A kismarosi dombok ölelte völgy idén is nemzeti színűbe öltözött néhány napra. A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom szervezte Magyar Sziget kulturális-politikai programsorozat mára már felnőtté vált, és generációk jobbnál jobb képviselői adtak randevút egymásnak. Példát mutattak azoknak, akik számára elképzelhetetlen, hogy magyarul szólva, gondolkodva és cselekedve együtt van a magyar. Senki sem hitte korábban, hogy ennyien keresik fel a kismarosi tábort, de ez a tartalmában, létszámában és kínálatában mennyiségi javulás maga után hozta a pozitív irányú minőségit is.

Nem villogtak a különböző sajtóorgánumok képviselőinek vakui, távol tartotta magát a nagymédia, mert negatív szenzációt idén sem szolgáltatott a Magyar Sziget. Nem hevert közprédára bocsátandó, elrettentő téma a kutakodók előtt, békesség, baráti légkör szelleme hatott át mindent. Zene, történelem, politika, néprajz, hagyományőrzés és gasztrokultúra  mondhatnánk kicsit öntelten a tábor meghatározó jellemzőit, de persze ez csak a felsorolás utolsó kategóriájára értendő. Természetes, hogy ahol sokan vannak és meleg az idő, fogy a sör, talán gyorsabb is lesz a beszéd, de szerencsére ez nem változtatja meg a tartalmat. Bármikor, bármely alkalommal és bármilyen helyzetben felhangzott a tábor legerőteljesebb és leghangosabb jelszava: Vesszen Trianon.

Az évtizedeken keresztül titokban tartott, vagy csak csekély mértékben, megmásítva és eltorzítva elővezetett történelmi tragédiánk felett érzett keserűség nem veszett ki az emberekből. Generációk sora tette magáévá azt a gondolatot, hogy földönfutásunk látványosan hazánk szétszabdalásával kezdődött meg. Mára már tudjuk, hogy az elmúlt évszázadok világuralmi törekvései is azt a célt szolgálták, hogy önmagával meghasonuljon, fejét lehajtsa, kételybe merüljön, elbizonytalanodjon, magát és őseit feladja a magyar. Az emberekre rátörő felülről irányított lavina minden időszakban megtette hatását, ugyanakkor mindig volt egy hol halványabb, hol erőteljesebb vonal, amely továbbvitte a nem, nem, soha most már időtlen érvényű szellemiségét. Mindenkiben először az tudatosodik: a nagyhatalmak játékszerévé tettek egy országot, és vonalzóval úgy osztották atomjaira, hogy elválasztottak egymástól ágyat és asztalt, embert és asszonyt, családot és rokonságot, szülőföldet és zászlót, temetőt és gyászolót.

A sorstragédia könnyet fakasztott, majd reményt adott, ami egy ideig szunnyadt és most ismét kitört. Ismerve a világ jelenlegi folyását senki sem gondol arra, hogy hadba szólítható most a magyar baka  mert nincs, de arról senkit sem lehet lebeszélni, senkiben sem lehet megfojtani, hogy lélekben ne kívánjon mindent vissza. Ez az alapvonulat meghatározta a IV. Magyar Sziget programjainak, rendezvényeinek tartalmát, s ugyanakkor arra is bélyeget nyomott, hogy ilyen körülmények közepette, ilyen belső töltéssel mily úton-módon és hogyan járható a jövő. A múltból táplálkozóan, hagyományokat felelevenítve, a tudás, a tanulás és a tisztán látás szükségességét hirdetve.

A Magyar Sziget nemcsak egyszerűen helyszíne volt a különböző programoknak, hanem arra is inspirálta az embereket, ami a legfontosabb: nyíljanak meg egymás irányába. A pólók feliratai alapján persze ez nem volt nehéz, hiszen bizonyára talált közös témát az, akinek a hátára rovásjelekkel vésték az írást, s meglátott egy hasonló öltözetben pompázót. A külső jegyek szolgáltattak valami alapot, de nem ez volt a lényeg, hanem hogy csak úgy spontán megeredt a szó. A jelenlévők felfedezhették, a beszédnek, súlya van, s mily fontos: úgy cserélődhettek a gondolatok, hogy nem irányítja külső hatás, átmosott, átfestett és egy célba állított tömegkommunikáció.

A gitárok húrjaiba csaptak a zenészek, szólt a dal a Csattogó-völgyben, megtelítődött tartalommal az ének. A teljesség igénye nélkül említsünk meg néhány szereplőt, akik nemzeti varázzsá tették az estéket, és megénekeltették a hallgatóságot. Az Ismerős Arcok már az előadás nyitónapján úgy idézte meg az erdélyi költőfejedelmet, Wass Albertet, hogy könnyeket csalt az emberek szemébe, a P. Mobil a Honfoglalással jelezte, az átkosban is érdekelte az embereket a régi magyar történelem. A keményebb rockzene képviselői a koncerthangulatra helyezték a hangsúlyt, míg a pénteki napon a nemzeti rock színe-java adott emlékezetes és felrázó, embereket tűzbe hozó koncertet. Az Egészséges Fejbőr a magyarok istenére esküdött, az Oi-kor egy oly korba tért vissza, amikor még piros-fehér zászlók lengtek a Kárpátok ormain, a Sziva Balázs vezette Romantikus Erőszak ifj. Csoóri Sándor világhírű hegedűművésszel és Bese Botond dudaművésszel a legmagasabb szinten valósította meg az angolszász szubkultikus rock műfaj és a tradicionális magyar népzene hazafias szellemű lelkesítő, de gondolkodásra is sarkalló fúzióját. Sírt a hegedű az éjszakában, amikor a koncertlátogatók képzeletben elindultak az úton, hogy végigéljék történelmünket Büszke Botonddal, Szent Lászlóval, s a száz százalék magyar szellemében jelezhessék: Trianont ledöntjük lelkünkben, mert mi vagyunk itthon a Kárpát-medencében.

