Negyedik alkalommal rendezték meg a Balaton északi partján fekvő Örvényesen a Koppány napokat. Július negyedikén délutántól vehették igénybe az érdeklődők a helyi szabad strandot, hogy több napos együttlétben ismerkedhessenek a sokáig eltitkolt múlttal, s foglalkozhassanak a politikai helyzet szabdalta jelennel, s kifejezhessék vágyaikat a jövőt illetően. A múltból fontos kitétel, miszerint több ezer éves nép a magyar, s legalább annyit ér, mint a Lajtától nyugatra fekvő országok lakója. A múltból fontos, hogy megismerjük igazságát, a jelenből fontos, hogy objektíven értékelhessük, a jövő pedig nem lehet más, mint visszaszerezni.

Néha mennyire felértékelődhet egy felségjel, egy darabka szalag. A Koppány tábor bejáratánál parkírozó autók között vannak új, csillogó masinák, és találhatóak öreg, lepusztult járgányok. Valamiben viszont egyeznek. Nem az EU-zászlós ostobaság virít rajtuk, hanem tudják, az az agyat formáló jelkép, a piros-fehér-zöld Kárpát-medence. Az antennákon a szélvédőn pedig nemzeti színű szalag. Bűnözési hullámokkal telített világunkban, a folyamatosan romló közbiztonság mindennapos jelenségeit észlelve most valahogyan könnyebb szívvel zárhatjuk le az autót. Itt biztos nem történik baja, nem zúzzák be a szélvédőt, hogy kikapjanak egy bent felejtett törölközőt.

A strand bejáratánál már gyűlnek az ifjak és öregebbek, mustrálgatva egymást, hiszen mégiscsak együtt múlatják majd az időt a generációk. Szinte mindenki pólóban, feketében, vagy fehérben. A fehéreken ott hátul az a bizonyos jelkép, 1920. június 4., a feketéken a Kárpát szent bércére szálló Turulmadár. A kardos, a harcos égi jel. Aztán feltűnnek a kékbe öltözöttek is, ők igazságot követelnek szép hazánknak, mert a jövő elkezdődött, s Magyarország többet érdemel.

Forray Zoltán, a Kőrösi Csoma Sándor Társaság első embere megnyitja a tábort, és az őstörténeti előadásokat hallgathatják az érdeklődők. Ősi nyelvünk, hitünk, mind, mind hangsúlyos kérdés, amely sokáig, s talán a mai napig is kimaradt a történelemkönyvekből, mélységében pedig csak az utóbbi időben lehet egy-egy érdekes előadást hallani ezekben a témakörökben. Az előadók izgalmas témákat ismertetnek a strand füvén ülő hallgatósággal, már él, mozog a tábor. Csurka László színművészünk, mint főszakács jeleskedik, olyan ételkülönlegességeket varázsol a bográcsban, amelyet mindenki meg akarja kóstolni. El is fogy szempillantás alatt, a főszakácsnak nem is jut már egy porció. Csurka László jókedvű, jól érzi magát az ifjak között, beszélget velük, s az asztaltársaságában lévő idősebbekkel. Aztán hangolnak Gaziék, hiszen a pénteki nap fő attrakciója Waszlavik Gazember László és barátai tábortüzes, élő muzsikája. A Kecskés Együttes népzenéjével már kellőképpen előkészíti a terepet, szeretettel fogadja a közönség a fellépő művészeket. Lassan beesteledik, az egyik sátor félhomályából előlép az öreg zászlótartó. Magasba kúszik a nemzeti trikolór, az égre mutatnak dicső múltunk jelképei.

Itt van Nyerges Attila az Ismerős Arcokból feleségével, Katával, s a hozzáértő meglátásával méltatja Gaziék műsorát. Ökrös Csaba is ott van Waszlavik mellett, hogy aztán felcsendülhessen, s többszáz torokból kitörve hasítson bele az éjszakába a több mint nyolcvan éves mondás: Vesszen Trianon! Az összeszorított kezek az ég felé mutatnak, a nemzeti gyász miatt érzett belső fájdalom ötvöződik a magyarság, az ország, a nép vállalásával. Amikor Gazember a két világháború közötti időszakot idézi meg, tombol a tömeg, s egy emberként skandálja, hogy: ria, ria, Hungária!

