A Hunhír.info március 11-ei számában áttekintettük a Bem József tábornok vezette erdélyi hadsereg dicsőséges hadjáratát 1848 decembere és 1849 márciusa között, mely végül Erdély szinte tejes területének felszabadítását eredményezte.
A szabadságharc fő hadszínterét azonban a Duna-Tisza köze, a főváros, a Felvidék és a Dunántúl jelentették. A magyar forradalom és szabadságharc erői szinte a Tiszántúl és a Partium területére szorultak vissza. A fiatal vegyészből lett, rendkívüli tehetségű tábornok, Görgei Artúr bravúros felvidéki hadjárata révén elkerülte Windischgraetz osztrák tábornok bekerítését (a diadalmas február 5-ei branyiszkói áttörés), azonban a tőle a vezetést átvevő Henryk Dembinski lengyel tábornok 1849. február 27-én csatát vesztett Kápolnánál. A győzelmét túlértékelő jelentés hatására a fiatal I. Ferenc József császár március 4-én Olmützben kiadta a hazánk államiságát lényegében megszüntető alkotmányt.
A Debrecenben működő Országgyűlés és a Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB) lázas munkája eredményeképp március elejére jelentős mértékben megerősödött a magyar honvédség, a nagyváradi várban működő fegyverüzem a kornak megfelelő lövész- és tüzérségi fegyverekkel tudta ellátni a csapatokat, melyek az ország az osztrák haderő által megszállt részei felszabadítására készültek.
Kossuth Lajos mint az OHB elnöke először Vetter Antalt, majd az említett Henryk Dembinskit nevezte ki a magyar csapatok főparancsnokává. A Tiszafüreden március 3-án megtartott vezérkari értekezlet azonban ezt nem fogadta el, a főtisztek kijelentették, hogy csak Görgeinek hajlandók engedelmeskedni. Határozottságuk előtt meg kellett hajolni Kossuth Lajos mindig céltudatos egyéniségének is. Így indulhatott el a dicsőséges tavaszi hadjárat.
Március 5-én a Damjanich János tábornok vezette honvéd egységek elfoglalták a szolnoki hídfőt, majd a Tiszafürednél átkelt további hadtestekkel megindították a dicsőséges tavaszi hadjáratot. A szolnoki hídfőnél a Lengyel Légió sorsdöntő szerepet töltött be.
A haditervet Klapka György tábornok dolgozta ki, a császári csapatok bekerítését feltételezve. E terv szellemében a Gáspár András tábornok vezette VII. hadtest Hatvannál demonstratív hadműveletbe kezdett, a megtévesztés azonban sikerrel, győzelemmel végződött.
A Klapka, Aulich, Damjanich tábornokok vezette I., II., és a III. hadtestek viszont délről támadtak, április 4-én Tápióbicskénél, majd 6-án Isaszegnél győzték le Windischgraetz főerőit. A bekerítésre megtervezett gödöllői hadművelet viszont nem sikerült, a császáriak kibújtak a gyűrűből. Egyik hadtestük Pest és Buda védelmére vonult vissza, a többiek pedig északi irányban vonultak vissza, ahol azonban nem tudták megállítani az előretörő honvéd csapatokat, akik április 10-én Vác előtt, a Gombás-pataknál, majd a városban lezajlott rövid harc után verték meg Christian Götz vezérőrnagy csapatait.
A Felvidék irányába visszavonuló császári erőket a magyar csapatok a Léva melletti Nagysallónál ismét legyőzték április 19-én, majd tovább üldözték az ellenséget, mely a komáromi erőd, a Duna Gibraltárja biztosítására déli irányba fordult. Ezzel a dicsőséges tavaszi hadjárat első szakasza lényegében lezárult.
Itt egy-két említést azért érdemes tenni a csatajelenetek művészi megörökítéséről. Ismert, hogy a francia Niépce és Daguerre már az 1820-as és 30-as években felfedezték a fényképezést, melynek az egész világon való elterjedését lehetővé tette a francia nemzetgyűlés. Tehát a daguerrotípiák elterjedtek hazánkban is az 1830-40-es években, azonban lassú expozíciós idő miatt nem voltak alkalmasak mozgó jelenetek lekattintására.
A hadtestek mellé grafikusokat, festőket rendeltek, akik helyszíni vázlat alapján megrajzolták,
megfestették a csaták jeleneteit. Kiemelkedik közöttük Than Mór, akinek a fenti történelmi értékű képeket köszönhetjük.
A tavasz hadjárat része volt még a Perczel Mór vezette IV. hadtest győzelme Szenttamásnál, ahol végre sikerült legyőzni az 1848 júliusa óta tartó szerb ellenállást. A magyar csapatok ezt követően megkezdték a Bánság felszabadítását is.