A szervezők gondoltak arra is, hogy a mostanság divatos és sok embert vonzó tömegkultúra képviselőinek is teret biztosítanak, természetesen ragaszkodva az alapgondolathoz, vagyis a magyarság tiszteletéhez és szolgálatához. Diszkóütemben dolgozta fel népdalainkat a NOX, csenddé változott a mozgás, amikor a Kormorán a teremtőhöz fohászkodott, és ég felé nyújtották zászlóikat a korábban mozdulatlan kezek, amikor a Kárpátia eljátszotta a feldolgozott Erdélyi indulót. Hol vagytok székelyek?  szólt a régi dal rockosított változata, és a derék ifjak, akik idezarándokolnak Udvarhelyről és a környékről, ősi, piros-fekete lobogójukkal meg is mutatták magukat. Számos, viszonylag kevésbé ismert zenekaron túl, Waszlavik Gazember, a Beatrice, a Transylmania és a Magozott Cseresznye is tiszteletét tette a fesztiválon.

Az eseménysorozat előadói biztosan nem sértődnek meg, ha eltekintünk felsorolásuktól, hiszen jelen vannak a magyar közéletben, ismeri őket a társadalom jobbik fele, és még azok is hallottak róluk, akik számára a globalista világban található meg a kolbászból lett kerítés. Inkább a hangulatról, a benyomásokról beszéljünk, amit ezek az emberek közvetítettek, illetve amit hallgatóságuk sugárzott ki magából. Egymás mellé lehet ültetni a generációkat, ha érdekes a téma, és korra, nemre való tekintet nélkül együtt is vannak, egymást tisztelve és elfogadva, ha vannak közös alapok, gondolatok, lelki-szellemi gyökerek. Ez a Magyar Sziget titka és ez a Magyar Sziget sikere, hogy aki ide kilátogat, már felépített magában egy fontossági sorrendet. Egy olyan skálát, amelyben az egyén boldogulása mellett megjelenik a máshelyütt annyira lenézett és eltaposásra ítélt szemlélet, hogy gondolkozzon még hazában, nemzetben, életjobbításban, és a társadalom jobbá fordításában is. Ez megnyilvánul cselekedeteiben is, tartalmassá és emberibbé teszi a társas érintkezést, s a mostanság uralkodó abszolút én-szemlélettel szemben az egymásra találás üzenetét is hordozza. Az emberek rájönnek, hogy igenis lehet egymással szót váltani, személyiségerősítő lehet egy mosoly, egy, a számára ismeretlen felé küldött szempillantás, s a koncertek hevületében a közös egymás melletti ugrálás, énekelés pedig az annyira hiányzó közösségi szellem kifejezhetőségét erősíti.

A Magyar Szigetet azért kellett már az elmúlt évek során is és most is támadnia bizonyos köröknek, tömegkommunikációs csatornáknak és a média nagy részének, mert puszta létével rácáfol azokra a tendenciákra, amelyek uralják a magyar életet. A multikultúra, a deviancia, a különböző extrém viselkedés és együttlétformák helyett valami ösztönösebbet, emberibbet sugároz. Mondhatni hétköznapit, de ez nem felülről irányított és manipulált, hanem spontán az emberekből az emberekért jövő. Ez a fő baj, és ezért veszik szájukra a szigetet azok, akik robottá, szolgává tennék a többséget. Akik eladnának mindent, akik azt látnák szívesen, hogy még a zászlóink színét is megváltoztatják.

A Magyar Sziget a fennmaradás hitének, erejének és a reménynek a szigete. Ott, a kismarosi dombok között évről-évre összejönnek a magyarok a Kárpát-medence minden szegletéből, Erdélyből, Székelyföldről, a Felvidékről, ha lehet Kárpátaljáról, és természetesen a Délvidékről, s nem ahogyan általában mondják, a Vajdaságból. Kismarosra költözik egy hétre a Kárpát-medence, a nagy gránitvonulat védelmében élő több ezer éves nép fiai adnak egymásnak pár napot, hogy aztán hazatérve, vagy most átkelve a még mindig meglévő gúnyhatárokon feltöltekezve foghassanak hozzá a szülőföldön megmaradás továbberősítéséhez.

Az egy hét a maga eszközeivel talán hozzájárul ahhoz, hogy az emberekben tudatosuljon: nem temetkezhetnek idegenek az ősök porhüvelye fölé, nem veszhet el a nyelv, a hagyomány még ott sem, ahol nyolcvannégy éve más az úr. Más, idegen és nem egy esetben ellenséges. A Magyar Sziget azt is sugallja, hogy nemcsak az ember porszem, ez a bizonyos nyolcvannégy év is annak tűnik a világmindenségben, és végérvényesen úgysem lehet lezárni semmit, mert milliónyi változást hozhat az előttünk lévő idő. A Magyar Sziget azt az érzelmi-gondolati vonalat erősíti, hogy a remény, a generációknak továbbadott és általuk is fejlesztett ismeretanyag olyan mélységben ivódik be majd az agyakba, hogy akik a zászlót tovább viszik, már jóval több konkrét tudással indulnak napról napra, évről évre, évszázadról évszázadra. Népek tűntek el, országok váltak romhalmazzá, a történelem hosszú, hosszú viharában de a magyar itt van. Ha több lesz az ilyen tábor, az ilyen lehetőség és még a mostaninál is többen érkeznek majd meg akár Kismarosra, akár egy másik helyszínre, a hit, a remény, a szeretet és a hazaszeretet bizonyára mindörökre megmarad.

2004. augusztus 17.

G. Kirkovits István