Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc során a Görgey Artúr által vezetett honvéd haderő megkezdi Buda várának ostromát.

1849. április 17-én futár érkezett a magyar fősereg lévai főhadiszállására. Ludvigh János, Igló város országgyűlési képviselője kézbesítette Görgey Artúrnak, a magyar fősereg ideiglenes fővezérének Kossuth Lajos kormányzóelnök 1849. április 15-én “baráti bizodalomban” írott magánlevelét. A saját kezű levélben Kossuth tudatta Görgeyvel, hogy hadügyminiszternek fogja kinevezni. Egyben azt is közölte, hogy az új hadügyminiszter miképpen rendezze a sereget, a függetlenségi nyilatkozat közös “akarattali keresztülmenetelét” adva tudtára, azzal a reménnyel, hogy “az a hadseregnél jó benyomást teend”. Mindezen túl “Buda bevétele iránti óhajtását” is kifejezte.

Kossuth ez utóbbi kívánsága nem érhette meglepetésként a magyar fővezért és vezérkarát. Az április elején meginduló tavaszi hadjárat elején Kossuth mindvégig a hadsereg mellett volt. A honvédseregnek sikerült a fővárosba és annak közvetlen közelébe visszaszorítania Windisch-Grätz császári-királyi főseregét. Ezt követően az április 7-én Gödöllőn tartott haditanácson Kossuth azzal a javaslattal állt elő, hogy a magyar hadsereg intézzen frontális támadást a császári-királyi főerők ellen, s így vegye vissza az ország fővárosát az ellenségtől. Görgey és tábornokai viszont arra figyelmeztették Kossuthot, hogy egy ilyen küzdelem eredménye legalább is kétséges. Ezért azt javasolták, hogy a tavaszi hadjárat második szakaszában az elsőben már bevált haditervet kövessék. Tehát: kisebb erőkkel kössék le az ellenség főerőit, a nagyobb résszel pedig kerüljék meg azt, s így kényszerítsék a főváros kiürítésére és feladására. Kossuth elfogadta, s április 9-én már levélben közölte is az Országos Honvédelmi Bizottmánnyal “azon tervet, mely Budapest visszafoglalására dolgoztatott”.

Mi magyarázta Kossuth e “vonzalmát” a főváros iránt? Elsősorban külpolitikai indokok. 1849 kora tavaszán ugyanis olyan hírek terjedtek el, hogy Ausztria és a Piemonti-Szárd Királyság Brüsszelben tartandó kongresszuson fogja rendezni az olasz kérdést, tehát a Habsburg-monarchia észak-itáliai birtokainak sorsát. Kossuth attól tartott, hogy “ha a főváros siettetett visszavételével impozáns állást nem veszünk”, a kongresszus “az olasz ügyelvet a mi rovásunkra találja kiegyenlíteni”. Magyarul: Ausztria észak-itáliai birtokainak átengedése fejében szabad kezet kap Magyarországon. Kossuthnak ezt az aggodalmát csak növelhette az, hogy az 1849. február 26-27-i kápolnai magyar vereség után, március 4-én I. Ferenc József alkotmányt adott népeinek, s ebben az okkupált alkotmányban – csak úgy mellékesen – részekre darabolta Magyarországot. Kossuth ekkor határozta el, hogy az első komoly katonai sikerek után az országgyűléssel kimondatja az ország függetlenségét és a Habsburg-ház trónfosztását. A döntés szükségességét azzal indokolta az országgyűlés előtt, hogy Magyarország csak akkor számíthat diplomáciai elismerésre az európai hatalmak és az Amerikai Egyesült Államok részéről, ha kimondja függetlenségét. Amikor ez 1849. április 14-én megtörtént, merőben újhelyzet állt elő. Magyarország a fegyveres önvédelem teréről a függetlenségi harc terére lépett. Egy olyan térre, amelyen csak győzni vagy vereséget szenvedni lehetett, kiegyezni nem. A függetlenség kimondásakor az országgyűlés nem egy létező állapotot, hanem egy követelményt fogalmazott meg. Egy olyan követelményt, amelyet a hadseregnek kellett valóra váltania. Tehát: fel kellett szabadítania az ország egészét s az ország szuverenitását szimbolizáló fővárost; Budát, és vele Pestet.

„ Nem akartam a várat addig megtámadni, amíg az őrséget megadásra fel nem szólítottam”- írta Görgey Artúr Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben című művében.

A továbbiakban Görgey így számol be Buda ostromáról:
„Tarackos ütegeim parancsnokai azonban túlbuzgóságból megnyitották a tüzet, még mielőtt a vár fölkérése megtörténhetett.

