Tisztelt Fórumozók, kedves (fiatal?) Barátaim! Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy senkit sem kívánok megsérteni azzal, hogy tegeződve fordulok hozzátok. Úgy látom, hogy már huzamosabb ideje szinte családias viszony kezd kialakulni a véleményüket írásban is kifejezők közt, tehát a közvetlenebb hangnemmel tán én is inkább beilleszkedhetek ebbe a remek társaságba. Mivel egy újévi köszöntőt már „elrebegtem” a szélesebb olvasótábornak, illetve az egész magyarságnak, most egy kicsit szűkíteném a kört azokra, akik szorosabban ide tartoznak.

Nem állíthatom, hogy minden hozzászólást elolvasok (még a cikkekre se jut mindig időm), hiszen sűrű feladataim ezt meg sem engednék; azonban amikor módomban áll, szívesen időzöm közöttetek. Komolyan mondom, egészen eredeti gondolatokkal, nézőpontokkal is szembesülök egy-egy kiváló reagálás kapcsán, de még az átlagos színvonalú megnyilatkozásokban is gyakran találok érdemes, tanulságos mondatokat. Ti nemcsak egymást szórakoztatjátok, amikor véleményt nyilvánítotok, vagy vitatkoztok valamely téma ürügyén, hanem sokszor a szerzők is tanulhatnak tőletek. Már többször éreztem úgy, milyen kár, hogy előbb írtam meg valamit, mintsem ismerhettem volna a később hozzá fűzött kiegészítés(eke)t, hiszen utólag már nincs mód korrekció(k)ra. Különösen vonzó számomra az, ahogy összetartotok a hazaszeretetben, az igazság és a jó ügyek védelmében. Persze a HunHíren is akad néha oda nem illő kakukktojás, betolakodó, bomlasztó „vírus”, de ti jó ösztönnel hamar kedvét veszitek a további alantas próbálkozásoktól.

Elárulom, hogy sokakkal ellentétben engem nem botránkoztat meg az sem, ha olykor elhagyja billentyűiteket egy-egy szaftosabb káromkodás, ill. a nyomdafestéket nehezen tűrő „szakzsargon”. Amilyen tragikus helyzetben sínylődik az ország s az egész magyarság, egyáltalán nem meglepő, ha tehetetlen dühötökben, bánatotokban fölüvöltötök az egek magasába. Örülhetnek kártevőink, megszálló hóhéraink, hogy ennyivel megússzák, ahelyett, hogy közvetlenül találkoznának acélos öklötök súlyával. (Reméljük, hamarosan eljön az az idő is, amikor eszméiteket, tiszta szándékaitokat határozott tettekre válthatjátok.) Egyelőre nincs más lehetőség, mint egymást fölvilágosítani, elszánt csapattá szerveződni, s felkészülni a konkrét akciók végrehajtására. Most még a biztató szó, az egymásért, a nemzeti értékekért és érdekekért való (elvi) kiállás is több a semminél, ám rövidesen minden „ige” kevés lesz; s akkor mindnyájunknak ki kell vonulni a „csatatérre”, hogy elűzzük külső-belső ellenségeinket, s visszaszerezzük ősi, törvényes jussunkat.

