A Wesselényi-féle összeesküvést követő kivégzések, Nádasdy Ferenc, Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc, a ”három gróf” lefejezése 1671. április 30-án Európa-szerte nagy felháborodást váltott ki. Lipót császár egész Európának kénytelen volt közzé adni német, spanyol, francia és latin nyelven a per és a kivégzések történetét. A császári propagandaanyagból az is kiderül, hogyan működött a birodalom, hogyan kényszerült mentegetőzni a bécsi udvar Európa közönsége előtt.

A Wesselényi-összeesküvés a 17. század közepén szerveződött főnemesi konspiráció volt I. Lipót király ellen, amelyben a Magyar Királyság legtekintélyesebb, addig udvarhű, németbarát és zömmel katolikus családjainak neves tagjai vettek részt, akik kiábrándultak a Habsburg-kormányzat központosító törekvéseiből és gyengekezű törökellenes politikájából. Az urak elégedetlenkedésének közvetlen indítóoka az 1664. augusztus 10-én kötött vasvári béke volt, amely az előzőleg aratott szentgotthárdi győzelem nyomán feléledt reményeket derékba törve az Oszmán Birodalom birtokában hagyta minden addigi hódítását, beleértve Érsekújvár előző évben elfoglalt vidékét. A felháborodott főurak eltökélték, hogy az ország politikai függetlenségét és vallásszabadságát csorbító, és a törökkel lepaktáló kormányzat ellen összefognak – akár magával a törökkel is.

Zrínyi Miklós politikaszemléleti ráhatása a Wesselényi-féle összeesküvésre

A XVII. század politikai gondolkodására Pázmány Péter volt nagy hatással, majd halála után Esterházy Miklós alakja vált meghatározóvá. 1646-ra a nádor hívei – Zrínyi, Batthyány, Nádasdy, Wesselényi, Forgách – közül került ki a horvátországi bán, a Dunán inneni végek főkapitánya, ők tartották kezükben az ország védelmének szervezését. Esterházy politikai jelmondatát ‘Őrültség semmit nem tennünk, ha mindent nem tehetünk is’ legkövetkezetesebben Zrínyi vitte tovább, amikor azt írja: „Szabjunk más rendet dolgainknak!’”

Zrínyi Miklós, bár az 1650-es évektől egyre hevesebb kritikával illeti az udvart – Zrínyi, még 1645-ben, bekapcsolódva a harmincéves háborúba, a Felvidéken szétverte I. Rákóczi György csapatait -, magát még mindig az aulikus nemesek közé sorolja. Műveiben “nem ismétli a kor általános érveit, hogy az udvar rosszindulatú a magyarokkal szemben, és álnokul elvesztésükre tör. Ennél lényegesebbet juttat kifejezésre: Bécs belsőleg gyenge.” Ismerve az 1655. év nádorválasztásának fejleményeit, jogosan merül fel a kérdés, vajon az udvar hogy viszonyult Zrínyihez. “Bár a Hofburg praxisában a lojalitást nem az állandó bólogatás, az elvtelen egyetértés jelentette (…) koncepcionális kérdésekben nyilvános politikai fórumon senki sem szállhatott szembe az udvarral.” Aki ezt mégis megtette, az alkalmatlannak bizonyult bármely nagyobb hatalommal járó tisztség betöltésére. Zrínyi esetében az udvar elsősorban az ekkor még kéziratos formában terjesztett ‘tanulmányait’ kifogásolta és az ennek nyomán köré szerveződött, mindinkább egységes nemesi csoportosulást. Zrínyi azonban “részese volt a modern politizálás talán legnagyobb felismerésének, hogy tudniillik cél és alkalom nem elég a cselekvéshez; aki tetteket vár, annak érzelmeket is kell fakasztania”.

A másik fordulópont Zrínyi és az udvar kapcsolatának történetében az 1664-es Új-Zrínyivárhoz, illetve Vasvárhoz köthető. A külföldi diplomaták írásaiból kitűnik, hogy Magyarországon pattanásig feszült helyzet uralkodott. Az általános eszmélés közepette tehát nehezen elképzelhető, hogy az agilis Zrínyin a kilátástalanság és a letargia lett volna úrrá. Mindezt a Wesselényi-féle összeesküvés korai iratainak vizsgálata is alátámasztja, melyeken egyértelműen felfedezhető Zrínyi politikaszemléleti ráhatása.

