Vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály (1896-1946) újságíró, szerkesztő írásainak, fordításainak és mindmáig egyedülálló könyvészeti munkájának (A zsidókérdés magyarországi irodalma) szakmai színvonalával és emberi tartásával nemzeti sajtóapostolunk. (A képen balról Vitéz-Kolosváry-Borcsa kezében bolsevista könyvet dob megérdemelt helyére)
1896. június 27-én született Kolozsvárott, Kolosváry Margit és Borcsa Mihály gyermekeként, köznemesi és székely-csángó családban. Gimnáziumi tanulmányait szülővárosa református főgimnáziumában végezte, majd jogot hallgatott a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem Államtudományi Karán, ahol államtudományi doktorátussal végzett. 1914 októberétől részt vett az első világháborúban önkéntesként: előbb tüzérmegfigyelő tiszt, majd helyettes ütegparancsnok lett az orosz, olasz, román fronton. 1918-ban tüzér főhadnagyi rangot kapott bolgár kötelékben, Mackensen seregében vívott harcaiért. Kétszer is megsebesült és számos kitüntetést kapott (nagy ezüst Vitézségi Érem, Signum Laudis, Károly Csillagkereszt, Bolgár Vitézségi Kereszt, Olasz Koronarend nagy tiszti keresztje, német Sas Rend első osztálya).
Az 1920-as évek elejétől írásai először a „Szózat” és „A Nép” hasábjain jelentek meg. 1922-ben lett a „Debreceni Újság” és a „Hajdúföld” felelős szerkesztője, ugyanakkor tevékenyen részt vett a közéletben is: tagja volt Debrecen Törvényhatósági Bizottságának és a Magyar Országos Véderő Egyesületnek, az Egyesült Keresztény Nemzeti Ligának, társelnöke a Magyar Revíziós Ligának.
Felfigyelt írásaira vitéz jákfai Gömbös Gyula is, akinek híve lett, a Fajvédő Párt egyik alapító tagja. A miniszterelnök Gömböst követte a Nemzeti Egység Pártjában, a párt debreceni törvényhatósági titkáraként. 1935-ben és 1939-ben a gyömrői választókerület országgyűlési képviselője az Imrédy Béla életre keltette Magyar Élet Pártja híveként. 1938. szeptember 12-én az Imrédy-kormány miniszteri tanácsossá nevezte ki. Újságírói pályája felfelé ívelt: 1935 és 1937 között a Miniszterelnökségi Sajtóosztály Vidéki Alosztályának vezetője, és – 1927-1938 és 1939-1944 között – a Függetlenség című napilap főszerkesztője. 1938 őszén a magyar-szlovák tárgyalásokon a magyar küldöttség vezetője. 1939 júniusában létrehozta az Országos Magyar Sajtókamarát, a magyar újságírók és lapszerkesztők legtehetségesebb képviselőinek érdekvédelmi szervezetét. (A Sajtókamara tevékenységéről mindmáig a legteljesebb dokumentumtár az intézmény 1945-ben tiltólistára került négy évkönyve: Az Országos Magyar Sajtókamara Évkönyve. Bp. 1940-1943. Stádium Rt.) 1942-ben egyik kezdeményezője volt a Zsidókérdést Kutató Magyar Intézet megalapításának. 1944-ben a Sztójay-kormány kinevezte a Magyar Rádió, a Magyar Távirati Iroda és a sajtóügyek, a könyvkiadás kormánybiztosává. Bár a Lakatos-kormány felmentette tisztségéből, Szálasi Ferenc 1944. október 31-én visszahelyezte kormánybiztosi rangjába. 1944. december 27-ig ellátta a Sajtókamara irányítását, felügyelte a könyv- és lapkiadást, a papírellátást.
1945-ben Németországba menekült, ahol az amerikai hatóságok kiadták a Péter (Auspitz) Gábor vezette „Népbíróság”-nak. 1946. április 2-án a moszkvai illetékességű „Népbíróság” „háborús és népellenes bűnös”-nek nyilvánította, és „golyó általi halálra” ítélte. A „Népbíróságok Országos Tanácsa” (NOT) 1946. augusztus 23-án a halálos ítéletet megerősítette. Noha Kolosváry október 23-án perújrafelvételt kezdeményezett, a NOT nem változtatott döntésén. A golyó 1946. december 6-án dördült el Budapesten. (Azért kapott golyó általi halált, mert nem volt tagja a Nyilaskeresztes Párt-Hungarista Mozgalomnak. A kommunista gyakorlat ugyanis az volt, hogy a hungaristákat fel kell akasztani, míg a nem hungaristákat golyóval kell kivégezni.)