Az elhamarkodott támadást természetesen azonnal leállítottam – már amennyire a nagy távolság engedte, mely kivált a gellérthegyi üteg meg a Krisztinaváros északi végén tanyázó főhadiszállás közt volt –, és a tűz beszüntetése után felküldtem a várba egy magunkkal hozott hadifogoly osztrák tiszttel a várparancsnoknak, Hentzi vezérőrnagynak szóló felszólításomat a vár átadására.

Levelemnek olyan másolata, melynek az eredetivel megegyező voltáról erkölcsileg meg volnék győződve, nincs birtokomban; ezért tartalmából csak annyit közlök, amennyi élénken megmaradt emlékezetemben:

Megvolt benne:

– az értesítés, hogy Buda várát körülzártuk;
– annak a nézetemnek kifejtése, hogy a várat ellenünk sokáig tartani nem lehet;
– a felszólítás a vár feladására tisztességes hadifogság ellenében (a tisztek karddal, a legénység fegyver nélkül);
– az ígéret, hogy a hadifoglyok emberséges bánásmódban részesülnek, még akkor is, ha az őrség a végsőkig védi a várat, de megkíméli a Lánchidat és Pest városát, ahonnan nem fogják megtámadni; de ennek a föltételnek megszegése esetére becsületszavam, hogy a vár bevétele után az egész őrséget kardélre hányatom;
– annak a szállongó hírnek alapján, hogy Hentzi vezérőrnagy magyar születésű,hazafiúi érzelmeire való hivatkozás; és végre
az a magyarázat, hogy ezen levelem átadására azért választottam ki egy hadifogoly osztrák tisztet, mert az osztrák táborban hadiköveteinket le szokták tartóztatni.

Arra is emlékszem, hogy levelemben a hadikövetek személyes szabadságának megsértését, valamint Pest város bombáztatását s a Lánchíd elpusztításának kísérletét alávaló cselekedetnek bélyegeztem.

Ezeknek a cselekedeteknek erkölcsi értékét ma is ugyanígy ítélem meg. Azt az állításomat azonban, hogy hadiköveteink letartóztatása általános szokás volt az osztrák hadseregben, itt utólag vissza kell vonnom. Nekem csak egy ilyen esetről van tudomásom, arról, amelyet 1. kötetem 17. fejezetében említettem. Akkori megállapításom mégis annyiban indokolt, hogy én ezt az egy esetet szem előtt tartva soha többet nem tudtam magamat rávenni, hogy magyar tisztet küldjek hadikövetként az osztrák táborba; és olyan esetekről, amikor ezt más magyar csapatok parancsnokai megkockáztatták, és az osztrákok tiszteletben tartották a hadikövet személyes sérthetetlenségét biztosító nemzetközi jogi szokást, már csal: Hentzi vezérőrnagynak írt levelem kelte után értesültem.

Hentzi vezérőrnagy válasza levelemre sajátságosan elütött azoktól a budai várőrség példátlan ijedtségéről közszájon forgó népmeséktől, melyek alapján Kossuth alig győzte Aulich néhány zászlóaljának átkelését a Dunán kivárni, hogy az őrségnek ne kelljen tovább várnia az állítólag óhajtott pillanatot, hogy megadja magát; s melyek alapján indítványozta Klapka, hogy mindenekelőtt Budának kell nekimenni.

Válaszában Hentzi vezérőrnagy azt a gondolatot, hogy a rábízott helyet ellenállás nélkül feladja, gúnnyal visszautasította; kijelentette, hogy Buda valóban tartható hely, jóllehet a mi nyakra-főre való visszavonulásunk az év elején az ellenkezőjét látszott bizonyítani; felszólított engem a tűz azonnali beszüntetésére, ha azt akarom, hogy Pestet kímélje; hozzátette, hogy Pestet mindenképp kénytelen lövetni, mégpedig azonnal, mert onnan épp az imént ágyútűzzel megtámadták.* Ezután helyreigazította azt a téves hiedelmemet, hogy neki, Magyarország a hazája, és végezetül kijelentette, hogy a várat az utolsó emberig tartani fogja, amint azt a becsület és kötelesség parancsolja.

Időközben Klapka tábornok Komáromból Debrecenbe utaztában néhány napot Pesten töltött, és a vár állapotáról és az őrség szelleméről részint a maga két szemével, részint a befutó hírek alapján arra a meggyőződésre jutott, hogy Buda bevétele mégsem megy olyan gyorsan, mint ahogy komáromi tanácskozásaink során a vezérkari főnökkel és velem megértetni iparkodott.