Johannes Weidenheim (1918-2002), a híres bácskai német író a családi örökségképp kapott emlékei révén érzékletes módon írta le a Bácskában vívott harcokat, az ottani svábok magyar elkötelezettségét, hazaszeretetét.
A magyar katonai győzelmek közjogi értelemben is változást eredményeztek, az említett olmützi alkotmányra válaszként 1849. április 14-én a Debreceni Nagytemplomban a magyar országgyűlés kiadta a Gorove István és Perényi Zsigmond által megfogalmazott Függetlenségi Nyilatkozatot, amely kimondta a Habsburg-Lotharingiai uralkodóház trónfosztását, hazánkat „szabad és független európai státussá” nyilvánította.
Természetesen a fentiek csak rövid összegzést jelentenek, jóval részletesebb elemzéseket találhatunk kiemelkedő hadtörténészeik: példaképp Bánlaky József, Bona Gábor, Hermann Róbert és mások a témát már a legapróbb részletekig feldolgozó műveiben.
E rövid áttekintés azonban messze nem lenne teljes, ha nem vennénk figyelembe az európai hadszíntereken történt, a magyarországi eseményekkel szoros összefüggésben, párhuzamban lévő további eseményeket.
Ismeretes, hogy a Habsburg-birodalom 1848 tavaszától megosztotta erőit az észak-itáliai és a magyarországi hadszínterek között. 1848 tavaszán egész Itáliában forradalmak robbantak ki, a Risorgimento eszmeisége által megfogalmazott célok a nemzeti állam és az alkotmányos berendezkedés voltak.
1848 januárja és márciusa között Palermo, Róma, Milánó, Velence tömegei az utcákon vívták ki alkotmányos jogaikat –ha csak átmeneti időre is.
A forradalmak, a nemzeti egység támogatójaként lépett fel a Szárd-Piemonti Királyság és uralkodója, Károly Albert. 1848 júliusában megindította csapatait Észak-Itália Ausztriához tartozó területei, Lombardia és Veneto felszabadítása céljából. Az osztrák főparancsnok, Josef Radetzky tábornok előbb visszavonult az észak-itáliai várnégyszögbe, majd fellépett a szárd-piemonti erők ellen. A piemonti hadsereg a 1848. július 22-27. között Custoza mellett vívott összecsapást elveszítette Radetzky csapatai ellen. Pedig az egyébként nem túl véres összecsapásban két nagyjából egyenlő számú, 75-76 ezres létszámú hadsereg vívta. Károly Albert a vesztes csata után Salascoban fegyverszünetet kötött az osztrákokkal augusztus 9-én.
Mihelyst azonban újra lehetőséget látott a sikerre, ismét megindította a támadást, azonban ez esetben sem járt eredménnyel. 1849. március 23-án, az ezúttal Wojciech Chrzanowski tábornok vezette csapatai ismét vereséget szenvedtek Josef Radetzky tábornoktól Novara mellett az előző összecsapásoknál már több áldozatot követelő csatában. A király ismét fegyverszünetet kötött, majd lemondott.
E napokban tragikus események zajlottak le Bresciában, miután elterjedt a piemonti hadsereg győzelmének és beérkezésének fals híre. A város lakossága fellázadt az osztrákok ellen, március 23. és április 1. között hősiesen védekezett Haynau osztrák tábornok támadó erőivel szemben. A város ezért megkapta a Leonessa d’Italia, vagyis Itália női oroszlánja címet. A kifejezés Aleardo Aleardi költőtől származik. A hősies ellenállás tragikus és kegyetlen árnyoldala volt a sebesült osztrák katonák legyilkolása. Ez váltotta ki Julius Jacob Haynau (1786-1853) táborszernagy bosszúját, mintegy 300 bresciai felkelő kivégzését. Ha Haynau „bresciai hiéna” minősítéséről beszélünk, akkor tartozunk az igazságnak azzal, hogy e tragikus indítékot is megemlítsük.
Az olasz forradalmi mozgalmak egyébként meglehetősen ellentmondásosak és összetettek voltak. Elméletileg IX. Pius pápa is támogatott volna egy laza államszövetséget, azonban a Római Köztársaság radikalizálódása más irányt adott az eseményeknek. 1849 májusában a franciák beavatkoztak, Giuseppe Garibaldi fellépése ellenére leverték a római forradalmi erőket. E harcban esett el a talán olasz Petőfiként nevezhető költő, Goffredo Mameli (1827-49), a nemzeti himnusz megteremtője. Garibaldi történelmi ellentmondásosságához talán még érdekes hozzátennünk, hogy az 1870-es évtizedben ő volt az Olasz Nagy Kelet szabadkőműves páholy vezetője. Egyes források szerint 1873-ban pedig tett egy olyan kijelentést, hogy a dunai fejedelemségek határainak a Tiszáig kell terjedniük. Bizonyára hálának szánta a Türr István, Tüköry Lajos, Dunyov István vezette Itáliai Magyar Légió meghatározó szerepéért, mely hatékony, mondhatni döntő segítségével győzhetett a II. Ferenc nápolyi király elleni hadjáratban az 1860-ban lezajlott marsalai és volturnói csatákban.
