Rendkívül sikeresnek bizonyult a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) és a Kárpátia zenekar közös székelyföldi kalandozása. Az együttes márciusi székelyudvarhelyi koncertje a helybéliek szerint az eddigi legsikeresebb nemzeti rock rendezvény volt. Az együttes nagyszámú baráti társaságával vágott neki a több napos útnak, amelyet végigkísért a jókedv, a megelégedettség és az egymásra találás öröme. Az átlagos jobboldali rendezvényektől eltérően a magas fokú szervezésnek köszönhetően az útra kelők az 1848-49-es szabadságharc hőseinek nyomát követve eljutottak a háromszéki havasokig, s kitűzhették a piros-fehér-zöld, illetve az árpádsávos zászlót a Gyimesi-szoros romos vasúti őrházánál, ami az anyaországból érkezettek számára immár hosszú ideje a történelmi Magyarország ezer éves határát jelképezi.

Sokan szerveznek társas utazásokat Erdélybe, hiszen kívánatos, hogy minél többen megismerkedjenek tündérország még meglévő kincseivel. Az utazási irodák próbálnak is összeállítani mindenféle programokat nemzeti hovatartozásuk és irányulásuk függvényében, azonban egyértelmű, hogy nem szervezhetnek nemzeti érzelmű közösségnek olyat, mint ami a Kárpátia együttes és a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom közös rendezvénye volt. Az ok rendkívül egyszerű: egy társas útra összegyűlhetnek emberek különböző világnézetet, politikai irányulást követők, viszont a célirányos nemzeti rendezvények törzsközönségét több belső indok is motiválja. Az első a nemzetszeretet, a jobban értelmezett hazaszeretet, a mindent vissza szellemének képviselése, a második a zene és azon belül a nemzeti rock szívre, lélekre ható ereje, a harmadik pedig a generációs távolságok megszűntetése pont az előbbi kettő által.

Ehhez még hozzájön a számos látnivaló, eddig csak képekről ismert helyszín megtekintése, és egy olyan koncert, amely kifejezi a soha nem felejtés és bele nem nyugvás adta belső dacot, és az ember bensőjéből kikívánkozó felszabadultság-érzetet, hogy kimondhassuk, mi is mások vagyunk, és talán hozzáteszünk valamit ahhoz, amely előreviszi a nemzet ügyét. Egy olyan koncert, ahol a résztvevők fel merik vállalni, hogy hova tartoznak, hogy mi fontos számukra, hogy tartalmat adnak az elcsépelt jelszavaknak, hogy nemzetben, hazában, Istenben, emberben és magyarban gondolkodnak.

Induljunk el velük az úton, hogy akik ott voltak még inkább elraktározhassák és feldolgozhassák a történteket, akik pedig most lemaradtak, jövő ilyenkor a csatlakozás reményével társulhassanak. A magyarok Istene kegyes volt a résztvevőkhöz, mert megmutatta, hogy milyen időt tud küldeni a Földre, hogy legyen része a halandónak hóban, esőben, szélben és napsütésben, mert ezek is kifejeznek valamiféle egyetemességet. A gúnyhatárig hosszú volt az út, mert hóban elakadt gépjárművek nehezítették az átkelést, a csatolt részek után, átkelve a Királyhágón pedig már a reggeli derengésben tűnt elő Erdély.

Kevesen tudják, hogy kelet felé haladva Budapestről a Királyhágó az első nagyobb hegység a főváros, Szolnok-elkerülő, Kenderes, Berettyóújfalú, Nagyvárad útvonalon, és ez a hegy, amelyen annyiszor átkelt a magyar honvéd, illetve a magyar baka, most is átengedte az utazókat. Petőfi eltűnt Fehéregyházánál az 1849-es csatában, azt mondják az orosz lándzsás ledöfte, de mi tudjuk, hogy Szibériába vitték, s most koszorú került a megkopott obeliszkre az egykori csatamazőn.