Csalódása arra bírta, hogy engem Budavár megrohanásáról írásban megpróbáljon lebeszélni. Levele, amelyben ezt tette, ha jól emlékszem, május 1-jén vagy 2-án kelt, és kelte után ítélve azzal a számítással írta, hogy még Budára menet jusson a kezembe; kézhez juttatási intézkedései azonban ellenkező szándékra vallottak, mert én Klapkának ezt a levelét csak akkor kaptam meg, amikor Hentzi vezérőrnagyot a vár feladására már igen határozottan felszólítottam, és erre tőle épp olyan határozott elutasító feleletet kaptam.

A felszólítás és felelet után pedig Buda alól elvonulnunk, mielőtt a vár bevételére mindent meg nem kísérelünk, ellenkezett a fegyverbecsületről vallott felfogásommal.

Különben fegyvereink becsületének szempontjából, mint e pillanatban Buda ostroma melletti indokokat, a politikai szempontok is támogatták, melyek engem egyáltalán arra bírtak, hogy Komáromban a legközelebbi hadműveletekről szóló tanácskozáson Klapka indítványát részesítsem előnyben a vezérkari főnök javaslatával szemben (lásd e kötet 9. fejezetét).

Ha már korábban Buda gyors elestétől vártam kedvező esélyeket kísérletem számára, hogy a (föltéve) győztesen a Lajtáig előnyomuló magyar hadsereg nevében Ausztria kormányát és Magyarország országgyűlését békés kiegyezésre szólítom fel, most, Hentzi vezérőrnagy kemény válasza után végképp meg kellett annak szükségességéről győződnöm, hogy Buda várát akár gyorsan, akár nem gyorsan, de elfoglaljuk, mielőtt arra gondolhattam, hogy tervemmel, a Lajta felé induló támadás legszerencsésebb kimenetele esetében is, a siker reményével merjek kísérletezni.

Buda ostroma

Hentzi vezérőrnagy nem túlzott, mikor azt állította válaszában, hogy a fővárosok osztrák kézre jutása óta tartható hely lett Budából. Hogy ez mennyire igaz volt, és az én ellenkező föltevésem pedig mennyire elhamarkodott, arról csakhamar volt alkalmam meggyőződni.

Miközben az említett hadifogoly osztrák tiszt Hentzinek szóló levelemmel a várban járt, a Kmety-hadosztály a Vízivárosban már készültségben állt, és várta a parancsot a gátrendszer megrohanására.

A hadikövet visszatért Hentzi vezérőrnagy válaszával, és néhány perc múlva már ment is a támadási parancs a Kmety-hadosztályhoz és a Gellérthegyen, a Kis-Svábhegyen s a Bécsi kapuval szemközti dombsoron álló ütegekhez.

Kmety, mint mindig, most is erélyesen támadott, és támadását közvetve támogatta a nevezett ütegeknek a várőrség megfélemlítését célzó tüze.

A vízmű előtti védővonal elleni támadás célja a vízmű elrombolása volt.

Buda várának – tudomásom szerint – nem voltak sem kútjai, sem vízfogó ciszternái.

Ezt a hiányt régtől fogva két vízvezeték pótolta. Az egyiket, mely egy nagy-svábhegyi forrásból látta el jó ivóvízzel a várat, máris elromboltuk. Ha a másikat, a dunai vízművet is sikerül elrombolnunk, akkor végképp elfogy a vár vize, és az őrség, véleményem szerint, alig néhány napig tarthatja magát.

De a Kmety-hadosztály rohama nem sikerült, s olyan érzékeny veszteséget szenvedtünk, hogy az efféle elszigetelt vállalkozás megismétlésétől egyszer s mindenkorra elment a kedvünk.

Ütegeink tüzelését is mérsékelnünk kellett már az első napon, és csak a várbeli egyes ágyúlövések viszonzására szorítkoztunk, mert még mindig nem tűnt el az útból az a rejtélyes akadály, mely hosszú ideje megakasztotta rendszeres lőszerutánpótlásunkat.

Nagyon élénken megmaradt emlékezetemben az a tény, hogy csak Buda ostromának későbbi időszakában sikerült végre a főhadsereg tüzérparancsnokának az elkésett lőszerutánpótlásnak és vele együtt a késedelem okának is nyomára bukkannia.

Mindjárt azután, hogy az ellenség Vác városát (április 10-én) kiürítette, a Tiszán túl az a hír kerekedett, hogy már a fővárosok is hatalmunkban vannak, vagyis a Szolnok és Pest közti vasútvonalon is hamarosan megindul a közlekedés.