A helyzet bonyolultságát jelezte, hogy a Szárd-Piemonti Királyság fellépését eredetileg támogatni tervező II. Ferdinánd a Két Szicília Királyság uralkodója csapatokat akart küldeni Ausztria ellen, azonban azokat a bevetés előtt kivonta, mert a nápolyi királynak szüksége volt rájuk a palermói forradalom után önmagát független királysággá minősítő Szicília elfoglalására, az itteni forradalmi erők leküzdésére. Ez 1849 májusában be is következett.
Haynau kapcsán érdekes kérdés származása. Ismert, hogy édesapja IX. Vilmos hesseni választófejedelem, édesanyja pedig Rebecca Ritter patikuslány. Félig zsidó származását valószínűsítheti egyik keresztneve is.
Minden bizonnyal az ADL részéről motivált cáfolat azért is felesleges, mert a hazai zsidóság jelentős része rokonszenvezett a forradalommal. 1848. március 17-én a magyarországi és erdélyhoni hitközségek a következő nyilatkozatot tették: „Magyarok vagyunk és nem zsidók, nem külön nemzetbeliek, mert mi csak akkor vagyunk külön vallásfelekezet, midőn imaházainkban köszönetünket és a legbensőbb hálánkat intézzük a Mindenhatóhoz, a hazára és reánk is árasztott kegyelméért, de az élet minden egyéb viszonylataiban honfiak, csak magyarok vagyunk.”
Nyilvánvalóan ekkor még nem létezett a politikai cionizmus.
Összegezve, a Függetlenségi Nyilatkozat révén megszületett független európai magyar államiság csak a Szárd-Piemonti Királyság és a Velencei Köztársaság részéről kapott diplomáciai elismerést. Az utóbbi 1849. augusztus 22-én adta meg magát az osztrákoknak, ezzel véget értek a Népek Tavasza európai forradalmai.
Mindenesetre tény, hogy az 1849 tavaszi magyar sikerek összefüggésben voltak az észak-itáliai hadszíntér eseményeivel. Ettől függetlenül halhatatlan és dicső nemzeti emlékként kell tekinteni 1848-1849 csatáira. A kor romantikus felfogását adta vissza Petőfi költészete e hősies napokról. Idézzünk tőle talán néhány sort:
Annyi földet sem mondhat övének,
Melyben egykor koporsója fér meg,
S mégis, mégis viszi lobogóját
Azok előtt, kik a hazát óják
Épp azért, mert semmivel sem bír,
Küzd a gazdag, de nem a hazáért,
Védi az a maga gazdagságát…
Csak a szegény szereti hazáját…
És ha többé nem látnálak téged?
Látni fogom fényes dicsőséged,
Könnyem leszen sírodnak harmatja.
S híred a nap, mely azt fölszárítja!
Petőfi Sándor: A vén zászlótartó (részlet)
Csak később jelent meg a személyes tragédiák irodalmi szintre emelése. Ezért talán a dicső áldozat mellett utalhatunk a még hazafias és honvédő küzdelem másik oldalára, az emberi veszteségekre, tragédiákra is:
Él a szájhagyomány
anyám nagyanyjáról
Jánosdon, görbedi
Bondár Ilonáról
Beszélik felőle:
Szebb volt ő a szebbnél,
Míg fiait le nem
szúrták Isaszegnél.
Három szép fiának
csókolatlan fejét
Idegen ágyúnak
Talpa taposta szét.
Utánuk elfakult
Szép Bondár Ilona
Hervadt kankalin lett
Fekete viola.
Aztán sírba vitték,
Nyöszörgős szekérrel
de a kínja ott se,
a sírba se fér el.
Néha mint az emlék,
A lelkemig följön,
S néha kint zokog az
Esti búzaföldön…
Fekete viola!
Lám, hogy híre támadt
Síron túl is síró
Bondár Ilonának.
Sinka István: Fekete viola
Természetes, hogy a személyes tragédiákat is átérezzük, megértsük, mindemellett azonban kifejezzük tiszteletünk a tavaszi hadjárat hősei, áldozata előtt.
(Folytatjuk a hadjárat második szakaszával!)
Károlyfalvi József – Hunhír.info