Udvarhely határában az ősi templom, a Jézus Szíve Kápolna várta a maga bezártságában várta az anyaországból érkezetteket, az az istenháza, amely az elmúlt ezeregynéhány év tanúja, s amely bizonyíthatja azt, hogy a magyarok visszatértek, s nem új hazát találtak.

Az udvarhelyi ifjúsági ház zsúfolásig megtelt az esti órákra, nagyon sokan érkeztek a környező vármegyékből, és csonka ország más városaiból, hogy együtt meghallgathassák a Kárpátia tüzet csiholó feldolgozásait, a lelkesítő, pattogó szerzeményeket, a hazaszeretet megannyi szóban, dalban kifejezett megnyilvánulását.

Toroczkai László, a HVIM elnöke már a koncertkezdés előtt felizzította a tömeget, majd hangos ováció közepette csapott a húrok közé az Kárpátia, a nemzeti rock egyre szélesebb körben ismert képviselője. Hol vagytok székelyek?  zúgott a régi hang, és együtt énekelte székely góbé a magyar vándorral, hogy egy az Isten, egy a nemzet, s ahol a fák égig érnek, állnak még a határkövek.

A koncert hangulatát leírni nehéz, arról nem beszélni kell, hanem át kell érezni. Megannyi ráadás, szinte egymásba érő hangos tetszésnyilvánítás-hullám, a még, még, még, ennyi nem elég gondolat, a népszavazás okozta trauma közös feloldása.

A Hargitán vasárnap éjjel leesett a hó, fehérbe öltöztek a fenyvesek, amikor a busz átlelt a Tolvajos-tetőn, hogy Csíksomlyóra leereszkedve újból a magaslatok felé vegye az irányt. A Nyerges-tetői honvéd emlékmű több mint száz éve hirdeti a magyar hősiességet, s kifejezi azt, hogy ez a nép, amelyet annyian, s annyiszor próbáltak eltaposni az elmúlt évezredek során, mindig ott állt a gáton, a védvonalon, s ha át is tudták törni azt, az leginkább az árulásnak volt köszönhető. Az oláh pásztor idevezette az ellenséget, hogy rátörjön a hős védőkre, s ahol most örök álmukat alusszák, újabb három kereszt vigyáz rájuk. A szélben kibomlottak a zászlók, elhangzott pár méltatás és spontán Hiszekegy, aztán Gábor Áron kézdivásárhelyi szobrát megint csak vigyázta a lobogó. A trikolór és az a nyolcszor vágott mezős.

A véres kezű diktátor által elpusztított csíkszeredai főtér egyik szórakozóhelyén aztán hajnalig ünnepelt, emlékezett, s vigadott a magyar. Betöltötték a teret az irredenta dalok, a Kárpátia nótái. Táplálék a testnek, folyékony kenyér a léleknek, hogy tudja meg az egész világ, nem veszett ki a magyar virtus bármekkora is a globalizációs hatás.

Száz évek óta áll a csísomlyói kegytemplomban a csodatevő Szűz Anya szobra. Egy részen megkopott, mondhatni, kisimult, mert mindig megérintik a zarándokok, hogy valamit kívánjanak. Maguknak, családjuknak, és talán most ebben a zűrös világban a nemzetnek és a hazának. A szent asszony egy folyamat jelképe, hiszen a búcsúkor az őselemben, a napban keresik őt a csángók, éppúgy, mint szilaj őseink, és amikor felzúg a katolikus ima a nyeregben, az elmúlt ezer év pillanatképei peregnek le a nagymise áhítatra éhes több százezres lélekszámú jelenlévője között.

