A Magyarok Világszövetsége (MVSZ) négytagú küldöttsége szerdán részt vett az EBESZ varsói ülésén és a délvidéki magyarság ügyeiről jelentést terjesztett be, valamint erre vonatkozó dokumentumokat adott át. Rácz Szabó László a legújabb magyarverésekről, Szalma József a kérdések jogi vonatkozásairól, Matuska Márton a második világháború végén lezajlott népirtással összefüggő követelésekről készített tanulmányt.

A Magyarok Világszövetsége küldöttsége ráirányíotta a konferencia résztvevőinek figyelmét arra, hogy a történelmi Délvidéken, 1918-tól napjainkig zajlik a nemzetiségi arányok erőszakos megváltoztatása. Volt amikor nyílt állami beavatkozással, a nemzetközi jogban tiltott kolonizációs törvénnyel (1922, 1945), egyszerűen betelepítéssel módosították a lakosság nemzetiségi megoszlásának részarányát, de a fizikai atrocitásoktól, a pszichikai terrortól sem riadtak vissza, ahogy ma sem.

Nehezményezik, hogy bár a magyar kisebbség jogai alkotmányban és törvényekben deklaráltak, de nem biztosítottak, az állam tolerálja a megfélemlítéseket, amelyek apránként de módszeresen tizedelik a magyarajkú lakosságot. Trianon óta a magyarok lélekszáma a felére csökkent, a szerbek száma megháromszorozódott ezen az elszakított területen.

Az MVSZ a konferencia valamennyi résztvevőjéhez eljuttatta Zárónyilatkozat című dokumentumát, amelyet alább teljes terjedelmében közlünk.

Rácz Szabó László hangoztatta elvárását, miszerint a szerb hatóság tárja fel a magyarok elleni atrocitások elkövetőit, s folytassa le a tisztességes igazságszolgáltatási eljárást. A második világháború végén lezajlott tömegmészárlással kapcsolatban követelte, hogy hozzák nyilvánosságra az azokra vonatkozó dokumentumokat, segítsen azok feldolgozásában, fejezze ki sajnálatát az akkori események miatt, járuljon hozzá az ismert tömegsírok feltárásához és mentesítse a kollektív büntetéssel sújtottakat a kiszabott büntetés alól s kártalanítsa is mindazokat, akik anyagi és más károkat szenvedtek.

A küldöttség felvette a kapcsolatot a hivatalos magyarországi delegációval. Sajnálatukat fejezik ki amiatt, hogy a magyar szervek nem segítettek a delegáció felkészítésében, de hivatalos küldöttsége az értekezleten nem is szólalt fel, ugyanakkor az utódállamokéi a szivárvány színeivel ecsetelték azokat az állapotokat, amelyeket a határainkon túl élő magyar nemzeti közösségek folyamatosan súlyos sérelemként élnek meg.

Zárónyilatkozat

A Vajdasági Magyar Tudományos Társaság szervezésében 2003. október 24-én és 25-én nemzetközi tanácskozást tartottunk Újvidéken az 1944 végén, 1945 elején a Délvidéken lezajlott magyarellenes atrocitások feltárásának eredményeiről. A rendkívül nagy érdeklődést kiváltó tanácskozás résztvevői megvitatták a beterjesztett Zárónyilatkozat tervezetét, amelyre több kiegészítő javaslat hangzott el. A szöveg véglegesítésével megbízott Csorba Béla, Matuska Márton és Dr. Ribár Béla akadémikus az alábbiakban összegezzük munkánkat.

1. A beterjesztett tanulmányok és a korábbi ismeretek alapján leszögezzük, hogy a jelzett időben a délvidéki magyarok között a konstituálódó második Jugoszlávia hatalmi és pártszervei irányításával és közreműködésével, a helyi lakosság egy részének cselekvő részvételével tömegesen végeztek ki magyarokat, kollektív bűnösséggel vádolva kollektív büntetéssel sújtották őket. A felelőtlen kivégzések sok helységben tömeges lincseléssé fajultak. A cselekményt a hivatalos szervek akkor is, és a későbbi évtizedekben is úgy állították be, mintha háborús bűnösöket vontak volna felelősségre szabályos eljárással, noha erre a legritkább esetben került sor. A polgári lakosságon kívül tömegesen végeztek ki hadifogoly honvédeket. Az áldozatok számát még mindig csak becsülni tudjuk, de mindenképpen több tízezerre tehető. A kivégzettek nevét, esetleges bűnüket, a kivégzés körülményeit, a nyughelyüket soha sem hozták nyilvánosságra. Utólag háborús bűnössé kiáltották ki valamennyiüket, vagyonukat elkobozták, hozzátartozóikat megbélyegezték. Három helység: Csurog. Zsablya és Mozsor teljes maradék magyar lakosságát – akik túlélték a vérengzést – mindenüktől megfosztva örökre kitiltották lakóhelyükről. Az alaptalan vádak alól sem az áldozatokat, sem hozzátartozóikat még nem mentesítették, anyagilag nem kártalanították, és nem is rehabilitálták őket, ügyükkel az illetékes hivatalos szervek nem foglalkoztak. Bízunk abban, hogy Crna Gora és Szerbia államközösség hamarosan elfogadja az UNESCO 2000. évi jelentésének ajánlásait (Összefoglaló a volt elnyomó rendszerek biztonsági archívumairól), beleértve a jogsértések áldozatainak jogát az okozott károk megtérítéséhez és jóvátételéhez, valamint az elkobzott javak visszaszolgáltatásához való jogot éppúgy, mint az emberi jogok ellen elkövetett bűnök felelőseinek azonosításához való jogot.

