A korábbi hetekben a Hunhír.info oldalain megemlékeztünk először Bem erdélyi hadjárata győzelméről, majd az 1849 tavaszi hadjárat első szakaszáról, mely az április 19-én lezajlott nagysallói csata, majd a komáromi erőd április 26-án történt felszabadítása révén döntő csapást mért a Közép-Magyarországon és a Dunántúlon már hátráló osztrák csapatokra.
A Habsburg-birodalom katonai erőit 1849 meg kellett osztania az észak-itáliai és a magyarországi hadszíntér között.
A magyar szabadságharc eddig elemzett, ismertetett sikerei 1849 áprilisában-májusában még folyamatos eredményekre vezettek. Az európai erőviszonyokban azonban változások következtek be. Az osztrák csapatok jelentős részét átvezényelhették a magyar szabadságharc ellen.
A témával foglalkozó előző írásban kitértünk arra, hogy 1849. március 23-án a szárd-piemonti erők Novara mellett vereséget szenvedtek az osztrák hadseregtől. Az 1848 márciusi milánói forradalommal indult észak-itáliai forradalmi eseménysor ezzel véget ért, bár az elszigetelt és körülzárt Velencei Köztársaság még tartotta magát az 1849. augusztus 22-én bekövetkezett kapitulációjáig.
Talán egy pillanatra még érdemes visszatérni az észak-itáliai hadszíntér döntő eseményére. Joseph Radetzky (1766-1858) és Julius Jakob Haynau (1786-1853) osztrák tábornokok már készültek a piemonti támadásra, jelentős erőket állomásoztattak Lombardiában. Mikor a Szárd-Piemonti Királyság hadat üzent Ausztriának, a jelentős osztrák erők már készen álltak a támadásra. Az előretörő osztrákok március 21-22-én Mortara mellett győzelmet arattak a viszonylag gyengébben képzett, ott egyébként számbeli fölényben lévő szárd-piemonti hadsereg felett, akik visszavonultak Novara irányába.
Másnap, március 23-án Károly Albert (1798-1849) király, és a szárd-piemonti erők főparancsnoka, Wojcziech Chrzanowski (1793-1861) tábornok mintegy 3 kilométer szélességében sorakoztatták fel erőik Novara város előtt, az osztrák csapatokkal szemben, akik azonnal támadásba lendültek. Az esős, hűvös időben piemontiak az osztrák Aspre-hadosztály első támadásait még visszaverték, sőt a Károly Albert király által személyesen lelkesített Savoia-hadosztály sikeres ellenlökéseket indított, azonban a további osztrák ellenlökéseket, támadásokat már nem tudták fenntartani. A délelőtt 11-kor kezdődött csata már délután 5 óra körül eldőlt, ezt követően a szárd-piemonti haderő rendezetlen formában vonult vissza, este 20 óra körül lényegében megszűnt a szervezett ellenállása.
Pedig itt sem beszélhetünk döntő osztrák túlsúlyról, a piemontiak 45 ezer gyalogosával, 5 ezer lovasával, 109 ágyújával az osztrák erők lényegében 43 ezer gyalogost 4700 főnyi lovasságot és 144 ágyút állítottak szembe.
Érdekes, mondhatni komikus epizódja volt a csatának, hogy az előrenyomuló osztrák hadsereg egyik tábornoka előtt Citella helységben megjelent egy olasz ezredes, aki elismerte az osztrák győzelmet, kijelentette, hogy siet és visszavonul Nizza környéki birtokára. Az osztrák tábornok átengedte, de előtte meghívta egy teára. Utólag derült ki, hogy az olasz „ezredes”, maga Károly Albert király volt, aki így átmenekült az osztrák vonalakon, lemondott fia, II. Viktor Emánuel (1820-78) javára a trónról, majd meg sem állt Portugáliáig.
Fia másnap fegyverszünetet kötött Radetzky tábornokkal. Így véget ért az alig négynapos háború.
Érdekes szempont, hogy az osztrák hadseregben komplett magyar zászlóaljak is harcoltak, magyar parancsnokokkal. Itt voltak a tíz évvel későbbi háborúban jelentős szerepet játszó Gyulay Ferenc (1798-1868) és Benedek Lajos (1804-81) osztrák tábornokok is. Fontos szerepük volt a mortarai győzelemben, majd az olasz balszárny a La Bicocca melletti magaslatoknál történt visszaszorításában.
A szárd-piemonti vereség az átcsoportosítás elhúzódása miatt azonban még nem éreztette azonnali hatását a magyarországi hadszíntéren, a dicsőséges tavaszi hadjárat eredményesen folytatódott.
A Duna Gibraltárja, a komáromi erőd április 26-ai felszabadítását követően, a honvédcsapatok, a visszavonuló császári erőket követő biztosító erők kivételével május 4-én megérkeztek Budára, és körbezárták a várat, melynek védelmét a Heinrich Hentzi (1785-1849) osztrák tábornok vezette mintegy 5000 császári katona látta el. (Egy részük osztrák, más részük olasz ezredekből állt.)