Mivel nem teljesen tisztázott Zrínyinek a Wesselényi-féle összeesküvésben betöltött szerepe, és életének utolsó hónapjairól is szűkösek az adatok, nem állítható egyértelműen, hogy Zrínyi az őt 1655-től ért sérelmek hatására következetes Habsburg-ellenes frontemberré vált volna. Azt azonban ő is tisztán látta, hogy “bizonyos szempontból légüres tér keletkezett Magyarország körül, mert az országot megosztva tartó két hatalom közül egyik sincs akcióképes állapotban”, ráadásul II. Rákóczi György Erdélyének bukásával a kezdeményezés joga egyértelműen Magyarország kezébe került.

Bár ilyen körülmények között az ország nagyobb mozgástérrel rendelkezett, a kényszerítő körülmények éreztetik hatásukat. Az ország erkölcsi, gazdasági és katonapolitikai válságát éli akkoriban, továbbá földrajzi fekvése miatt nem szeparálható el a környező államoktól. Ebben az esetben az egyedüli helyes lépésnek egy szövetségi rendszer kialakítása tűnt, mely segít elfedni hiányosságainkat és kifelé is növeli potenciálunkat. A korszaktól ez az elgondolás korántsem idegen. Comenius így ír például: “Az ország központi fekvésénél fogva, ti, magyarok vagytok a legalkalmasabbak, hogy egyesítsétek Keletet, Északot és Nyugatot”.

Kik legyenek tehát szövetségeseink? Zrínyi az Az török áfium ellen való orvosság című munkájában sorra veszi a potenciális szövetségeseket, de rögtön hozzá is fűzi: “a vízben haló embertül fél a hajóban ülő is, hogy őtet is bé ne vonja magával”. A franciákkal szemben kezdetben bizalmatlan; tisztában van vele, hogy az angolok érdemleges katonai segítséget nem tudnának nyújtani; ugyanakkor tervei között szerepel egy a perzsákkal kötendő szerződés. A Vitéz Hadnagyban is egy átfogó török ellenes offenzíva alapjai vannak megvetve: “mi lenne ha mindannyian egybefognánk? ha a lengyel egyfelől, olasz másfelől, mi innen. Kazul basa tulsó részről rázni kezdenénk az otthoman fajnak fundamentumit.” A Mátyás király életéről való elmélkedésben többször visszatér Zrínyi arra, hogy lehetséges szövetségeseink zömének célja ugyancsak a török-Habsburg harapófogóból való kikerülés. A bán tehát az “Erdéllyel, Horvátországgal, s a szomszéd országokkal és fejedelemségekkel összefogva, s a német fejedelemségek franciabarát csoportjának, a rajnai-szövetségnek segítségével” képzeli mindezt el.

Az 1650-es, ’60-as években Zrínyinek kiforrott elképzelései voltak, melynek középpontjában egy nemzeti uralkodó vezette erős és teherbíró abszolutisztikus állam képe kapott helyet. Az állam a nemesség egyszeri áldozásából felállított, korszerűen szervezett állandó haderőn, a jövedelemadón, valamint egy közép-kelet-európai szövetségen, mint alappilléren támaszkodott volna. Feladatául a térség önállóságának és stabilitásának visszaállítását tűzte ki. Koncepciója hosszú távú elgondoláson alapult és a politikai lehetőségeknek megfelelően a nemesség vitte volna végbe a reformot.

Zrínyi Miklós szerepe a Wesselényi-féle összeesküvésben

Az 1664. augusztus 10-ét követő események központjába a Wesselényi-összeesküvés került, ami a királyi Magyarország főnemessége részéről az első átfogó megmozdulás volt.

A Habsburg hatalommal való fokozatos szembehelyezkedés folyamatát a ‘szégyenletes vasvári béke’ gyorsította fel. A bevezetésben már esett szó róla, hogy a század elejére az aulikus nemességben is kételyek merültek fel,ám konkrét szembehelyezkedésre – a mind gyakoribb és élesebb kritikán kívül – nem került sor.

