Tudjuk, nemigen van hely széles e hazában, ahol derék költőnk, a mi jó Petőfink ne járt volna – de Ráckeve ilyen. Ám Ráckevének is kellett valamiféle Petőfi emlékmű – hát így született a képen látható kút.

A kút előzménye pedig az, hogy a fáma szerint a ráckevei régi temetőben nyugszik Kukoricza Jancsi. S valóban áll ott egy félbetört oszlopú síremlék áll – rajta a felirat:

Itt nyugszik Horváth Nepomuki János (rangjai és kitüntetései felsorolva), aki nem más, mint Petőfi Sándor megálmodott mesehőse: János vitéz.

S itt adjuk át a szót a krónikásnak!

Az anyakönyv tanúsága szerint vitézünk 1774-ben Piringer Jánosként látta meg a napvilágot.
A ráckevei nádfedeles házból hamarosan az égiek mezejére távozott az édesapa, akiről a kis Jánoskának nem is maradt emléke. A megözvegyült édesanya – hogy a kisfiú apa mellett nőhessen fel – a gyászév letelte után férjhez ment nemes Horváth János megyei perceptorhoz. Az édesanya kikötése volt, hogy a házasságkötéssel egyidejűleg a kis Jánost adoptálja a férje.

Így lett Piringer Jánosból Horváth Nepomuki János.

Az édesanya hamarosan meghalt, s a kis Jánost rövid ideig mostohaapja nevelte – de ő italozó lett, elverte csekélyke vagyonát is, és az árvát magára hagyva Ráckevéről elköltözött.
Ekkor a gyermeket atyai nagybátyja, Piringer György vízimolnár vette magához. A molnárnak azonban volt már egy kislánya – Juliska. A két gyerek, Jancsi és Juliska együtt nevelkedett Piringer György házában.

Jancsi gyerek Ráckevén járt iskolába, majd Szőnyi Pál szabómesternél lett inas, később segéd. És ekkor I. Ferencz császárnak katonára volt szüksége, ezért elrendelték az újoncozást: Ráckevének három lovas huszárt kellett kiállítania teljes felszereléssel a város költségén.

Amikor a fejébe nyomták a díszes csákót, a 19 éves fiatalember egyedül Juliskát sajnálta itt hagyni, akihez már gyengéd szálak fűzték.

Átlapozván sok-sok haditörténetet, eljutunk odáig, hogy 1814 márciusban nemzetközi nyomásra Napóleon visszahelyezte a pápát jogaiba. A francia követ jelezte, hogy a pápát át is adják a Radeczky ezred „fiók strázsájának” – s ez a „fiók strázsa” Horváth N. János lovasszázada volt.

A 72 éves pápa a havas Alpokban dideregve fázott, ekkor Horváth N. János saját köpönyegét és mentéjét terítette az alvó pápára. Ezt a jelenetet a vatikáni könyvtár folyosóján ma is látható falfestmény örökíti meg, melyen a hintóban alvó VII. Pius fehér huszárköpennyel van letakarva. Körülötte mentében lévő huszárok lovagolnak, csak egyikőjükön nincs dolmány és mente.

Az egyházi vezetők és Róma lakossága hálás tisztelettel fogadta a magyar huszárokat. A pápa díszlakomát adott tiszteletükre. Őszentsége az ezrednek zászlót adományozott, Ferencz császár az ujjászervezendő pápai hadseregnek száz magyar csikóval, száz lovas fegyverzettel és kétezer gyalogsági felszereléssel fejezte ki elismerését. Horváth N. János megkapta az ezüst sarkantyús csizmát, majd Nápolyban a királytól átvehette a Szicíliai Arany-Kereszt kitüntetést.

1845-ben íródott végrendeletében az ezüstsarkantyús csizmát hajdani Juliskája fiának hagyományozta, a kitüntetésekkel kapcsolatban pedig úgy rendelkezett, hogy síremlékére véssék fel a Krisztus Keresztet, a Szicíliai Keresztet és az Ármádia Keresztjének másolatát.
1814 júliusban az ezredet visszarendelték az osztrák-francia határ térségébe. A távozó ezred tisztjeit a pápa audiencián fogadta, Horváth N. Jánost pedig a Krisztus-Rend Gyémánt csillag rendjellel tüntette ki, ez a pápa által személyesen adományozható legmagasabb kitüntetés.

Így lett Horváth N. János a Krisztus-rend és a Szent György-rend lovagja.

Napóleon bukása után Európa fellélegzett. Jánosunk is megelégelte már a 22 évi katonai szolgálatot és nyugdíjazását kérte. Ekkor mindössze 41 éves volt. Milánóban még megfestette saját portréját majd hintón visszament szülővárosába, Ráckevére.

Elsőként Juliskát kereste, aki az elmúlt 22 évben férjhez ment Gáspár János vízimolnárhoz és szeretettel nevelte szintén János névre hallgató egy szem fiacskáját. A kapitány eltemette lelkében a régi szerelmet, de életük hátralévő része végig szoros barátsággá vált, amit 1845-ben írott végrendelete is tükröz. „Gáspár Jánosnénak született Piringer Juliannának hagyom (…) a kapitányi portrémat a fekete rámában, s (…) minden fenn maradó pénzemet s a Krisztus és Armádia Keresztem.”

Ezüst sarkantyús csizmáját pedig Juliska fiára hagyta. Így volt, igaz volt. Juliskát – tudjuk – Petőfi Iluskának nevezte el!

Mészáros Sunyó Sándor – Hunhír.info