2. A magyar állam a tömegmészárlás kezdetén értesült az eseményekről, ennek ellenére a nemzetközi nyilvánosság előtt nem foglalkozott velük. A párizsi béketárgyalásokon nem tette szóvá, ezzel megszűnt annak lehetősége, hogy kedvező tárgyalási pozícióból vethesse fel.

A második Jugoszlávia felbomlásának folyamatában, valamint a Szerbia és Montenegró államszövetség létrejötte után a magyar állam szintén nem tette szóvá a kérdést. A délvidéki vérengzés kérdésében tehát az anyaország, mint szuverén állam nem nyilatkozott hivatalosan. Szükségesnek tartjuk, hogy a Magyar Tudományos Akadémia kezdeményezze és serkentse és támogassa ebben a tárgyban a kutatásokat, valamint a tanulmányok publikálását. Ugyanezt elvárjuk a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémiától és a jelenleg alakulóban levő Vajdasági Tudományos Akadémiától. A további munka sikere érdekében fiatal kutatók ösztöndíjazásával lendíteni kell a munkán.

Az anyaországra és a tudományos intézményekre háruló felelősség annál is inkább fontos, mert a szóban forgó események előtt, a magyar hatósági szervek által elkövetett hasonló cselekmények egyoldalú hangoztatása az egész magyar nemzetre, de különösen a Délvidéken élő magyarokra káros következményekkel jár.

3. A második Jugoszláviának érdeke volt a vérengzés elhallgatása, olyan kezelése, ahogyan a magyar állam eddig tette. A tudományos kutatás ezt a kérdést csak az állampolitika szemszögéből vizsgálta, hamis beállításban tálalta. A milosevići állam nem sokat törődött azzal, hogy az eset megtörtént, és még azzal sem, hogy a délvidéki magyarság első politikai szervezete, a történelmi VMDK megnyitja a kérdést a szerb és a magyar tudományos akadémiák előtt, de – akárcsak a titói rezsim – nem segítette, inkább akadályozta a kutatókat a tények feltárásában, s nem volt hajlandó meghallani a magyarság követelését, hogy a katonai közigazgatás idején, a kollektív büntetési elv alapján kimondott vétkességet hatálytalanítsa és elhárítsa következményeit. A vajdasági parlamentben ugyan foglalkoztak már az üggyel, tekintve azonban arra, hogy a szóban forgó események a központi hatalmi szervek – illetve az általuk bevezetett katonai közigazgatás – irányításával történtek, a mai állam központi szerveire tartozik a következmények elhárítása is.

4. A vérengzés során körülbelül harminc magyar lelkészt, köztük egy püspököt is kivégeztek, s az érintett egyházak még nem nyilatkoztak ügyükben.

5. Tekintettel arra, hogy az eddig jórészt elérhetetlen levéltári anyagok egyre inkább kutathatókká válnak, a további munkában az alábbi feladatokat tartjuk elsődlegesnek:

a) Az eddig felhalmozott anyag kezelésére nélkülözhetetlenné vált egy központi adattár létrehozása, intézményi kezelése. Az anyagok közé be kell iktatni az eddig felállított emlékhelyek dokumentált nyilvántartási listáját.

b) Szükség van helységenként leírni az eseményeket, összegezni az áldozatok számát, s összeállítani a minél teljesebb helyi áldozati névsort. Különösen hiányosnak minősül a bánsági részek eseményeinek ismerete, az ottani áldozati névsor. Sokatmondó, hogy a tanácskozásra nem készült bánsági tanulmány. A további kutatómunkához jó alapul szolgálnak az eddig elkészült monográfiák, és az itt beterjesztett tanulmányok.

c) Össze kell állítani és közzétenni a témával foglalkozó cikkek, publikációk és kéziratok bibliográfiáját.

d) Az eddigi kutatások eredményét – beleértve a könyv alakjában kiadott monográfiákat – hasznos lenne elektronikus módszerrel feldolgozni és a világhálóra feltenni.

6. Szükségét látjuk, hogy az akkori események tényét beépítsük az utódok tudatába.

7. A vajdasági magyar pártok feladata, hogy a kérdést átléphetetlen küszöbként odategyék a szerb kormány elé.

8. A Zárónyilatkozat szövegének véglegesítésével megbízott testület úgy ítéli meg, hogy a fentiekről levélben tájékoztassa a délvidéki magyar politikai pártokat, a Magyar Tudományos Akadémiát és a most formálódó Vajdasági Tudományos Akadémiát.

Újvidéken, 2003. október 27-én.

Csorba Béla
Matuska Márton
dr. Ribár Béla akadémikus

HunHír.Hu