A vasvári békében a rendek számára nem az volt a felháborító, hogy megkérdezésük nélkül ratifikálták az egyébként elfogadható feltételeket, hanem egy komoly törökellenes háború 20 évvel való elodázása, illetve a stratégiailag fontos Esztergom, Érsekújvár, Zríny- Újvár elvesztése tűnt megbocsáthatatlannak. A Habsburg-ház politikai lépésének okai nyilvánvalóak voltak: a birodalmon belüli pozícióinak stabilizálása, a multilaterális háború elkerülése végett hajlandó volt az amolyan elővédfélének számító Magyarország és annak belpolitikai nyugalma feláldozására is. “A vasvári béke után a magyar uralkodó osztály elégedetlensége olyan méreteket öltött, hogy inkább vállalta a sorrend megfordítását: a Habsburgok elleni felkelést még akkor is, ha az ország nagy részét a törökök tartják megszállva.” A kérdés az, hogy Zrínyi mennyire azonosult ez utóbbi elgondolással. Sokat elárulhat 1664. július 17.-én kelt emlékirata, melyben így ír: “Most tönkrementem ott, ahonnan segítséget kellett volna várnom s ahol minden reményem és bizodalmam alapja nyugodott.” A Habsburgok gyengeségének és ennek Magyarországra káros kihatásainak felismerése annyiban módosította a bán elképzeléseit, hogy a főként katonai feladatnak tekintett törökellenes harcokhoz társult a Habsburgokkal szembeni politikai fellépés szorgalmazása.

Mind élesebben kirajzolódott az a két, az ország előtt álló út is, ami szerint “avagy a pogány torkába köll esni, avagy a szomszéd keresztényi fejedelem szárnya alatt köll meg megnyugodnunk”.

Zrínyi tisztában lehetett azzal, hogy kultúrkörünk révén kisebb sérülésekkel jár átmenetileg egy keresztény állam keretein belül élni, mint egy hamarosan az európai hatalmak nyomása alatt szétforgácsolódó birodalomban, aminek felszámolásakor Magyarország számíthatott volna a ‘felvonulási terület’ és a ‘zsákmány’ kevéssé megtisztelő címére. Abban bizonyosak lehetünk, hogy a gyengélkedő birodalom nem sokat tudott volna tenni Magyarországért.

Másrészről a Habsburg Birodalom országunkat egzisztenciájában fenyegető lépései ellen való védekezés alapvető feladat volt. Zrínyi pályafutása alatt ezek az ellenpontok folyamatosan harcban álltak. Gondolkodásának sarkpontja a törökellenesség, ezért bár felismeri a Habsburg-veszélyt nem sodródik a törökkel való lepaktálást szorgalmazók oldalára, hanem a belső viszonyok rendezésének és egy, a szomszédos államokkal kiépítendő szövetségi rendszer felállításának gondolatát szorgalmazza. Nem valószínűsíthető tehát, hogy Zrínyi a Porta királyi magyarországi fennhatóságát elismerve akarta volna az Erdéllyel való egyesülést elérni. Igaz, hogy Zrínyi fontolgatta hosszabb távon az Erdéllyel való egyesülést és ténylegesen abból indult ki, hogy II. Rákóczi György megmozdulásait megtorlás nélkül hagyták. Ebben azonban csak az udvar gyengeségének bizonyítékát látta.

A Wesselényi-összesküvés tényleg számolt a behódolás lehetőségével. Azt a következtetést azonban, hogy az ország Portától való függése formális lesz, mozgástere megnő, már Zrínyi gondolatai ellenében vonták le. A bán elgondolását igazolta, hogy a Porta nem adott egyértelmű bíztatást. A másik oldalon viszont egy lehetséges szövetség kiépítésén munkálkodtak az összeesküvés résztvevői, hűen Zrínyi programjához . Ám, “hogy mindez törvényes diplomáciai szintre emelkedjék, az előtt két nagy akadály állott: a rendi főméltóság viselők és a vármegyék sokrétű belső ellentéte, főleg pedig a Habsburg-dinasztia következetes álláspontja: jogtalan, veszélyes, tehát semmiképpen meg nem engedhető, hogy a magyar urak önálló külpolitikai akcióba kezdjenek.”

Konspiráció, harc, gyors bukás

Zrínyi Miklós 1664. november 18-án elhunyt, így a mind kiforrottabbá váló szervezkedés vezetése az annak nevet adó Wesselényi Ferenc nádorra szállt, akit mindvégig támogatott a költő-hadvezér öccse, a báni széket bátyja után elfoglaló Zrínyi Péter.