Újságíró kortársai közül Fiala Ferenc és Marschalkó Lajos így emlékeztek vissza keresztútjára:
„Az újságíró mártírok élén vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály az ÁVH börtönében is példáját adta annak a nemes, hősies és emberi magatartásnak, amely egész életének jellemzője volt. És Kolosváry-Borcsa Mihály a siralomház éjszakáján megírja búcsúlevelét feleségének. Talán a magyar irodalom legszebb, legmélyebb szerelmes levele. A halálfélelemnek, bánatnak semmi nyoma. Nincs benne egy betűnyi politikai önigazolás. Ő tudta, hogy erre nincs is szüksége. Az Országos Magyar Sajtókamara elnöke olyan égi nyugalommal lép ki a siralomházból és az életből, mintha csak a másik szobába menne át. Csak egyet változtatott meg Kolosváry-Borcsa Mihály a börtönben. Mikor Magyarországon Tildy Zoltán, a palástos hóhér írja alá a halálos ítéleteket, az erdélyi protestánsok keményhitű unokája Szűz Mária keblére hajtja fejét és – katolizál a börtönben.
’Szép volt az életünk és nyugodt lesz az eltávozásom’ – írja, miközben Petőfit idézi. ’– Pár óra még s megnyílik előttem a nagy titok, ahol újra találkozni fogunk. Gondolj reám addig úgy, mint aki időlegesen eltávozott, de aki onnan is, ott is, örökre szeret.’
A magyar toll hőse szerzetesi szegénységben hal meg, mint annyi elődje, kartársa. ’Istenem, mit hagyhatok én Neked?’ – kérdezi búcsúlevelében. Amije volt, azt elrabolták a Himler-betyárok, hát így folytatja: ’Az első amerikai tábor óta hordoztam pár szem cukorkát magammal a Te részedre: ennyi minden vagyonom!’ S mikor a kivégzés megtörtént, a búcsúlevél elküldője hozzáteszi, hogy még ezt is ellopta egyik börtönőre.”
Mielőtt eldördült a golyó, megkérdezte tőle a „népügyész”: „Mi az utolsó kívánsága?” Így felelt: „Népügyész úr! Ne kössék be a szememet!” Utána Kovách Béla lapja írja meg az akkor még csodálatos merészségnek számító igazságot: „A fasiszta sajtófőnök bátran halt meg.” (Fiala Ferenc-Marschalkó Lajos: Vádló bitófák. London, 1958. Süli József (Hídfő), 217-218. old. Új kiadás: Bp. 2008. Gede Testvérek Bt.)
Miért kellett meghalnia? Noha a népbírósági akták többsége mindmáig hozzáférhetetlen és feldolgozatlan – így az övé is –, az 1945-ben és 1946-ban megjelent sajtóközleményekből egyértelműen arra következtethetünk, hogy az 1943-ban a világháborús viszonyok ellenére négyezer példányban a Stádium Rt. megjelentette könyve, A zsidókérdés magyarországi irodalma, továbbá amiatt, hogy 1944 áprilisában elrendelte a zsidó kiadványok begyűjtését és bezúzását.
Célját így határozta meg könyvében: „Ezzel a könyvvel kettős célom volt: mulasztást pótolni és serkenteni. Helyrehozni az ellenforradalom óta eltelt negyedszázad érthetetlen és megmagyarázhatatlan mulasztását, azt, hogy úgy a politikai tényezők, mint a tudományos intézmények és társadalmi testületek mindmáig megfeledkeztek a legtöbbet vitatott magyarországi probléma: a zsidókérdés irodalmának összegyűjtéséről és rendszeres feldolgozásáról. Amikor ezt a hiányt kevés szabad időm és az éjszakai pihenés óráinak feláldozásával pótolni törekedtem, egyúttal serkenteni is akartam. Íme, itt a zsidókérdés és a vele szervesen összefüggő jelenségek önálló művekben közzétett magyarországi anyagának irodalmi kalauza: most már jöjjenek azok, akik ezt az anyagot értékesítik, mindenekelőtt pedig kiegészítik, főként a problémáról a napi sajtóban és folyóiratokban megjelent közleményeknek bibliográfiájával.”
