1940. augusztus 30-án, 14 óra 50 perckor hirdették ki a Belvedere palotában Ribbentropp német és Ciano olasz külügyminiszter a II. Bécsi döntést, melynek értelmében Észak-Erdély és Székelyföld 43 ezer 104 négyzetkilométernyi, 2,5 milliós lakosságú területe visszatért Magyarországhoz. E hírt a budapesti rádióból pár perc múlva megtudta Erdély magyarsága. A Magyar Királyi Honvédség szeptember 5-15. között vonult be kijelölt sávonként az észak-erdélyi területekre. A magyar lakosság diadalkapukkal, virágesővel fogadta a honvédeket.
Az Észak-Erdély és Székelyföld visszatérését ismertető újságokat, könyveket, továbbá a Horthy bakáit virágesővel fogadtató tömegekről készült korabeli archív felvételek jelentős részét már 1945-ben megsemmisítették, így külön öröm, ha előkerül egy-egy mégoly megsárgult fénykép vagy újságkivonat, mely egyértelműen arról tesz tanúbizonyságot, hogy a teljes revízió hozhat csak gyökeres megoldást, mindahhoz való ragaszkodásunk, ami a miénk, amit Juhász Gyula szavaival „magyar erő szerzett vitézül / S magyar szív és ész tartott meg bizony”, hiszen erre kötelez Szent László királyunk ma is mindnyájunkat.
Most egy ilyen, eleddig aligha ismert (így még Illésfalvi Péter és Szabó Péter eleddig páratlan információértékű dokumentumalbumában (Erdélyi bevonulás, 1940) sem szereplő) újságkivonatot ismertetünk, a Hegedűs Nándor által szerkesztett „Nagyvárad” 1940. szeptember 8-ai számának címoldaláról, amely Szent László városa 1940. szeptember 6-án való visszatérése öröméül közölte Horthy kormányzó és Teleki Pál miniszterelnök bevonulási köszöntőjét: noha a szám fejlécén még az árjelzés a huszonkét évi megszállásra emlékeztet („lapunk mai száma 4 Lei”), az ólombetűk alatta már a visszatérés önfeledt örömét tolmácsolják:
„Ütött a várva várt óra. Szent földre léphettünk megint: Keletmagyarország és Erdély. Meghatottan köszöntjük az ősi magyar földet s Benneteket, Testvérek, akik rajta hűségben megálltatok. A letűnt szomorú huszonkét esztendőnek nem volt egyetlen napja, amelyen ne gondoltunk volna Rátok meleg szeretettel. Végre itt állhatunk szemtől-szembe Veletek. Közös történelmünk századaiban a magyar függetlenség lobogója gyakran talált végső menedéket az erdélyi hegyek közt. Isten kegyelméből most rajtunk a sor. Most mi hozzuk vissza Nektek a szabadságot.
Hazatértetek, Testvérek, közös édesanyánkhoz, Magyarországhoz. Ami rossz volt, elmúlt. Megálltátok a próbát. Ezentúl együtt maradunk örökké. Bizalommal fogadunk mindenkit, aki megnagyobbodott hazánknak hűséges fia akar lenni. Biztosítjuk nem magyar ajkú honfitársainkat arról, hogy a jogi egyenlőség birtokában, háborítatlanul dolgozhatnak szellemi és gazdasági javaik fejlesztésén. Viszonzásul hűséget várunk a magyar állam iránt s az ő részükről is megértő szeretetet. Mert a megújult magyar állam a gondos atya szeretetével ügyel ősi hazánk földjén élő valamennyi fiára.
Új élet indul most a visszatérő részeken. Új magyar élet. Részese mindenki, ha megbecsüli önmagát és hazáját: Szent István országát.A magyar honvéd ismét elfoglalta évszázados őrhelyét a Kárpátok gerincén. Dicsőség érte az igazságosztó Istennek s a jóakaratú embereknek békesség.”
Elfoglalta bizony, noha a bevonulás napján reggel hat óráig – amint dr. Lestyán Endre plébános (Jósa Piroska könyvében (Virágszőnyeg a váradi utcaköveken, 2007) és Illésfalvi-Szabó jelzett albumában közölt feljegyzéseiben olvassuk – „szigorúan tilos volt az utcán járni vagy zászlót kitűzni, mert a román sereg utolsó csapatai a hajnali órákban hagyták el a várost”, hogy aztán mindenki átadja helyét szívében a huszonkét év óta várt boldogságnak:
„A mai nap a hónap első péntekje. Először úgy volt, hogy a kormányzó őfőméltósága délelőtt érkezik, azért már reggel hét órakor tartottuk meg a Jézus Szíve ájtatosságot, nyolc órára úgyszólván az egész város talpon volt. Rövid idő alatt zászlódíszben a házak, a káptalan kerteknek a vasúti állomásra néző falait zöld koszorú füzérekkel, virágokkal és kis zászlókkal díszítettük fel. Tíz órától kezdve végig a főútvonalon a vasúttól be a Szent László térig minden hely elfoglalva. A tanulók, fiúk, leányok, egyesületek tagjai állottak sorfalat. Tizenegy óra felé jöttek az első kerékpárosok, majd a csendőrök, huszárok, azután egyre sűrűbben sok-sok gépkocsival tüzérek ágyúkkal, gépfegyveresek stb. Állandó éljenzés, ének, virágeső fogadta őket. Vasutasok, rendőrök díszruhában, így vonult be a sereg hosszú órákon keresztül. Mi a káptalani kertek ajtajából néztük, lelkesedtünk, sírtunk és éljeneztünk, boldogok voltunk! Szinte álomnak tetszett. Délután a Szent László téren volt a kormányzó és a felesége ünnepélyes fogadása. Három óra után érkeztek, a kormányzó fehér lovon.”
Igen, amint Hevesi Sándor közgazdász (az imént említett két kiadványban idézett) visszaemlékezésében írja, „a bevonulás incidensek nélkül zajlott, az élet normálisan folyt tovább, a megszokott kerékvágásban”, bizonyságául annak, hogy hiába sulykolják belénk örökösen, hogy „minek a teljes területi revízió, úgysem tudnánk mit kezdeni a visszatért, zömében már amúgy is idegenek lakta országrészekkel”, és „minek kesergünk erdélyi ásványkincseink elvesztésén, amikor egy kilogrammnyi kvarchomokból is mennyi energia nyerhető”, a teljes revízió hozhat csak gyökeres megoldást, mindahhoz való ragaszkodásunk, ami a miénk, amit Juhász Gyula szavaival „magyar erő szerzett vitézül / S magyar szív és ész tartott meg bizony”, hiszen erre kötelez Szent László királyunk ma is mindnyájunkat.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
