Tudja-e valaki, hogyan halt meg hajdan a 70 éves Abdurrahman, az utolsó budai pasa? Tényleg ő lett volna az első tudatos török öngyilkos merénylő? Nos, Abdurrahmanról tudjuk, hogy hősi halált halt a reája bízott budai vár védelmében.
Mikor már számára veszni látszott minden, a budai Iskola téren egy maroknyi török könyörgött, hogy meneküljön. De nem. Ő – mintha csak a mi jó szigetvári Zrinyi Miklósunktól vette volna a példát – kivonta győzelemhez szokott görbe kardját, és megsuhintva annyit mondott:
Ha nem tudtam megtartani uramnak a reám bízott várat, úgy van rendjén, hogy én itt haljak meg…
– azzal szemberohant a támadó szövetséges katonáknak.
Így esett ez, 1686. szeptember 2-án, vagyis éppen ma 336 esztendeje.
Ezt megelőzően a szövetségesek már 1684-ben is megpróbálták vissza-, illetve elfoglalni Budát, de akkor még a törökök és velük összefogva a zsidók, az időjárási viszontagságok visszavonulásra kényszerítették az ostromló sereget. Két kérdés is adódik rögtön a számunkra: egyrészt az, hogy hol voltak a magyarok, másrészt (lássuk be, ez a jelentéktelenebb, de az utókor számára mégiscsak érdekes), hogy vajon miért fogott össze a zsidóság egész Európa ellen a törökkel?
Mindenekelőtt szögezzük le: azt nem mondhatjuk, hogy mi, magyarok foglaltuk vissza magunknak Budát, mert a sereget többek közt német, holland, cseh, olasz, dán, burgundi, angol, spanyol, francia és svéd harcosok alkották. Illetve: zömmel magyarok…
Csakhogy Magyarország – mint olyan – akkor éppen nem létezett. (Aztán Buda “felszabadítása” után majd annyira se létezik – de ismerős ez a fordulat egyebek közt a XX. századi német-szovjet uralkodóváltásból is.) A harcot az 1684-ben XI. Ince pápa kezdeményezésre létrejött Szent Liga, azon belül is a Habsburg Birodalom, Lengyelország és Velence törökellenes szövetsége vívta. (Utóbb a Ligához csatlakozott Oroszország, sőt a bajor, a szász és a brandenburgi választófejedelem is küldött zsoldosokat.)
Az egész Európából összegyűlt katonasággal meginduló ellentámadás négy év alatt Belgrádig szorította vissza a törököket.
Visszatérve a tízezernyi török mellett lévő ezernyi zsidóra: az ő cselekedetük egyáltalán nem véletlenül történt. Tudták ugyanis, hogy üldöztetés várna rájuk a keresztény uralom alatt – az Oszmán Birodalom viszont toleráns volt velük, ezért legfőbb bizalmukat beléjük vetették. A Magyar Zsidó Lexikon egyebek közt a következőket írja a harcról: a szövetségeseknek elsőként a zsidó-, vagy Víziváros került a hatalmukba. A zsidók a felsővárosba szorultak, ahol éhezve, szomjazva figyelték a küzdelem kimenetelét: az ostromkor ők is minden erejükkel részt vettek a védelemben. Amikor megtörtént a végső támadás és a brandenburgiak benyomultak a felsőváros zsidó utcájába, a zsidók menekülni igyekeztek, de akit utolértek közülük az ostromlók, azt lekaszabolták. Spanyol tudósítás szerint a parancsnokló tábornok hetvenezer forint váltságdíjat kért a budai zsidóktól, a leggazdagabbakat pedig túszul lecsukatta.
A Budán tartózkodó ezer zsidó közül ötszáz kapott így kegyelmet, a többiek vagy a Dunába vesztek, vagy a katonák ölték meg őket. A császáriak a legborzalmasabb kegyetlenségeket követték el a sebesülteken…
A szövetségesekkel együtt harcoló magyarságra sem vár szabadság eztán.
Buda visszafoglalását követően a Habsburg-uralom a lehető legrosszabb oldaláról mutatkozott meg. A törökök sikeres visszaszorítása után a Habsburgok megszállták Erdélyt, felszámolták az Erdélyi Fejedelemséget, és a területet különálló tartománykényt csatolták a Birodalomhoz. Csaknem egy évszázad kellett, hogy Buda ismét székvárosává legyen az országnak. Akik átvészelték az ostromot, az üszkök, romok helyén fölépítették a házakat, megkezdték a „második háborút” Magyarországért.
A bécsi hatóságok igyekeztek országszerte felszámolni a hajdúszabadságot, így a katonáskodásra kötelezett, hajdúszabadsággal élő jobbágyok visszakényszerültek a robotgazdálkodásba, s ezzel együtt a földesúri fennhatóság keretei közé. A kialakuló paraszti elégedetlenség indította útjára utóbb a Rákóczi-szabadságharcot (1703–1711). Csak az érdekesség kedvéért: a budai harcokban részt vett Bottyán János kapitány is az esztergomi hajdúkkal – róla később majd kurucként hallunk: ő leend a Nagyságos Fejedelem, Rákóczi híres generálisa, Vak Bottyán.
Ez volt hát Budavár “felszabadítása”, s a magyar függetlenségi útkeresés azóta is tart…
Hunhír.info