A főhadsereg után küldendő lőszerszállítmányok intézésével Kossuthtól személyesen megbízott egyén a hír hallatán arra ragadtatta magát, hogy a szállítmányokat ne Miskolcon és Ipolyságon át, és ne a gyöngyösi országúton irányítsa utánunk, mint eddig, hanem Szolnokra küldje, úgy okoskodván, hogy vasúton sokkal gyorsabban jutnak majd rendeltetési helyükre. De az már nem jutott az illető eszébe, hogy a szállítási útvonal önkényes megváltoztatásáról a főhadsereg tüzérparancsnokságát is értesítse; és így a lőszerszállítmányok, melyeket a tüzérparancsnok a komáromi elsáncolt táborban több napon keresztül hiába várt, majd minden útvonalakon nyomoztatott, csak a közlekedésnek még át nem adott szolnok-pesti vasútvonal mentén érthetően nem: Szolnokon a vasúti közlekedésnek április végén vagy május elején történő megindulásáig, majd utóbb Pesten is még huzamos időig, felfedezetlenül hevertek.

A heves tüzet, amely a Kmety-hadosztály rohamát a gátrendszer ellen támogatta, következésképp ütegeink hirtelen beálló és több mint egy hétig tartó, csak néha-néha megtört némasága váltotta fel, és ez biztonságba ringatta az ellenséget; mert egész idő alatt semmit sem tett, amiből azt sejthettük volna, hogy figyelemre méltatja a vár elfoglalását célzó komoly támadás előkészületeit; holott éppen azokat a készülődéseket lehetett legkevésbé rejtegetnünk előle, amelyek tisztán elárulták, hogy a bástyafal egy részébe rést szándékozunk lőni.

Kmety sikertelen rohama után megegyeztem a vezérkari főnökkel, hogy a várfalak létrán való azonnali megmászásának kísérletével inkább várunk addig, amíg ezt a rés használásával össze nem egyeztethetjük, vagy pedig meg nem győződünk arról, hogy meglévő eszközeinkkel rést lövetni egyáltalában nem tudunk.

Erre a megegyezésre pedig azért jutottunk, mert úgy láttuk, hogy a fehérvári várfal déli felével szemben, és kivált ennek azzal a rövid szakaszával szemben, mely a fehérvári rondellától délre a várfal lépcsőzetes szakaszáig terjed, elég kedvező fekvésű a domb (a Naphegy), hogy rajta réstörő üteget helyezhessünk el.

A vár belseje ugyanis a megjelölt helyen – mint kerületének legtöbb pontján – csupán egyszerű, ámbár hatalmas, de az egyenes lövéseknek védtelenül kitett fallal volt körülvéve.

A réstörő üteg elhelyezésére alkalmas pontnak a várfaltól való rendkívüli távolságán kívül azért is felettébb kétesnek látszott vállalkozásunk sikere, mert a réstörő üteg fölfegyverzéséhez legfeljebb négy huszonnégy fontos és egy tizennyolc fontos ágyú állt rendelkezésünkre. De az érzékeny veszteség hatására, melyet a Kmety-hadosztály a dunai vízművet védő erődítés sikertelen megrohanásakor szenvedett, Buda várának ellenállási képességét olyan tetemesre becsültem, hogy a várfalaknak csupán létrák segítségével való megmászása sikerében még inkább kételkedtem.

És ezért minden további tétovázás nélkül erélyesen hozzáfogtunk a Naphegyen a réstörő üteg telepítéséhez; és annak, hogy az első kapavágástól az első réstörő lövés elsütéséig több mint egy hét múlt el, sem az ellenség nem volt az oka, aki – mint említettem – a telepítési munkák késleltetésére édeskeveset tett, sem az a körülmény, hogy az építéshez szükséges anyagokat és eszközöket úgy kellett rekvirálnunk, sem munka közbeni sok balfogásunk, hanem egyes-egyedül az akkori komáromi várparancsnok, gróf Guyon tábornok szűkkeblűsége.

Ő ugyanis eleinte megtagadta az említett öt ostromlöveg kiszolgáltatását, és Kossuthnál bevádolt engem, hogy a rábízott erősséget védelmi eszközeiből ki akarom forgatni.

