Jó pár évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjek, mi az a szellemi, érzelmi és lelki plusz, ami az utóbbi időben arra kényszerít, hogy szabadidőmet Székelyföldön töltsem el. A hatvanas évek Magyarországában a falun még érződött az orosz megszállás előtti magyar múlt hangulata. Az élő hagyományok, a sáros utak, és akkor még homlokzatuktól el nem választott porták idézték azt a mesevilágot, amelyről a nagypapa elbeszéléseiből hallottam.

Ott, a nyugati határszélen, ahová hosszú tortúra után eljuthattunk, állt a csaknem ezeréves titokzatos templom – igaz romhalmazzá alacsonyítva -, beszéltek a mohos fejfák, és a szocialista gépcsodával, a traktorral kidöntött sírkövek. Este a tehéncsorda kolompos ballagása kápráztatta el városi lelkemet. Aztán futottak az évek, jött a kommunizmussal szembeni ellentétből fakadó nyugatimádat, majd a remény éve, s a rádöbbenés korszaka. Erdélyben, a Székelyföldön még most is visszatér a gyermekkor, megelevenednek a regék, a mondák és a történetek, s látni lehet a nagypapát, vagy legalábbis odaképzelni a fenyőfához, ahogy puskával kezében védi a magyar hazát.

A pár dicsőséges és szép magyar év után ismét a rút színű zászlót tűzték ki 850 kilométerre is a középületekre és a hivatalokra, a szép tiszta magyar beszédet felváltotta a román hablaty, és azóta is rabigában sínylődik egy nép, amely ezer év óta röghöz kötött, és több ezer éve hozzánk tartozik. Székelyföld elhanyagolt infrastruktúráját mindenki bánja, a keréktörő utak, a leromlott magyar építészeti emlékek mérföldkövei az idegen pusztításnak, mégis ebben az állapotában is tükrözik a reményt. Az alapvetően emberi tulajdonságot, hogy láthatóak a gyökerek, fellelhetőek az elmúlt évtizedek történéseinek tárgyi emlékei, és hál Istennek sokhelyütt találunk olyanokat, amelyek arra a szép és igazságos időszakra emlékeztetnek, amikor a bércekre visszatérhetett a Turulmadár.

Az idegen hódítók rombolták a falut, próbálták felgyújtani a templomot, és szétszakítani a közösségeket. Panelszörnyeteget építettek a takaros porták helyére, de az eszelős oláh további pusztítását megakadályozta az idők szava függvényében bekövetkezett változás. Mégis, ha más formájában is, de most folytatódik a porlasztó, olvasztó és elűző kísérlet, legalább az épületek, az emlékművek, illetve azok torzói megmaradhatnak.

Történelmi tény, vitathatatlan és letagadhatatlan, hogy Erdély és Székelyföld népe miként ünnepelte a Királyhágón átkelt magyar bakát, s mennyire remélte, hogy Tamási Áron szavaival élve talán a románok is elfogadják, mert hát az igazságot is meg lehet szokni. A viharos évszázadokat megélt templomok, kápolnák, kúriák regélnek Erdély aranykoráról, jóról, rosszról, örömről, bánatról, és megtalálhatjuk azokat az emlékeket, amelyek a Trianon utáni örömöt szimbolizálják. Annak a pár évnek a reményét, boldogságát és büszkeségét. Menjünk el Erdélybe, keressük fel ezeket, mert hiába készül éves gyakorisággal több tucat útikönyv és leírás, az egyszerű vándor is talál fellelhető kincseket.

Azok a képek, amelyeket az oldalon láthatnak, úgy tudjuk, még nem szerepeltek az útikönyvekben. Tavaly fedeztük fel azokat az emlékeket, amelyek élő bizonyítékai annak, hogy apáink, nagyapáink elindultak vissza, s nem elfoglalni, mert nem nyugodhattak bele abba, hogy más bitorolja azt, ami az övék. Amikor döntöttek rólunk az akkori nagyhatalmak, nem hatolt el a világ szívéig a magyar segélykiáltás, mint ahogyan a mostani nagy úgymond közösségben sem kulcsfontosságú kérdés hogy megmaradhasson és szülőföldjén boldogan, békésen végezhesse alkotómunkáját egy ősi nép fia.

A nagy hegy túloldalán, a csángók magyar papért imádkoznak, mert hozzánk tartoznak ők is, és azok is, akik a Kárpátok védfalain belül maradtak, megmaradtak. Idén is menni kell tehát, elszántan, dacosan és büszkén, s nem törődve azzal, hogy százból lesz egy, akit kelő mélységben elbutítottak, s ellenséget, idegent lát bennünk, ezért ha teheti, elgáncsolhat.

Ezt kérik tőlünk ők is, akik átérezték a mesterséges mélységet, a szétválasztó épített csatornát, s most a túlpartról integetnek felénk. Hívogatóan, s szívüket kiengesztelve. A Turulmadár ott, a templom előtt büszkén tekintett a puskájára támaszkodó hadfira, hallotta az indulót, s akkor ott kiterjesztette szárnyait, hogy befogadja az ott lakót és az odaérkezettet. A Turulmadár most is ott van, sőt megszépült, megfiatalodott, mert gondos kezek megtisztították a rárakódott sok szennytől és piszoktól, remélve, hogy egyszer majd szabadon szárnyalhat.

Ha már kőbe vésték, igaz, erre kevés az esély, de közvetítheti a gondolatot, amely egyformán kedves és meghatározó ottaninak, zarándoknak, hogy meg kell őrizni, meg kell tartani a hegyet, a völgyet, a folyót, s a földet magyarnak.

Ha megyünk, utazunk, megszállunk és iszunk, eszünk, vásárolunk, segítjük őket, akik ebből élnek, és ezért is nem gondolnak arra, hogy vándorbotot ragadjanak. Felidézhetjük a gyermekkort mi, akik már ettünk jó pár falást a kenyérből, és szembesülhetnek a mára már régmúltnak mondható időszakkal azok, akik nemrégen léptek az élet rögös ösvényére. Át lehet kelni a hágókon, hogy eljussunk egészen a keleti határokig, hogy felfedezzük az utolsó zártabb világot, Háromszéket, hogy fohászkodhassunk Istenünkhöz a gelencei templomban, hogy végigsimítsuk kezünket a régi használati tárgyakon Csernáton, vagy keressük a hunok szellemét a rejtélyes Ika váránál.

Azok, amikről a képek tanúskodnak, megtalálhatók Székelyföldön. Nem írunk útvonalat, helységnevet, meghagyjuk másoknak is a felfedezés örömét. Megismételjük azt a régi jelszót, amit még az egykori Pannon Rádió Rockszerda című adásnapja hirdetett meg 2001-ben a legalább egyszer szellemében. Mindenki, aki itt él a csonka hazában, és pislákol szívében haza-, nemzet- és testvérszeretet, életében legalább egyszer utazzon el Erdélybe.