Az első konkrét tervezetet 1665-ben nyújtotta át egy soproni ügyvéd, Vitnyédy István, Zrínyi Miklós hajdani bizalmasa de Gremonville lovagnak, a bécsi francia nagykövetnek. Eszerint a spanyol Németalföldön fenyegető konfliktus árnyékában a magyar elit biztosította volna a közép-európai francia befolyást. Ekkoriban még meglehetősen kalandos gondolatok is felmerültek: merényletet terveztek a franciaellenes lengyel Lubomirski marsall ellen, a következő évben pedig Vitnyédy felvetette az uralkodó elfogását és megzsarolását.

Ezeket az ötleteket 1666-1667-ben már reális talajon álló tervezetek követték, amelyek anyagi támogatás fejében seregállítást ígértek a Napkirálynak, aki azonban tartózkodott a konkrét állásfoglalástól. Közben Magyarországon egyre bővült a konspirátorok köre. Részt vettek még benne Zrinyi Péter horvát bán, Nádasdy Ferenc országbiró, Frangepán Ferenc és Rákóczi Ferenc. Ez utóbbi 1666 márciusában vette feleségül Zrínyi Ilonát, Zrinyi Péter legidősebb leányát, így rokoni kötelékekkel is a szervezkedők mellett kötelezte el magát. Értekezéseket tartottak a stubnyai fürdőben, utóbb Sárospatakon és Munkácson, melyeken Apafi minisztere, Teleki Mihály is megjelent s mely összejöveteleken az összeesküvés tagjai a nádor tanácsára abban állapodtak meg, hogy előbb még felszólítják Lipótot az alkotmány megtartására, s ha ez nem segítene, fegyverhez nyúlnak. A kivitel eszközeit illetőleg abban állapodtak meg, hogy Apafi fejedelem közbenjárásával a szultánhoz folyamodnak, s az ezáltal nyújtandó segítségért 60 000 arany évi adófizetést ajánlottak fel. Apafi el is vállalta a közbenjárást, de a török el volt foglalva Kréta ostromával, valamint tekintettel lévén a nemrég kötött vasvári békére, nem tartotta tanácsosnak ilyen vállalkozásba kezdeni.

1668-ra érett meg a konkrét felkelési terv, azonban ebben az évben a franciák kiegyeztek Lipóttal Németalföld ügyében, így XIV. Lajos végleg kihátrált a magyar főnemesi ellenállók mögül. A lengyelországi terveket sem sikerült valóra váltani.

1667. március 23-án Wesselényi is elhunyt, halálával más fordulatot vett az összeesküvés. Nádasdy Ferenc vezetésével folyt tovább a szervezkedés. Nádasdy azonban elsősorban a maga hasznát kereste s meg akarta szerezni a nádori méltóságot, míg Zrinyi Péter az erdélyi fejedelemség után vágyott. Nagy bajt okozott az is, hogy a bécsi udvar tudomást vett az összeesküvés létezéséről, ugyanis Nádasdy hírt adott a Haditanácsban egy bizonyos felső-magyarországi szervezkedésről. Még ebben az évben hír érkezett Nicasius Panajottitól, a nagyvezír főtolmácsától, miszerint az erdélyiek hasonló ügyben puhatolóztak Isztambulban. Ezután az összeesküvést gyakorlatilag maguk a konspirátorok göngyölítették fel. 1668-ban az egyik köznemesi vezető, Bory Mihály vallott be mindent Wesselényi özvegye, Széchy Mária megbízásából Johann Rottal titkos tanácsosnak. mind Zrinyi mind Nádasdy ugy akartak magukon segíteni, hogy egymást Lipótnál kölcsönösen bevádolták. Lipót nemcsak megkegyelmezett nekik, de még hivatalaikban is meghagyta. A királyi kegyelem, mely azonban csak szinleges volt, tőrbe csalta Zrinyit és Nádasdyt. Most ismét felújíthatni vélték a haza felszabadításához kapcsolt önző terveiket. Zrinyi nagyravágyásában annyira ment, hogy Magyarország fejedelmévé akart lenni. Bár tudták, hogy a bécsi udvar minden lépésüket figyelemmel kiséri, követeket küldtek a portához, melytől Magyarországot Zrinyinek, Erdélyt Rákóczinak kérték s ezáltal Apafit is halálosan megsértették, aki elkeseredve ajánlotta fel támogatását Lipótnak. Ez utóbbi felkereste Zrínyi Pétert is, akinek kegyelmet ígért beismerés esetén. A Nádasdyval szemben ellenséges bán 1669. június 21-án mindent bevallott Rottalnak és Montecuccolinak. Erre Nádasdy is kénytelen volt lépni: Lipót lába elé borulva ő is vallomást tett, és minden iratot kiszolgáltatott az udvarnak. Ezzel Bécs mindent megtudott, amit csak tudni lehetett a szervezkedésről.

