tankönyvekből kevesen tudhatják, Róma különállását 1849-ben a Francia Köztársaság védelmezte, később pedig a szabadkőművesek által kevésbé kedvelt második császárság is. Garibaldi többször indított sikertelenül végződött katonai akciókat Róma megszerzésére. 1849-ben, 22 évesen Rómában esett el Gotfredo Mameli költő, a nemzeti himnusz szerzője, akinek életútja Petőfi Sándorhoz hasonlítható.
Az 1861-ben, a Savoiai-ház koronája alatt egyesített Olasz Királyság számos problémával küzdött. Fel-felújultak a szeparatista zendülések, példaként Dél-Itáliában meglehetős kíméletlenséggel verték le és torolták meg a Bourbon-párti felkeléseket.
A megoldatlan társadalmi szociális problémák is robbanásokat idéztek elő. 1870 tavaszán Mazzini forradalmi-demokratikus, republikánus eszméi hatására zendülések törtek ki a hadseregben. A hatalom e felkeléseket leverte, 1870 tavaszán nemzeti megrázkódtatást idézett elő, a 21 éves Barsanti tizedes a petíciók, és az országos kegyelmi kérvények ellenére történő kivégzése. Csak zárójelben, az Osztrák-Magyar Monarchiában nem léteztek ilyen megrázkódtatások, politikai indíttatású halálos ítélet a rendszer fennállása alatt nem született.
Az Olasz Királyság számára szerencsés helyzetet, pillanatot idézett elő az 1870 nyarán lezajlott porosz-francia háború. A Franciaország által megüzent háború pár hét alatt viszályára fordult, súlyos vereséggel ért véget, szeptember 2-án Sedannál maga a császár is fogságba került, pár nap múlva Párizsban Gambetta kikiáltotta a (harmadik) köztársaságot.
Az olasz vezetés a francia vereség számukra kedvező pillanatát használta ki a pápaság elleni fellépésre.
Mivel IX. Pius elutasította, a II. Viktor Emánuel király által levélben kért, a pápai állam az Olasz Királysághoz történő csatlakozását, szeptemberben megindult a Raffaele Cadorna és Nino Bixio piemonti tábornokok vezette, mintegy 50 ezer fős olasz haderő bevonulása pápai állam területére. A pápai állam Hermann Kanzler tábornok vezette hadereje mintegy 12 ezer főt számlált, nagyrészt francia katonákból, svájci gárdistákból, zsoldosokból állt.
Az olasz csapatok lényegi ellenállás nélkül szállták meg Lazio tartományt, Róma falai előtt azonban ellenállásba ütköztek. A Porta Pia előtt bontakoztak ki harcok, de az olasz tüzérség rést lőtt a falon, ez lehetetlenné tette a védekezést. Így a kapu védhetetlenné vált, az olasz erők benyomultak a városba. Az összecsapásokban összesen 19 pápai és 49 olasz katona vesztette életét, a helyszínen márványtábla őrzi neveiket. Az ún. auréliánusi falak szétlövése nyilvánvalóan építészeti kárt jelentett, de csak a lehetséges és felesleges veszteségeket csökkentette.
IX. Pius kénytelen volt az erőszaknak engedni, a vérontás elkerülésére utasítást adott az ellenállás megszüntetésére. Magát a Vatikán foglyának minősítve nem tárgyalt az olasz kormánnyal, mely már október 2-án, egy-egyébkén elsöprő arányú népszavazással- törvényesítette Róma és környéke Olaszországhoz csatolását. 1871 február 3-án törvény született arról, hogy Róma Itália fővárosa. A király, a kormány, a képviselőház és a szenátus Rómába költöztek.
Bár szeptember 20. azóta is talán a legfontosabb nemzeti ünnep Olaszországban, történészek, szociológusok, közgazdászok egybehangzó álláspontja szerint az ekkor született egységes Olasz Királyság nem tudta megoldani a társadalmi problémákat. Ezek a déli országrész nyomora, a gyorsan iparosodó északi országrész ipari munkássága szegénysége, tehát rendkívül súlyos szociális problémák. Az egész rendszert feudális, liberális és klerikális szempontok minősítették.