Babba Mária, a Magyarok Nagyasszonya most várta fiait és leányait, akik hozzá jöttek egy pillanatra töltekezni. Szentmisét celebrált az atya a kárpátiás vándoroknak, hogy mindenki elgondolkozhasson jelenen, múlton, s érezzen magában erőt a jövő megéléséhez. Olyan áhítat volt ez, amelyben mindenki megtalált valamit. Elsősorban önmagában, talán csak másodsorban a világban, de ha körülnézett, azt érezhette, hogy semmiképpen sincs egyedül. A hit, amely emberenként különböző lehet, a belső erő itt, az öreg falak között győzedelmeskedett a felszínesen, az általánoson, a semmitmondón.

A székelyekkel, a gyanútlan áldozatokkal végzett a Habsburg ágyúk kartácstüze, madefalvi veszedelem helyszínén turulos emlékmű hirdeti e sokat próbált nép szenvedéseit. Az útra kelt magyarok elhelyezték a megemlékezés koszorúját a székely vértanúk kertjében, hogy ezzel is kimutassák a szeretetet azok iránt, akiket magyarságukért hurcoltak meg vagy taszítottak ki az élők sorából.

Aztán megint a havasok. Hó már nincs az úton, csak mindenütt körbe-körbe, amerre a szem ellát, amerre szállt egykor a kerecsenmadár, de nyugodtan érezhetjük úgy, hogy más néven a miénk, a Turul. Felfoghatatlan, hogy mekkora volt ez az ország, amelyet tűzzel-vassal tartottak őseink, hogy ez a Kárpát-medence természeti szépségével, gazdagságával, épített kincseivel a hegyek karéjában egy olyan megtartó erő, amelyet bármilyen nehéz is az élet, az idegenek végérvényesen nem foglalhatnak el soha.
A végcél csaknem ezer kilométerre az ezeréves határ, az omladozó géppuskafészek, ahonnan a szorosra tekintett a hazát féltő baka, hogy ha kell, élete árán is megvédje a rátörő ellenségtől. Rákóczi vára porlik, mint a szikla, de a még megmaradt faldarabok dacolnak az idővel, az időjárással, és szembeszállnak, a romboló gonosz kezekkel.

Nem gondolhatta az őrt álló, akit a visszatérés után idevezényeltek, s majd golyótól találva kihullott a kezéből a zászló, hogy jöhet oláh, jöhet muszka, szovjet, vagy bármilyen más megszálló idegen, a lobogó – ha egy pillanatra is – ismét visszakerül oda, ahol egykor jelezte kelet felől a magyarok országát.

A csángó vendégfogadóban aztán előkerültek az ősi hangszerek, felhangzott e sokat szenvedett, kitaszított népcsoport kesergő himnusza, de a zenész és főleg asszonya, ismerte azokat a dalokat is, amelyek 1940 körül íródtak. Székelyföld újra szabad – hirdették a feliratok 65 évvel ezelőtt, szeptember 13-án, s most e busznyi ember énekelte ugyanezeket hatalmas szívvel, lelkesedéssel és odaadással. A jófajta pálinka, a csíki és az egyéb sör tovább melegítette az embereket megerősítve az “ide egyszer még vissza kell jönnünk” érzetét.

A hó megmaradt, csak az útról takarították el, s lám-lám milyen játékos kedvű a magyar, megállóért kiált, s önfeledten hógolyózik. Este Csíkszeredán most már a szokásos, zene, tánc, közös éneklés, hangulatjavító itókák társaságában.

A napok elszálltak, hajnalok hajnalán indulni kellett, mert Nagyváradon várt a Szent László szobor és a Petőfi emlékmű, hogy a megszállók törvénye szerint ezen a napon hivatalosan is zászlót lehessen bontani. Útban még a ragyogóan tiszta időben búcsút intett a tordai hasadék, Körösfő gyönyörű fakupolás templomtornya is irányt mutatott, hogy Nagyvárad egyszerre szimbolizálja az idegenek rombolását, őseink békés és időtálló építőmunkáját, és a szabadság soha meg nem dermedő leheletét. Akik ott voltak, akik négy napon át együtt voltak, hisznek Magyarország feltámadásában.

G. Kirkovits István