Bécs ezután már az érintettek minden lépését szemmel tartotta, és felkészült minden eshetőségre. A konspirátorok ugyanis Lipót kegyességén felbuzdulva 1670-ben folytatták addigi tevékenységüket. Ily körülmények között – bár a török megtagadta a segítséget – 1670-ben kitűzték felkelés zászlaját. Zrinyi és Frangepán Ferenc Csáktornyán, Rákóczi Ferenc pedig az északi vármegyékben jelent meg hadaival. Fellépésüknek azonban nem volt semmi komolyabb sikere, Zrinyi és Frangepán megadták magukat. Április 13-án Zrínyi és Frangepán elhagyta az országot, és a király ismételt kegyében bízva Bécsbe utaztak.

Lobkowitz kancellár először vendégként fogadta a két főnemest, és Zrínyivel levelet íratott Rákóczinak, hogy fejezze be a lázadást. A felvidéki nemesek csak április 27-én értesültek Frangepánék sorsáról, és május 1-jén elhatározták a harc beszüntetését. Rákóczi Munkács várába húzódott vissza. Bécs ura lett a helyzetnek, noha megfelelő haderőt alig egy hónap múlva tudott csak kiállítani a kedélyek lecsillapítására.

Miután a harc elcsendesedett, a látszatjóindulattól is megszabadult a kormányzat. Az összeesküvőket őrizetbe vették, elzárták egymástól és a külvilágtól.

A megtorláshoz Lipót emberei mind az Oszmán Birodalom, mind Franciaország, mind az Erdélyi Fejedelemség garanciáit megszerezték. Mivel Rákóczi elérhetetlen volt, róla édesanyja, Báthory Zsófia külön megegyezhetett az udvarral – hatalmas pénzösszeg fejében, a katolicizmus támogatásával szerzett érdemeire való tekintettel 1670. június 20.-án felmentették fiát.

Június 26-án már meg is kezdődött a fő résztvevők kihallgatása. Zrínyihez és Frangepánhoz hamarosan a lőcsei nyomozati anyag alapján szeptember 3-án letartóztatott Nádasdy is csatlakozott a fővádlottak padján. Sorsuk már az augusztus 25-29. között tartott tanácskozáson eldőlt, amelyen Montecuccoli, Lobkowitz, Johann Adolf Schwarzenberg és a jogász Paul Hocher fő- és jószágvesztést szabott ki rájuk. Mivel félő volt, hogy az ügyükben illetékes magyar országgyűlés a védelmükre kel, arra hivatkozva, hogy Ausztiában fogták el őket és Alsó-Ausztriában is voltak birtokaik, a három főrend felett végül osztrák különbíróság ítélt.

Az áprilisi perek folyamán Zrínyi végig tagadott, hasonlóan Frangepánhoz. Nádasdy volt az egyetlen, aki képes volt logikusan érvelve védekezni, azonban ez sem menthette meg őt: április 30-án Bécsújhelyen kivégezték őket, vagyonukat pedig konfiskálták.

Magyarországon Johann Spork tábornok vezetésével megkezdődött a lefogottak birtokainak megszállása és a többi résztvevő felkutatása, majd állandó bizottságot állítottak fel Lőcsén a lázadás résztvevőinek kinyomozására, amely 1670 augusztusában kezdte meg a munkát. Miután Johann Rottal erős besúgóhálózatot épített ki Magyarországon, novemberben már be is fejezte a nyomozást. A bizottság egyetlen „baklövése” csak az volt, hogy az ifjú Thököly Imre kicsúszott a markából – igaz, az Árva várát haláláig védelmező Thököly István vagyonát sikerült megtalálnia, és Rákócziból ismét sikerült kétszázezer forintot kipréselnie.