A várat körbezárták a magyar hadtestek: az I. hadtest (Nagysándor József (1804-49) tábornok) a Krisztinaváros felől, a II. hadtest (Aulich Lajos (1893-1849) tábornok) a Kis-Gellért-hegy és a Duna között, a III. a hadtest (Damjanich János (1804-49) majd Knézich Károly (1808-49) tábornok) a Városmajor felől, és a VII. hadtest Kmety György (1813-1865) hadosztálya a Viziváros felől. A magyar főparancsnok Görgei Artúr (1818-1916) tábornok megadásra történő felszólítását Hentzi tábornok elutasította, sőt a magyar tüzérség a várfalat romboló támadásaira válaszképp elkezdte lövetni Pestet. Ekkor semmisült meg a pesti Feldunasor – árvíz utáni újjáépítés éveiben felépült – gyönyörű klasszicista palotáinak egy része. Görgei nehéz, nagyobb rombolóerejű lövegeket hozatott a komáromi várból. A lövegek réseket ütöttek a várfalon, május 21-én hajnalban a réseken keresztül, majd ostromlétrákkal megindult a honvédcsapatok támadása. Az I. és a II. hadtest zászlóaljai betörtek a várba, Hentzi a Szent György térnél személyesen vezette csapatait a betört magyar erők megállítására. Az egységeit egyébként bátran vezető osztrák parancsnok halálos sebet kapott, majd a védők kitűzték a fehér zászlót, megadták magukat. Az ostromban magyar részről 368 honvéd esett el, közel 700 fő sebesült meg. Osztrák részről 710 katona esett el több mint 4000 fő került hadifogságba.
A budai vár felszabadítása révén jelentős mennyiségű muníció került a magyar egységek birtokába. Sokkal lényegesebb, jelképes szempont volt viszont az ország fővárosának felszabadulása. Ezért lett május 21. a magyar honvédelem napja.
A tavaszi hadjáratról ma részletesen olvashatunk jelentős hadtörténészeink: Bánlaky József és Bona Gábor műveiben.
Még tartott Buda ostroma, mikor május 9-én I. Miklós (1795-1855), minden oroszok cárja kiáltványban hozta a világ tudomására, hogy beavatkozik a magyar forradalom és szabadságharc ellen. Indokul a Szent Szövetség rendszerének megrendülését, a forradalmi mozgalmak veszélyeit hozta fel. Ezt csak követte, hogy május 21-én az ifjú császár Ferenc József (1830-1916) Varsóban találkozott I. Miklós cárral, és hódolatát kifejezve köszönte meg a cár segítségét. Ez döntötte el a forradalom és szabadságharc sorsát, már csak a kétszeres túlerővel folytatott hősies harc következett. A korabeli Anglia és Franciaország elfogadta az orosz beavatkozást, a Közép-Európa stabilitását és egyensúlyát szerintük biztosító Ausztria hatalmi szerepe megtartása érdekében. Egyes álláspontok szerint Ferenc József az orosz haderő magyarországi fellépését finanszírozó hitelt brit bankoktól vette fel. Hazánk kölcsönös diplomáciai elismerést csak a Szárd-Piemonti Királysággal és a Velencei Köztársasággal tudott elérni.
Buda visszafoglalásának napjaiban rendkívül súlyos tragédiára került sor a forradalom talán periférikusnak tűnő hadszínterén. Az etnikai háború megmutatta páratlanul kegyetlen arcát.
Az erdélyi hadjáratot felidéző írásban utaltunk az Erdély területén 1848 októberétől a magyar civil lakosság ellen is elszabadult terrorra nagyrészt a szórványmagyarság településein.
Tehát 1848 októberétől több ezer ember életét követelték az Avram Iancu, Axente Sever és a további, a Habsburgok mellé állt móc vezér által vezetett többnyire irreguláris népfelkelők vérengzései.
Először Alsó-Fehér vármegye szórványmagyarsága őrlődött fel (Hegyalja, Kisenyed, Boroskrakkó, Felvinc), majd nagyobb települések: Zalatna, Nagyenyed magyarsága áldozódott fel az etnikai gyűlölet oltárán.
A talán leginkább veszélyeztetett környék az Érchegység volt és az akkor még fennálló Zaránd vármegye.
A lázadó vezér, Avram Iancu (1824-72) központja Topánfalván volt, innen indított támadásokat a környék magyar települései ellen. A környék egy viszonylag jelentős központja Abrudbánya, egy bányászvároska volt. A település magyar lakossága fenyegetve érezte magát a román felkelőktől, ezért merült fel a Zaránd-megyei honvéd dandár segítségül hívása, erre Bem tábornok is utasítást adott. Természetesen fontos szempont volt a magyar-román megbékélés, a korábbi ellenségeskedések jogi és politikai formában történő lezárása.
Kossuth Lajos a Debrecenben működő országgyűlés és az OHB nevében Abrudbányára és Topánfalvára küldte Ioan Dragos (1810-49) ügyvédet, a magyar országgyűlés román származású, a belényesi körzetben megválasztott képviselőjét, hogy a megegyezés feltételeit ismertesse a román vezérekkel.