Antonio Gramsci, az Olasz Kommunista Párt, a sztálinizmussal szemben álló, a nyugati és humánus marxizmust képviselő vezetője mint jelentős társadalomkutató külön tanulmányt szentelt a Dél elmaradottságának. Ő is használta a híres költő, későbbi fasiszta katona és politikus, Gabriele d’Annunzio költői hasonlatát a Dél városai elmaradottságáról: ”Száz város, a csend városai.” Egyébként érdekes, hogy Gramsci 1925 májusában, egy a szabadkőművesség és a titkos társaságok tevékenységét korlátozó fasiszta törvényjavaslat képviselőházi vitájában – eltérő álláspontját hangsúlyozva – legalábbis elvben egyetértett a titkos társaságok korlátozásával.
A történelmi realitásokhoz ragaszkodva ő is bizonyos tárgyilagossággal írt hazánk a Kisantanttal szembeni erőfeszítéseiről. Bizonyára Gramsci legkiemelkedőbb hazai szakértője, kutatója, Szabó Tibor is elemezhette e kérdést az életmű legújabb szintéziseiben. A szocialista Francesco Nitti szintén kiállt hazánk mellett, az olasz politika következő évtizedeiben azonban leginkább Benito Mussolini tett lépéseket a magyar igazság érvényesüléséért.
A gyors olasz demográfiai növekedés, a nyersanyaghiány a hatalmi eliteket a területszerzés irányába sarkallta. Olaszország kései egyesülése miatt lényegében kimaradt a gyarmatosításból, kizárólag Afrika szarván, Szomáliában tudta lábát megvetni, illetőleg az 1911-12-es, a meggyengült Törökország elleni háborúban tudta Líbiát és a Dodekanézosz-szigeteket megszerezni.
Az Abesszínia elleni olasz támadás tragikus vereséggel végződött 1896-ban Adua mellett.
Az 1890-es évtizedben felerősödő olasz irredentizmus megfogalmazta esetlegesen az 1859-es francia támogatásért átadott Nizza és Savoia, de inkább Isztria, Trieszt, Dalmácia Ausztriától történő megszerzését, valamint az Albániában történő térnyerést. Annak ellenére, hogy formálisan Ausztria-Magyarország szövetségese voltak a Hármas szövetségben.
Az olasz belpolitika szinte állandó megrázkódtatásokat mutatott. A szegény tömegek a problémáikra a választ a baloldali szocialista és az anarchista mozgalmak adta megoldásokban találták meg. A XIII. Leo pápa, a Rerum Novarum című enciklikája ihlette keresztényszocializmus még csak a szárnyait bontogatta. Folyamatosak voltak a zavargások, az 1891-1900 közötti „véres évtized” súlyos politikai, társadalmi megrázkódtatásokat hozott. Az 1914 júniusában az Anconában kirobbant zavargások szinte az egész országra kiterjedtek, paralizálták az állam működését.
A demográfiai és szociális feszültségek is jelentős szerepet játszottak abban, hogy az Olasz Királyság 1915 május 23-án, megszegve korábbi szövetségesi kötelmeit, hadat üzent Ausztria-Magyarországnak.
Olaszország óriási áldozatokat hozott az I. világháborúban, a közel 600 ezer fős emberveszteség nem állt arányban a mintegy 25 ezer négyzetkilométernyi, talán 2,5 milliós nyereséggel, melyben mintegy fele arányban nem is olasz lakosságú területeket szereztek meg. Ferenc József császár és király szavait idézve: „Ausztria-Magyarország áldozatkész hazaszeretettel telt dicsőséges hadserege” 1918 őszéig hősies erőfeszítésekkel állította meg a szintén hősies és önfeláldozó olasz tömegrohamokat.
A háborút követő, az olaszok számára, mint „megcsonkított győzelem – vittoria mutilata” megnyilvánuló helyzetben ismét kiéleződtek a társadalmi feszültségek. A válságból kiutat, fejlődést, a fellendülést 1922 októberétől a fasiszta kormány tudott az ország számára biztosítani, gazdasági, szociális és egyéb területeken, és valósította meg a nemzet egységét szociális és kulturális tekintetben egyaránt.
A pápai állam helyreállítására 1929 februárjától a Szentszék és az olasz állam kapcsolatait rendező Lateráni egyezmény révén kerülhetett sor. Ismeretes, hogy a Vatikán Róma mintegy másfél négyzetkilométernyi területén visszanyerhette államiságát és önállóságát, az egyház pedig megkapta a lehetőséget a katolikus hitoktatás kiépítésére az állami iskolákban.
Mindezek tükrében enyhén szólva nevetséges a liberális katolikusok és a kereszténydemokrácia liberális vonulatai visszatérő „fasisztázása”.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
.
