Nagy várakozás, és a liberális sajtó részéről érthetően gúnyos, vagy gyűlölködő fogadtatás előzi meg napjaink meghatározó kultfilmjét, a Romantikus Erőszak együttes életútját, tevékenységét, „kalandjait” megörökítő dokumentumfilmet. A rendező, Kriza Bori bepillantást nyerhetett a liberálisok szerint elzárt és titkos világba, de a kezdeti rácsodálkozás, mindenképpen kritizálni akarás egy baráti, egymáshoz közeledő kapcsolatba ment át. A szemtanú hitelességével számolunk be a filmről és a forgatásról.

Több mint két éve jelezte barátom, Sziva Balázs, hogy egy dokumentumfilmes foglalkozni kíván a zenekarral, annak hátterével, illetve betekinteni kíván abba a világba, amelyet a nemzeti rock együttesek rajongóik és az egyre szélesedő közönségréteg jellemez. A Grinzingi borozóban szokásos beszélgetéseink után aztán úgy döntött Balázs és a zenekar: bevállalják, hogy a dokumentumfilmesek ott legyenek minden rendezvényen, megismerjék és rögzítsék a csapat közönségét, de még Balázs családi hátterét is. A forgatás megkezdődött, aztán a rendező Kriza Bori engem is megkeresett, hogy mondjam el véleményemet zenekarról, az egész nemzeti rockról, illetve arról a háttérről és egy csomó kiegészítő történetről, amely a RomErt jellemzi.

Így együtt voltunk a bulikon, a nagy erdélyi fellépésen, és végigkövettük azokat a mára már történelemmé vált eseményeket, amelyek az elmúlt másfél-két évet jellemezték. Rengeteg felvételt és időtartamban is nagy mennyiségű anyagot készítettek Boriék, amelyből természetesen egy összevágott anyag jelenik meg majd a filmvásznon. Személyes benyomásom és tapasztalatom szerint a liberálisnak kikiáltott Kriza Bori és társasága a kezdet kezdetén úgy gondolta: belecsap a lecsóba, és hasonlóan a kommunista időszak rockzenével, a közönségével foglalkozó filmjeihez, a kritikus, illetve a szembenálló szemszögéből mutatja meg, ami egyesek számára úgy tűnik, máig is elfogadhatatlan.

A nemzeti rock és közönségének, a zenekarnak és az egész miliőnek köszönhetően valahogyan másként alakult az egész, mint gondolom Bori és társasága szerette volna. A sok együtt töltött idő azt eredményezte, hogy a filmesek akarva-akaratlan úgy lettek részesei az egésznek, hogy a mindenképpen cikizésből, lejáratásból nem lehetett semmi, mert a formálódó, alakuló kapcsolat, beleérzés és megértés részükről ezt már nem engedte.

Úgy éreztem, hogy a dokumentumfilmes csapat azért próbál „megmaradni a saját bőrében”, hogy sikerüljön problémás felvételeket is rögzíteni, és például az erdélyi kiránduláskor nem szólaltatta meg azokat a „polgári” utastársainkat, akik a társadalom jobbik felének teljesen visszafogott részét képviselik, de aztán a vérciki sehogyan sem akarózott összejönni. Mondhatnak a liberálisok bárhol bármit, egy olyan alkotás született, amely bekerülhet a nagy magyar filmmúzeumba, és hatásában legalább olyan jelentős, mint a kommunista érában az Extázis héttől tízig, vagy az ehhez hasonló filmek fémjeleztek.

Érdemes megnézni, mert lehet vitatkozni az állításaival, lehet nem szeretni, vagy gyűlölni a szereplőket és közreműködőket, hiszen mostanság ez a magatartásforma leginkább a toleranciabajnokokra jellemző, de oda kell figyelni arra, ami az egyértelmű magyarázatokból kiderül. A nemzeti rock közönsége éppen olyan heterogén, mint maga az ország népe, annyi különbséggel, hogy a jobboldal és a nemzeti gondolkodás skáláján mozogva hosszabb irányban tér ki a mutató. Egy a lényeg, szükség van erre a műfajra, és egyre többen vannak olyanok, akik a nemzeti bandák koncertjeit, akár egyfajta közösségi élményként is megélve, tartalmat, feleletet és lelkesítést is várnak a dallamok mellé.

Az pedig, hogy a filmet egy emberi joginak nevezett fesztiválon mutatják be, igenis jelzésértékű. Persze nem úgy, ahogy a toleranciahuszárok elképzelik. Jelzésértékű, mert azt szimbolizálja, hogy nemcsak a hivatalos hatalom, a Soros György által szponzorált egyetemek „kiművelt emberfőinek” és a mindentudó siránkozóknak lehet és szabad az ő sérelmeiket és fájdalmukat bemutató alkotáshegyeket zúdítani a nagyközönségre.

Sokat beszélgettem az egyik operatőrrel, aki vállaltan igazi liberális szemléleletet képvisel. Amúgy egy rendkívül szimpatikus, humánus embert ismertem meg Sándorban. A tavaly októberi események előtt, de szeptember 18-a után aztán megint dumáltunk egy jó nagyot. A legnagyobb elégtétel az volt számomra, amikor Sanyi azt mondta: Aki még egyszer csürheként jellemzi a hazug miniszterelnök és csapata ellen tiltakozó fiatalokat az ő berkeiben, azzal mindenképpen vitát kezdeményez.

(A Dübörög a nemzeti rock a Verzió4 nemzetközi emberi jogi dokumentumfilm fesztiválon látható először, november 9-én, 22:15-kor, a Toldi Mozi kistermében. )

G. Kirkovits István – HunHír.Hu