A kötelező és elvárható penzumokon, híradásokon túl legyen a HunHír egy ilyen hasznos bajtársi közösség, egy ilyen harci támaszpont, ahol bölcsességet, erőt gyűjthetünk, ahol fölvértezhetjük magunkat a ránk váró, elkerülhetetlen küzdelmekre. Mert magától nem fog megoldódni a sorsunk, csak ha összes energiánkat latba vetve teszünk is érte. Legyünk türelmesek, megértők egymással, de a tévelygőket, a torz álmokat, délibábokat kergetőket rántsuk vissza a valóság talajára; s ha ez nem sikerül, akkor szűrjük ki őket, legfőképpen pedig ne hagyjuk, hogy „az ellenség keze betegye a lábát” közénk is. Legyetek kritikusak, szigorúak mindenkivel szemben, mert „ezer éve” vallom, hogy nincs semmilyen tegnapi érdem; nemzeti elkötelezettségünket, az igazság és szabadság iránti hűségünket naponta bizonyítanunk kell! (Hány szomorú esetet sorolhatnék arra, hogy egykori bátor hazafiak, sőt példaadó hősök miként kurvulnak el nap, mint nap, ha megkísérti őket a pénz, a pozíció, meg a dicsőségvágy!) Bizonyos határokon belül megbocsáthatunk a megtérő bűnösöknek, amennyiben őszintén megbánják és jóváteszik vétkeiket; de sose fogadjuk el azt a téveszmét, hogy mindegy, honnan jött valaki, ha utóbb a helyes ösvényre lépett. (Általában nem hiszek a Saulus-i „megvilágosodásokban” és pálfordulásokban, mert az oly ritka, mint a fehér holló.) Méltó vezérré (vezetővé), stratégiai irányítóvá csupán az válhat, akinek töretlen az életpályája, összes cselekedete „nyitott könyv” bárki előtt, akinél nincsenek vargabetűk, „megtévedések”; mert itt nem babra megy a játék, hanem a nemzet megmaradásáról, jövőjéről kell dönteni, ami mindennél és mindenkinél fontosabb.
Nemcsak az ország, hanem a HunHír is borotvaélen egyensúlyoz, hiszen fenntartásának amúgy is tetemes költségeit jelentősen megnövelik az ellene folytatott szüntelen alvilági támadások, ellehetetlenítési kísérletek. Érthető, ha a hasábjain megjelenő „szélsőséges” cikkektől, tanulmányoktól hidegrázást kapnak a pöffeszkedő, fosztogató „középutas demokraták”; hiszen nem kis részünk van abban, hogy ezek az elvetemült férgek nem pihenhetnek nyugodtan a babérjaikon, s nem élvezhetik felhőtlenül a rovásunkra összeharácsolt vagyonuk áldásait, „felsőbbrendű (holo-)kasztjuk” kézenfekvő előnyeit. Addig is – amíg leszámolunk velük, s mindent elkobzunk tőlük, hogy ezzel egész népünk rettenetes nyomorát enyhíthessük – kérlek benneteket, hogy akinek módjában áll, anyagiakkal is támogassa honlapunk életben maradását, mert lassan elfogynak tartalékai. Könnyebb megelőzni a bajt, mint utólag siránkozni, pláne újraépíteni egy lerombolt, veszni hagyott bástyát. Bizonyos értelemben mindnyájan felelősséggel tartozunk (ha nem is egyformán) a HunHír fönnmaradásáért. Ne felejtsétek: ez a legrégibb nemzeti portál, s talán ma is „a legszúrósabb tüske” a hatalom szemében. Ne engedjétek, hogy magukkal rántsák a sárba az istentelen sötétség acsargó kutyái!

Kedves Harcostársaim! Büszke vagyok rátok, s egyben arra is, hogy pár esztendeje a HunHír rendszeresen publikáló, megbecsült munkatársai közé tartozom. Szeretném megszorítani mindnyájatok kezét, ám ez csak virtuálisan kivitelezhető, hiszen nem ismerlek benneteket, jószerivel még a neveteket sem tudom. De ez nem áthidalhatatlan akadálya annak, hogy együtt formáljuk a szebb magyar jövőt, s közösen dolgozzunk hazánk fölemelkedésén. Ez legyen céljaink, terveink fundamentuma, s ettől ne tántoríthasson el minket soha senki! Ezért érdemes élni és halni is, ha kell. Erre a nemes küldetésre, az előttünk álló honmentésre esküdjünk föl valahányan, s a Magyarok Istene úgy segéljen, hogy ebben a végsőkig kitartunk! Ámen.

Siklósi András – HunHír.Hu