Idős ember táncol, énekel a kör közepén, átszellemülten, szemlátomást felszabadultan. Betiltott, elhallgatott dalok, versek szólnak az éjszakában, s a hangot talán a túlpartra is átviszi a csendesen fújdogáló balatoni szél. Aki, ameddig bírja énekel, addig robbantja ki magából a sok lefojtott érzést. Kifejezi, mennyire fontos az idetartozás érzete, hogy csak közösségben élhetünk, egy emberként, mert magunkban, és a nemzetben együttesen van meg az erő.

Szombaton a lovas íjászok, a lovas solymászok mutatják be kivételes tehetségüket a tábor melletti réten, Koppány hagyatékáról beszél Forray Zoltán, a táltosi hitvilág, a pásztorok hagyatéka is megvilágosodik az előadók érdekes megközelítéseiben. Torockai László, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom vezetője ismerteti a budapesti eseményeket, hiszen a táborlakók előtt is köztudott már, hogy a rendőri brutalitás vetett véget a szavazatok újraszámlálásáért küzdő tüntetők spontán akciójának. A fiatalember objektíven közli, hogy be nem jelentett tüntetésről van szó, de a szervezők ez idáig már minden törvényes utat végigjártak, hasztalanul.

Egyre többen érkeznek a táborba, hiszen a nemzetirock-fesztivál százakat vonz az ország minden szegletéből. Demszky Gábor egykori szélsőbalos maoista budapesti városvezér tavaly karácsonykor betiltotta a Nemzeti Dal Ünnepe elnevezésű monstre előadást, a Balaton-parton viszont felcsendülhetnek a nemzeti rock jeles szerzeményei, az irredenta dalok és a nóták. Mazula Imre, a Magozott Cseresznye frontembere lelkesíti a tömeget, a Pannon Rádióból is ismert dalokat az előadóval együtt énekli a közönség. Az öreg zászlótartó rendületlenül lengeti a lobogókat, egymás nyakában ülő fiatalok is kibontják a piros-fehér-zöldet. Aztán a hangfalakon kiomlik a piros-fehér lobogó, a reflektorok pásztázzák a tömeget. Az Új Hajnal előadja rendkívül jól szerkesztett produkcióját, de a közönség leginkább a régi, ismertebb nótákra élénkül fel. Szíva Balázs és a Romantikus Erőszak Mogyorósi Mogyi László gitárvirtuózzal kiegészülve játssza, énekli bele az éjszakába és a fülekbe: Magyarország eszmélned kell!, s az Egészséges Fejbőrtől is hallgatjuk az utóbbi hetek, hónapok egyik sikerszámát, a Magyarországot.

Forray Zoltán elégedett, hiszen táborlakók lettek a nemzeti érzelmű fiatalok, aztán vált néhány szót a színművésszel, Dörner Györggyel, s kislányával együtt élvezi a nemzeti rockot. Csurka László magyar konyhája méltán megköveteli, hogy az ízletes falatokat le is öblítsék, kígyózik a sor a büfénél. Szól, szól a zene, s betölt mindent, szíveket, a lelkeket, a remény dobbanásait. A délvidéki fiatal idevágyik úgy, hogy otthon is itthon lehessen. A gúnyhatár másik oldalán rekedtek nem felejtik az ősök üzenetét, náluk még erőteljesebben és húsbavágóbban jelentkezik kisebbségben élnek őseik hazájában. Ott, ahol a mára már mohás, korhadó fejfákra magyarul írták fel az eltávozottak magyar nevét.

Lassan hajnalodik, aki nem bírta tovább már a sátorban pihen, aki összeolvasztotta a napokat még tesz egy-egy kísérletet a jelen időhatárainak kitolására, , de a valóság megkérdőjelezhetetlen. Volt pár nap, a generációk, a zenészek, a közönség és a magyarok egymásra találása nemtől, kortól és küllemtől függetlenül. A nemzeti rock, a nemzet, a magyarság és a magyarság kifejezése fontosságának jegyében.

2002.

G. Kirkovits István