Tény, hogy az erdélyi hadsereg főparancsnoka, Bem József (1794-1850) tábornok is parancsot adott ki a román felkelők leküzdésére.
1849. május 6-án Hatvani Imre (1818-56) őrnagy a zarándi dandár egyes részeivel megindult Brádról, majd bevonult Abrudbányára. Bár a magyar lakosság úgy érezte, hogy szavatolja biztonságukat, azonban lőszer hiányában nem tudta tartani a túlerővel szemben a települést, ezért 11-én a visszavonulás mellett döntött, melyet ez esetben még meg tudott oldani. Az Abrudbányán maradt Dragos képviselőt a román felkelők kegyetlenül meggyilkolták.
A Zarándi dandár állomáshelyére Brádra visszavonult Hatvani Imre őrnagy május 16-án egy újabb támadást indított, majd ismét bevonult a városba.
Hatvani célja az újabb akcióval az volt, hogy megvédje Abrudbánya még élő magyar lakosságát, megmentse Verespatak románok elől bányákba menekülő magyar lakosságát, valamint, hogy csökkentse a gyulafehérvári vár magyar blokádjára helyeződő nyomást. Verespatak (ma az ülepítő tóról ismeretes városka, Rosia Montana) bányákba menekült magyar lakosait ugyan sikerült kimenteni, azonban Avram Iancu túlerőben lévő egységei körülvették Abrudbányát. A település egy völgyben helyezkedik el, ez a környező magaslatokat, hegyeket megszálló, túlsúlyban lévő román felkelőknek kedvezett, különösen mikor kimerültek Hatvani egységének a lőszerkészletei.
Hatvani ekkor az elvonulás mellett döntött Zalatna irányába, de egységeit és a város vele menekülő magyar lakosságát bekerítették a felkelők. A hegyek, a természeti viszonyok nekik kedveztek, az elakadó menetoszlopra támadtak, óriási vérengzést rendeztek főként a menekülő civilek között.
Még az előző támadás alkalmával Iancu kiadta embereinek a parancsot: „..még egy macskát sem hagyjunk életben, annál kevésbé egy magyar lelket…” Hatvani vesztesége a második akció után mintegy 700 katonára és közel 3000 civilre rúgott.
Június folyamán a báró Kemény Farkas (1797-1852) ezredes és az Inczédy László (1809-82) alezredes vezette zarándi dandár ugyan ismét bevonult Abrudbányára, de Topánfalvát, Iancu központját nem sikerült elfoglalni.
Július folyamán a Kossuth és a havasalföldi forradalmi vezető, Nicolae Balcescu (1819-52) között megkötött egyezmény következtében a román felkelők már nem indítottak további akciókat a magyar csapatok ellen. Még ezelőtt történt egy másik tragédia, július 5-6-án éjjel a Vasvári Pál (1826-49) vezette Rákóczi-szabadcsapaton ütöttek rajta a román felkelők Havasnagyfalu (Marisel) térségében. A Rákóczi-szabadcsapat teljesen megsemmisült. Érdekes helytörténeti vonatkozás: Békés vármegye úgy engedte el az 1848 tavaszi, az úrbéri viszonyok rendezetlenségei által kialakult elégedetlenség következtében lázongó, földfoglaló mozgalmak miatt bebörtönzött orosházi szegényparasztokat, hogy beállnak a Rákóczi-szabadcsapatba. A jeles orosházi helytörténész, Koszorús Oszkár állította össze névsorukat.
E hosszú ideig elhallgatott tragédia részleteiről olvashatunk a kiemelkedő hadtörténész művében. (Hermann Róbert: Az abrudbányai tragédia, 1849, Heraldika Kiadó 1999), valamint Bölöni Mikó Samu: Zalatna és Abrudbánya pusztulása 1848/49-ben című, a MEK-en megtalálható visszaemlékezésében.
Természetes, hogy e tragédiákat feltárjuk, ezzel a nemzeti tisztánlátást elősegítjük, és a múlt megrázó eseményeit megismertetjük az egymást követő generációkkal. A 175 évvel ezelőtt lezajlott tragédiák megismerése semmiképp nem jelentheti a nemzeti gyűlölködés felerősítést, épp ellenkezőképp, a történelem szomorú epizódjainak feltárásával a kölcsönös megértést kell szolgálnia.
Arra ugyan nyugodtan mérget vehetünk, hogy Avram Iancu folyamatosan újratermelődő, elfogult és szinte vallásos módon fanatikus híveit, rajongóit sohasem fogjuk tudni a történelmi realitások elismerése irányába elindítani. Nem is hinném, hogy ez lenne a feladatunk, teljesen felesleges lenne velük a mintegy 175 éves polémiát a végtelenségig folytatni. Időnként azonban hangot kell adni a tényeknek.
Feladatunk ellenben inkább az lehet, hogy a közel kétszáz éves ívben a folyamatosan több, különféle oldalról indított, keltett magyarellenes rágalmakat, mítoszokat megfelelő érvekkel a helyére tudjuk tenni, meg tudjuk cáfolni. Nemzeti sorsunk múlhat rajta.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