1671. január 3-án Pozsonyban is felállt egy másik iudicium delegatum Rottal elnökletével. Ennek igyekeztek megőrizni alkotmányosságát, ezért magyar közjogi méltóságok is helyet foglaltak benne. Zrínyiékkel egy napon végezték ki ítéletére Bónis Ferencet, a felkelés egyik résztvevőjét Pozsonyban.

Összesen mintegy 300 birtokos vagyonát kobozták el a folytatódó perek során, és a nádor 1673-as halálát követően Magyarországot kormányzósággá tették Ampringen János Gáspár vezetésével. A protestánsokat fanatikusan üldözték, lelkészeiket és tanítóikat törvényszék elé állították és gályarabságra küldték, a vagyonos magyar hazafiakat haditörvényszék elé idézték, üldözték, törvénytelen, szinte elviselhetetlen súlyú adókat vetettek ki a népre és erőszakosan behajtották azokat. Az osztrák tábornokok – Kobb, Spankau, Strasoldo – embertelen fosztogatásai és öldöklései égbe kiáltottak.

A bukás tényezői

A Wesselényi-összeesküvés bukásánál fontos tényező volt, hogy a közéletben elismert vezetők – mint amilyen maga Zrínyi Miklós is volt, de ide tartozott Wesselényi nádor is – halálával az annak irányítására kiszemelt főurakat, mint például Zrínyi Pétert, az ország ügye helyett személyes sértődések irányították. Ez újabb két, Zrínyi által hangsúlyozott politikai alapvetésnek, az egység és a vezető fontossága tételének bizonyítását jelentette.

Zrínyi Miklós másik nagy álmával, egy szövetségi rendszer kiépítésével kapcsolatban fontos, hogy a külpolitika egyike azon, más országok felé irányuló törekvéseknek, aminél egy birodalom kínosan ügyel még belső gyengesége esetén is az egységesség látszatának fenntartására. Még ha sikerült is volna tehát a bánnak az elsődleges akadályt elhárítania, vagyis a rendi állam belső ellentéteit kibékítenie, a nádori szék és tekintély megszerzésével, az udvar nem engedte volna semmiképp, hogy neki gyökeresen ellentmondó politikát képviseljen bármilyen formában is más országok felé.

Zrínyi úgy vélte, hogy az ország megtartásának egyetlen járható útja az abszolutizmus bevezetése. Kezdetben királyhű főúrként a Habsburg abszolutizmus keretein belül képzelte mindezt el, majd a nemzeti királyság formájában. A század első felében Bethlen, az 1670-es években pedig az udvar próbálkozásai világosan megmutatták, hogy a magyarországi nyakas rendiség sem a nemzeti, sem a Habsburg vonalú abszolutizmussal nem akar együttműködni. Az előző század végén megalapozott hatalmát nem hajlandó feladni, sem magyar, sem idegen uralkodó kedvéért.

A század második felét kísérő önállósodási törekvések, a Wesselény-féle összeesküvés, a Rákóczi-féle szabadságharc sorra-rendre megbuktak; mind távolibb álommá szelídült a nemzeti abszolutisztikus királyság, vagy egyáltalán az önállóbb politizálás elgondolása. Zrínyi terveinek másik része pedig – a török kiűzéséről, a szövetségi rendszerről – elvesztették aktuálpolitikai tartalmukat. Így lényegében a XVIII. század első évtizedéig beszélhetünk Zrínyi programjainak utóéletéről

Zrínyi Miklós felismeréseinek egy része a XVII. századi aktuálpolitikai problémákat feszegeti, míg más programpontjai máig meghatározó tényezői a politikai életnek, gondoljunk csak a közép-kelet-európai integritás tervére, az egységre való törekvés hangsúlyozására. Mivel ezek azóta sem évültek el és korábban senki sem foglalta politikai rendszerébe, így Zrínyi politikaszemléleti nagyságát ebben foghatjuk meg igazán. Ebből a szempontból Zrínyi Miklós érdeme a magyar politikai élet általános céljainak kijelölése, másképp fogalmazva: mozgásterünk számottevő növeléséhez ő mutatta meg kényszerpályánkat; a belső és külső homogenitásra való törekvés folyamatosságának fontosságát.

HunHír.Hu – Wikipédia -Pallas nagy lexikon – Kovacsevics: Mozgástér és kényszerpálya a XVII. századi rendi Magyarországon

pig@ – HunHír.Hu