A rockzene, illetve annak jópár változata a gyászos emlékű letűnt egynéhány évben a gyűlölt rendszerrel szembeni lázadás egyik kulturális kifejezőeszköze volt. Mára szerepe annyiban változott, hogy egy speciális ágának művelői a dallal és a szöveggel a dicső magyar történelmet éneklik meg, visszanyúlnak a regék, a mondák, hőstörténetek világába és soha nem felejthetőnek tartva a 84 évvel ezelőtt történteket a szó és a tiszta beszéd segítségével továbbviszik a Kárpát-medence lelki egységét. Az, hogy határokkal szétszabdaltak valamit, ami zárt és egész, s megváltoztatták a zászló színét párszáz kilométerre az ország szívétől, még nem jelenti, hogy lehetőségeihez mérten nem küzd kultúrájáért, múltjáért és hagyományáért a magyar.

Az a mostani zenei irányzat, amelyet gyűjtőfogalommal nemzeti-rocknak nevezünk ezen gondolatkörben megszólalva emlékeztet és tanít. Pótolja azokat a hiányos ismereteket, amelyektől akarattal megfosztottak bennünket. Rádöbbent, hogy nem lóháton tivornyázó barbárok voltak őseink, s például József Attila nemcsak a rakparton bámulta az úszó dinnyehéjat, hanem a nem, nem, sohát is belekiáltotta a világba. Ezért is példaértékű, hogy a Romantikus Erőszak elnevezésű zenekar a székely anyavárosban, Udvarhelyen léphetett pódiumra, s közvetíthette az anyaország üzenetét a hun ivadéknak.
Ott, ahol szinte minden kő történelem, és a meglévő öreg fák még Nagy-Magyarországon születtek fontos,

hogy legyen egy szellemi iránytű, ami segít eligazodni a minden irányból fenyegető globalizációs rengetegben. Fontos, mert nem elég, hogy az identitástudatát érző magyarnak meg kell küzdenie a másodrangúnak ítélt állampolgári helyzettel, ősei okán még arra is figyelmet kell fordítania, hogyan őrizze meg azt a hatalmas kultúrkincset, amelyet reá hagyományoztak. Embert próbáló hivatás ez, s ehhez jól jön az a lelkesítő segítség, amelyet például a mostani koncert is adott.

Budapestről egy busznyi hazafi indult el Udvarhelyre, elkísérvén a zenekart, hogy ne csak egy koncertélmény részese lehessen a székelyekkel, hanem a több száz kilométeres úton megismerkedhessen azokkal a történelmi emlékhelyekkel is, amelyek az 1848-49-es szabadságharcunkhoz és a Trianon előtti Magyarországhoz kötődnek.

A fehéregyházi csatatéren elhelyezett koszorúk, a csendes áhítat a bögözi templomban, vagy a legnagyobb székely, Orbán Balázs kopjafás sírjának zászlódíszbe öltöztetése a múlt ismeretének fontosságára figyelmeztetett, és talán azt a gondolatot is erősítette, hogy az egykori történelmi Magyarország, a Kárpátok övezte haza egy olyan természeti, kulturális és néprajzi kincs, amely ilyen formában és egységben sehol sem található a földön. A bögözi látogatás különös jelentőséggel bírt, hiszen, amit a zenekar dalban megénekelt, az ott, a templom rideg kőfalán megörökítve az évszázadokkal dacolva hirdette a hősiesség, a vitézség példamutató magatartását.

Szent László éneke testközelbe került a freskók segítségével, hiszen a dalt, amely a zenekar első igazán figyelemfelkeltő szerzeménye, a nagy királyunk köré csoportosuló mondakör ihlette.

Erdély és a Székelyföld nemcsak azért a szíve csücske minden hazafinak, mert az ott élők többsége foggal-körömmel ragaszkodik magyarságához, és ez az itteniek számára is példamutató lehet, hanem mert minden rácsodálkozás, minden hiányos történelmi ismeretpótlás az emberi öntudat erősödéséhez vezethet akkor, amikor a láthatatlan kezek uniformizálni akarják a földkerekséget.

Az ottani hatalom talán most, amikor ez a kis tömbben élő nép szeretne a törvényes keretek között jobban beleszólni saját ügyeinek intézésébe, megriadt, s úgy tűnik, provokált. Valakik ugyanis a Királyhágótól Udvarhelyig Nagy-Magyarország matricákkal ragasztották tele az útjelző táblák hátulját, s ez már okot adott a fokozottabb rendőri felügyeletre és jelenlétre. A magyar kulturális küldöttség nem visszafoglalni ment, hanem barátságot és érzelmet közvetíteni és nyomatékosítani a szülőföldön való megmaradást.

Ezt szimbolizálták a dalok is, amelyek a magyar nép hőstörténetéből merítettek, vagy azok a szerzemények, amelyek emocionális hatása közvetítette az együvé tartozást. A koncert különben igazi zenei csemege volt, hiszen ifj. Csoóri Sándor hegedűvirtuóz, a táncházmozgalom megalapítója ez idáig még sehol sem játszott végig egy teljes előadást a zenekarral közösen. Az ő, valamint a kecskedudás Bese Botond jelenléte eredményezte azt a speciális Romantikus Erőszak-hangzást, amelyet Sziva Balázs, a zenekar frontembere a rock- és a népzene összekapcsolásán alapuló műfajnak nevezett.

Igazi örömzene volt a javából, ami visszatükröződött a hegedűs mosolyán, vagy az énekes eltökéltségén. A teremben lobogtak a zászlók, elhangzottak a régi jelszók és fogadalmak, jelezvén, hogy senki sem akar belenyugodni sorsának külső és nem felső irányításába.

A csonka magyarországiak együtt énekeltek a csapattal, és hál Istennek egyre többen voltak a székelyek között is, akik ismerték a számok egy-egy sorát. A koncert a tervezettnél hosszabbra sikeredett, hiszen a közönség nem engedte lelépni a színpadról a zenészeket, ráadást játszottak ráadás után.
Sziva Balázs aztán középre állt, mellette hegedűjével ifj. Csoóri és az ősi magyar hangszer belesírt a hirtelen lett csöndbe. Százak és százak ajkán hangzott fel a Székely Himnusz.

Az ifiház környékén táborozó zsandárok úgy tűnik, keresték az alkalmat, hogy valakibe beleköthessenek. Amikor az énekes az oldalajtón kijött az épületből, valamiért lökdösni kezdték, és román nyelven szóltak hozzá pár érhetetlen, de a hanghordozásból ítélve kéretlen szót. Sziva Balázs sem tudta, hogy miről van szó valójában, csak érezte a közeg fellépését, de ebben a pillanatban embergyűrű vette körül. Egy emberként álltak mellé a koncertlátogatók, ismerősök és ismeretlenek egyaránt, így is köszönve azt az élményt, amelyet szülőföldjükön kaptak.

Nem lenne teljes a kép, ha nem említenénk meg a zenekar többi tagjait is, akik feszes és felkészült muzsikájukkal diadalra vitték a koncertet: a gitárnál Vraskó János, a doboknál Kováts Balázs, valamint a basszusgitáros Kovács Richárd.

2004. március 18.

G. Kirkovits István