Szerencsére Kossuth meggyőződése Buda bevételének szükséges voltáról megegyezett az enyémmel, ámbár – mint utóbb felismerni véltem – különböző okokból; és így Guyon tábornok végül is kénytelen volt megengedni, hogy az ostromtüzérség legsürgetőbb szükségleteit Komárom vára készleteiből fedezzük. De azért elég későn tette ahhoz, hogy végre elkészült réstörő ütegünk fölfegyverzését még néhány nappal késleltesse.

Én Guyon ellenszegülését előre láttam, és óvatosságból először szándékosan csak az említett elfoglalt ágyúk kiszolgáltatását követeltem, mert ezek nem tartoztak Komárom védelmi felszereléséhez, következésképp Guyon egyáltalán semmivel nem indokolhatta volna kiszolgáltatásuk megtagadását.

Ezzel az óvatossággal azért éltem, mert még nem voltam biztos benne, hogy Kossuth Buda rendszeres ostroma mellett vagy ellen fog-e nyilatkozni. De mikor Guyonnak végre megmutatkozó engedékenységéből meggyőződtem róla, hogy Kossuth ez egyszer határozottan mellettem, vagyis helyesebben mondva, a Budavár elleni hosszadalmas vállalkozás támogatása mellett foglal állást, legott egy kissé fokoztam követeléseimet, és a réstörő üteg említett lövegein kívül még négy, úgy hiszem, harmincfontos mozsár kiszolgáltatását is kértem Guyontól. Ezeket azonban már csak az ostrom utolsó napjaiban kaptam meg.

A réstörő üteg mellett, tőle közvetlenül jobbra egyidejűleg egy leszerelő üteg is készült, tizenkét-tizenhat löveg számára; ide azonban már csak hatfontosokat állíthattunk be, mert nem volt több tizenkét fontos ütegünk, csak az a kettő, amely a Gellérthegyen, illetve a Kis-Svábhegyen állt.

Csakugyan nem valami nagyszerű ostrommunkálatainkkal szemben az ellenség elegendőnek tartotta, hogy a fehérvári rondellát megrakja ágyúkkal és négy legnagyobb űrméretű löveget állítson fel, ha jól emlékszem, huszonnégy fontosokat a fehérvári rondella meg a várfal északi szögletében levő rondella közti szakaszon, vagy száz lépésre az előbbitől, minden mellvéd nélkül, és munkásainkat koronkint egy-egy lövéssel háborgassa.

De ennek csak annyi hatása volt, hogy a Naphegytől nyugatra táborozó I. hadtestet (Nagysándor) hátrább vontuk a Gellérthegy nyugati nyúlványa által a vár tüze ellen fedett területre, a Mészáros út felé.

Főhadiszállásomat is kijjebb kellett helyeznem a Krisztinavárosból, mégpedig már a vár körülzárásának első napján, a fehérvári várfal északi rondellájának tüze elől. Elébb a Zugliget szélére, utóbb a Nagy-Svábhegyre helyeztem át. Ágyúink működése az üteg építésének egész ideje alatt az ellenség tüzének legszükségesebb viszonzására szorítkozott. Ezzel azt akartuk, hogy egyrészt lőszerkészletünket, mely időközben valamelyest szaporodott, lehetőleg kíméljük és a réstörő üteg majdani erélyes védésére tartogassuk, másrészt pedig az ellenséget ne háborgassuk feltűnő hanyagságában, mellyel az általunk fenyegetett fehérvári várfalnak, az ő kétségkívül legsebezhetőbb pontjának védelmét intézte.

Az ostrom-zár kilencedik vagy tizedik napján (pontosan nem tudom megadni a napot) réstörő ütegünk megkezdte működését.

Az első réslövés egyszersmind jelül szolgált többi ütegünknek, hogy a velük szemben lévő várfalszakasz ellen lehetőleg élénk tüzet kezdjenek. Tarackütegeinknek a bécsi várfalat, tizenkét fontos ütegeinknek a fehérvári várfalon fedetlenül felállított négy huszonnégy fontosat, a réstörő ütegtől jobbra levő leszerelő ütegünk hatfontosainak pedig a fehérvári rondella lövegeit kellett szabatosan célba venniük.

A váratlanul heves tüzérségi támadás a védőkre nagy hatást gyakorolhatott; mert ugyancsak siettek szemünk láttára a négy huszonnégy fontost a bástyáról a vár belsejébe, a szélső házsor mögé vonszolni; réstörő ütegünk pedig egész napestig csaknem teljesen háborítatlanul folytathatta romboló munkáját. Lehet, hogy a nagy távolság miatt azt hitte, hogy nem kell a várfalakat komolyan féltenie.

Folytatjuk

Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben
Crowland

HunHír.Hu