Hőseink megelégelik, hogy a bérházban lakó cigány család hajnalig lármázik, és a férj szólni merészel nekik. Ennek böjtje van: rá 72 órára a szomszédban lakó cigány ember éjjel 11 órakor a férjre uszítja az első cigány hordát, akik persze nem mernek támadni, csak állnak a bérház udvarán, vicsorogva.

Aztán jön a második cigány horda, mert a cigány szomszéd nem akarja elhinni, hogy előzőleg hívott haverjai csak ácsorogtak, de nem cselekedtek; ám ez a második horda is csak szájkaratézik, de nem lép fel fizikai erővel a lakásuk előtt várakozó férj ellen.

És ekkor a cigány ember fia egy szamurájkarddal megtámadja a férfit, akit meg is sebesít.

Rémálom kezdődik Budapesten, Ferencvárosban, a Gát utcában.

A harmadik cigány horda már csak azért érkezik, hogy lesse, amint vértócsa gyűlik a becsületes magyar férfi alatt, aki még mindig nem megy be gyáván a lakásába, mert védelmezi a bejárati ajtót, és az ajtó mögött reszkető, alig 40 kilós kis feleségét. Végül a kiérkező mentősök és az őket kísérő rendőrök vetnek véget a felelőtlen lidércnyomásnak.

Ezzel azonban nincsen vége. Hiába a házaspár segélykiáltása a kerületi polgármester felé, aki füle botját sem mozgatja azért, hogy segítsen nekik, és hiába a sok-sok levél a jegyző, a hivatalok felé, mert senki sem segít – a cigányok boldogan könyvelik el, hogy büntetlenül támadhatnak meg egy házaspárt, és vághatják meg egy becsületes, adófizető, magyar ember karját, csontig hatoló pengével.

Végül érkezik egy válasz a polgármestertől, éppen akkor, mikor a házaspár már minden egyes nap és éjjel retteg, fél, tart a cigány embertől, a feleségétől, a fiától, és az utcán rájuk vadászó többi cigánytól. A polgármester nem ad lakáscserét, nem nyújtja feléjük a karját, hogy kihúzza őket abból az új Dzsumbujból, amit köréjük, a környékükre teremtett. Helyette azt ajánlja fel, hogy ha baj van, sűrűbben kell hívni a rendőrséget, és ezzel elhárítja magáról a felelősséget.

Ekkor a házaspár még utoljára, rendőri segítséget kér. A rendőrség megérkezik, és a vezető közli, hogy ha még egyszer kihívják őket ilyen kis ügyek miatt, a férjet fogja elvinni bilincsben. Ez ma Magyarországon a jogállamiság.

Elérkezik az idő felkeresni a Magyar Gárdát, és segítséget kérni tőle.

A Magyar Gárda nem teketóriázik: megszerveznek egy kiköltöztetést, pontos ütemterv szerint, egyeztetések után 2009. szeptember 19-én, az országban másodikként, Budapesten először, több mint negyven gárdista segédkezik a fiatal házaspárnak, hogy el tudják hagyni a lakásukat, minden holmijukat magukkal tudják vinni, és elköltözhessenek messzire, messzebb, mint gondolnád – távol a rájuk vadászó cigányoktól.

Mi történik? Miért kell egy ilyen történetnek a szőnyeg alá söpörve léteznie? Miért nem meri bevallani sem a ferencvárosi polgármester, sem a jegyző, sem pedig az, aki engedélyezte a cigányok Belső-Ferencvárosba telepítését, hogy hiba történt, és nem hogy leromlott a közbiztonság, hanem teljesen eltűnt a környékről, és időnként, ha bármelyik éjszaka arrafelé mászkálsz, cigány hordák vonulását láthatod a Gát utcában, a Márton utcában, esetleg a Lenhossék utcában, és ha figyelmes vagy, észreveheted napközben is a kilónyi szotyihéjról, hogy éjjel megbeszélések folytak a sarkokon?

Ki a bűnös?

A fiatal házaspár, akik a jövőt tervezték kicsinyke lakásukban, és minden pénzüket, energiájukat arra költötték, hogy a lakás szebb, csinosabb, élhetőbb legyen? Vagy az a bűnös, aki megfenyegette ezt a házaspárt, hogy ha el mernek költözni, akkor elveszítik önkormányzati lakásukat, amiből a cigányok üldözték el őket?

Mondd: ki a bűnös?