Műve két egymást kiegészítő részből áll. Az első egy 62 oldalas elvi bevezetés („A zsidóság szerepe a magyar szellemi életben”), amely a magyar történelem újkori kútfőinek, politikusainak, irodalomtörténészeinek, íróinak, költőinek a magyarországi zsidósággal kapcsolatos, mindmáig alig hozzáférhető megnyilatkozásait mutatja be. A második a magyarországi zsidókérdéssel foglalkozó sajtótermékek ábécérendes felsorolása.
Mintegy háromezer sajtótermék adatait sorolta fel. Szépirodalmi műveken túl közgazdasági, statisztikai elemzéseket, nyelv- és irodalomtörténeti tanulmányokat, politikai emlékiratokat vett fel jegyzékébe, amelynek elején leszögezte, miként különböztette meg az olvasó egyértelmű eligazítása céljából a „magyar és antiszemita” irányultságú szerzők műveit a „zsidó vagy zsidóbarát” szerzőkétől: az előbbiek adatait „vastagított (fett)”, az utóbbiakét „dőlt (cursiv)” betűkkel szedette. A felsorolt művek közül egyedül Donáth Endre Solymosi Eszterről szóló kortörténeti regénye (1882) nem került kezébe, mivel, mint írja, nem akadt nyomára (a „Függetlenség” korabeli számából értesült csak róla). Olyan műveket is nyilvántartott, melyek a tiszaeszlári bűnper előtti rituális gyilkosságokról írtak, mint Bonfiniét (Rerum Ungaricarum libri XLV.), vagy Bél Mátyásét (Notitia Hungariae novae historico-geographica).
Ha bírálható könyve, legfeljebb azért, mert nem sorolt fel minden addig megjelent művet e tárgyban, illetve amiért némelyiket filoszemitának tekintett, noha nem az, mint például a zsidó származású Fejér Lajosét (Zsidóság. Bp. 1936. Veritas. Hasonmása: Bp. 2008. Gede Testvérek Bt.). Magyarázatul szolgálhat, hogy anyagának egybegyűjtésében könyvtárak, egyesületek, tanárok is részt vettek ugyan, mégis, feldolgozásukat egymaga végezte, így a helyenkénti tévedések elkerülhetetlenek. Aki ismeri a tárgykört, megállapíthatja, hogy 1943-ig az e tárgyban megjelent anyag kilencven százalékát így is felsorolta. Amik kimaradtak (eddigi nyilvántartásunk alapján, ráadásul a „fettelve szedendők közül”!): Aradi Zsolt: Az európai forradalom (1934), Bachó László, dezséri: Gyöngyös város 1918-19-ben a forradalmak alatt (1940), Cabral Lajos: Az áldozatok szava: szabadkőműves terrorizmus (1911), Doctor Romanus: A mi dekatholizálét egyetemünk (1882), Freppel Károly Emil: Az 1789-iki franczia forradalom századik évfordulójára (1889), Gellért Vilmos: Sértő Kálmán élete (1942), Halla Aurél-Dobrovics Károly: Magyarország története különös tekintettel iparra és kereskedelemre (I-II. köt., 1936), L. C. Harricourt-Cato [Minke Béla budapesti tanár]: Isten ellen! A Katolikus Egyház megdöntésére alakult világszövetkezetek szervezete, eszközei és harczmodora, több szörnyű bűntények leírásával (1892), Hóman Bálint: Magyar sors, magyar hivatás (1942), Kármán József: A nagy zsidó-gyűlésről (Kármán József Művei. Kiadta Aigner Lajos, 1880, 2. köt., 82-86. old.), Dr. Kendi-Finály István: A magyar földért. Darányi Ignác élete és munkássága (1940), Koszterszitz József (Koszter atya): Nos Rector. A magyar főiskolai hallgatók könyve (1943), Közi-Horváth József: Örök vezérünk, Szent István (1939), Machovich (Csápori) Gyula: A szabadkőmívességről (1895), Makkai János: Válság Amerikában (1941), Markos Béla: Magyar-e Budapest? (1843), Mihályfi Ákos: Lélekmentés a nagy világégés után (1919), Miskolczy István: A középkori kereskedelem története (1926), Müller Jenő: Világosság a páholyban (1916), Nagy József (szerk.): Magyar Keresztény Ifjúság (1901), Magyar Tájékoztató Zsebkönyv (1943), Nagysolymosi [Kausz József hévízgyörki plébános]: Égő sebeink! (1934), Névtelen: A modern szabadkőművesség és a társadalom (Eredeti dolgozatok. A Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolájának kiadványa, 1893, 73-189. old.), Névtelen: Nemzeti Ideál. Mit akar a magyar ifjuság? (1901), Petőfi Sándor: Úti jegyzetek (Petőfi Összes Művei. Bp. é. n. Franklin, 1297. old.), Petrányi Ferenc: Az inkvizíció (1907), Szűcs Stefánia: A Tharaud-testvérek (1940), Dr. Tahy Endre: Kereszt az egyetemen (1941), Trikál József: Az új ember (1932), Vágássy Gyula: Van-e Isten, van-e lélek? (1920), Wass Albert: Csaba (1940), Zsámár Jenő SJ: A mexikói vérfürdő (1928).
További érdeme, hogy elsőként tette közzé könyve függelékeként a magyarországi zsidó írók addigi legteljesebb névsorát. Ezt előtte két irodalomtörténész kísérelte meg: Bartha József, aki két műve (Két nemzedék magyar irodalma 1875-1925, Az újabb magyar irodalom kistükre 1896-1936) névmutatójában a zsidó szerzők eredeti és magyarosított nevét egyaránt feltüntette, és Pintér Jenő, aki nyolc részes, kilenc kötetes irodalomtörténetében (1931-1940) szintén ugyanezt tette. Az ő névsora azonban mindkettőjüknél bővebb. Adatgyűjtése során főleg zsidó szerzők családtörténeti műveit használta fel, mint Kempelen Béláét (Magyarországi zsidó és zsidó eredetű családok. 3 kötet, 1938-39), valamint Újvári Péter „Magyar Zsidó Lexikon”-át (1929). Jegyzékét Marschalkó Lajos is felhasználta híres könyvében (Országhódítók, 1965). Szintén nem lehet eléggé méltatni, hogy külföldi szerzők hazai zsidókérdéssel foglalkozó műveit is felsorolja (az anyag – különösen a két világháború közti német – nagysága miatt felsorolása persze korántsem teljes), megjelölve pontosan, művükben hol foglalkoznak a tárggyal.
A történelemtudomány nélkülözhetetlen segédága, a könyvészet, egyedülállóan gazdagodott vele. A „fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek” 1945-1946 között megjelent négy jegyzéke összeállításához is felhasználták, és antikváriusok, könyvgyűjtők évtizedeken át féltve őrzött kincsévé vált. Ugyanakkor nemzetközi viszonylatban is előkelő helyet foglal el. A nemzetiszocialista Németországban e műfajban csak két hozzá hasonló alaposságú mű jelent meg, Klaus Schickert-é (Die Judenfrage in Ungarn, 1936) és Gregor Schwarz Bostunitsch-é (Jüdischer Imperialismus, 1940).
1999-ben a Gede Testvérek Bt. hasonmásban, Ifj. Tompó László utószavával megjelentette. Ezzel megtört a jég, kiderült, mi mindent titkoltak el évtizedeken át. Zeke Gyula történész el is ismerte: „A bibliográfia használója kénytelen félretenni a vészkorszak dicstelen szereplője iránti ellenérzését. Az összeállítás igen gazdag, mellőzhetetlen a történeti kutatás számára.” (Gonda László: A zsidóság Magyarországon 1526-1945. Bp. 1992. Századvég, 334. old.) Alapmű tehát, és akkor még nem is szóltunk arról, mi mindent fordított. Tolmácsolásában jelent meg sok Hitler-beszéd (ezek megtalálhatók: Küzdelem a Sátánnal. Adolf Hitler összes magyarul megjelent beszéde. Bp. 2000. Gede Testvérek Bt.), Johannes Öhquist finn művészeti író remekműve („A Führer birodalma”. Bp. 1942. Stádium Rt., hasonmása: Bp. 2000. Gede Testvérek Bt.) és Gerhardt Ellert Attiláról szóló regénye (Bp. 1942. Stádium Rt.). Külön köteteket töltenének meg cikkei. Ugyanakkor számos kiadványhoz írt előszót, mint Matolcsy Andor „Start” c. regényéhez (Bp. 1939. Turul Szépmíves Könyvek), továbbá egy haditudósító kiadványhoz (-45 fok. A Tábori Ujság haditudósítóinak oroszországi feljegyzései első háborús telünkről. Írták: Hegedős Gyula, Kováts Béla, Lakatos Vince, Schannen Béla dr. Bp. 1943. Tér Könyvkiadó.)
Ahogyan a székelyek mondják: „nyomós életet élt”.
Ifj. Tompó László – HunHír.Hu