Az alapjaiban a magyarság megosztottságát sugalló rockopera, az István, a király székelyföldi bemutatása után bekövetkezett az igazi zenei áttörés. A nemzeti rock képviselői átléphették a gúnyhatárt, átkelhettek a Királyhágón, és két székelyföldi megyében is tolmácsolhatták azokat a dalokat, amelyeket idehaza már jól ismer a nemzeti érzelmű nagyközönség. Az a vigasz, az a reménytáplálás, és az a fogadtatás, amely együttesen eredményezett egy frenetikus hangulatot, bizonyíték arra, hogy a tömegkommunikáció által a tündérországra zúdított magyarországi kultúrmocsok ellenére a székely fiatalok arra fogékonyak, amelyről apáik, nagyapáik és dédapáik suttogva oly sokat beszéltek. Vargyason és Székelyudvarhelyen kirobbanó sikerű koncertet adott az Egészséges Fejbőr elnevezésű nemzeti rock formáció.

Sokan titkon már régóta remélték, hogy előbb-utóbb gyakorlatba ültethető a mondás: a zene nem ismer határokat. A magyarországi újjászületése után a nemzeti rocknak elkeresztelt zenei irányzat egyik jeles képviselőjének, az Egészséges Fejbőr nevű zenekarnak megadatott, hogy Székelyföldön is előadhassa azokat a szívre-lélekre ható kompozíciókat, amelyet a csonka hazában már a régi Pannon Rádióból ismerhettek meg sokan. Azokat a dalokat, amelyek a globalizált világban a mindent egymásba olvasztó, a nemzeti sajátosságokat, történelmet csak egyféleképpen magyarázó közegben a magyarság iránti hűség, az identitástudat kifejezése, az ősi múlt bemutatása és reménybe vetett hit jellemez.

Azokat a dalokat, amelyek szólnak a Csodaszarvasról, a legnagyobb nemzeti traumáról, annak hatásairól, a Budapesttől 800 kilométerre lévő temetőkben korhadó fejfák alatt nyugvó magyarokról, a zöld levéllel összekötött piros és fehér rózsacsokorról. A két koncert bebizonyította, óriási szükség van arra, hogy a székely fiatalok átérezhessék azt a csodát, amelyet itthon mi már ismerünk. Azt az együvétartozás-érzést, amely a zene segítségével felerősödik, ahol a szöveg a szívre és a lélekre hat, ahol ismerősök és ismeretlenek összeölelkeznek, ahol a határon innen és túl levő településekről jött fiatalok ajkán egyszerre tör ki a mindent elsöprő hangorkán: ria, ria, Hungária! Vesszen Trianon!

Úttalan utakon

Az első koncerthelyszín a Székelyudvarhelytől 31 néhány kilométerre lévő Vargyas település volt, amely közigazgatásilag Kovászna megyéhez tartozik. A térképeken csak sárga csík jelzi az odavezető útirányt, és most is bebizonyosodott, hogy a papír jóindulatúan mindent eltakar. A járhatónak becézett út bizonyára alkalmas igénytelen teherautók közlekedésére, de a zenekart és barátait szállító luxusbuszt nem erre a célra tervezték. Ez be is bizonyosodott, hiszen, miután araszolva átkelt egy gyanús állagú fahídon az egyik kereke defektet kapott. A tulajdonos-sofőr, Forgó Imre vállalva a rizikót, hogy meghal a másik kerék is, nagyon lassan és körültekintően elszállította a csapatot Vargyasra. Tette ezt azért is, mert már a telefonokon órákkal ezelőtt jelezték, hogy lázban áll az egész falu, és igen-igen várják az ottani fiatalok az anyaországi küldöttséget.
Az első csoda akkor következett be, amikor Forgó úr Csabival, a mohácsi nemzetirock-együttes frontemberével nekilátott a kerékcseréhez. Magyar testvér, segítek!  mondta egy középkorú férfi és már bújt is az autóbusz alá. Mire a koncert befejeződött, elkészült a járgány, és a szegényes öltözetű férfi, még a kínálást is visszautasította:  Nem ezért tettem.

A koncertteremben ezalatt dübörgött a zene, ölelte egymást székely, s magyar, énekelve, táncolva. A terem kicsinek bizonyult a sok száz embernek, akik nem fértek be a nyitott ajtón keresztül élvezték a magyar varázst. Himnusz, Székely Himnusz és a fent említett Csaba tolmácsolásában a Székely Miatyánk szívhez szóló soraival ért véget a koncert.

Itt, Vargyason viszont volt egy kellemetlen epizód is. Úgy látszik, a hatalom felhasználja a régi módszert, hogy jó egymásnak uszítani a kisebbségeket, és akkor könnyebben elbánik velük. Pár részeg cigány a román csendőrök árnyékából magyarul szidta a magyarokat, de mivel nem volt semmilyen reakció, vagy viszontválasz, természetesen a remélt beavatkozási lehetőség is elmaradt.

A csapat már nem a régi rossz úton, hanem kerülőn, de átszelve a Hargitán érkezett meg a második koncert helyszínére, a székely anyavárosba, Székelyudvarhelyre.

Feléledt a Vasszékely

Viszonylag több idő állt rendelkezésére a koncert előtt a küldöttségnek, így aki legyűrte fáradtságát, részt vett egy rendhagyó városnézésen. Valahonnan előkerültek a zászlók, a fiatalok magukra terítették, és végigsétáltak a városon. A híres udvarhelyi szobornál, a Vasszékelynél megilletődve olvasták a feliratot, a Hargitáról gyopárt hozó hősökről, és úgy zászlósan felkeresték a domboldalban fekvő temetőt, böngészve a neveket a sírokon, és a katonák fejfájánál szívre tett kézzel elmorzsoltak egy imát.

A helyi ifjúsági házban kilenc órára hirdették a koncertet, és erre az időpontra pontosan el is készült a beállással a zenekar. Nem lehetett viszont tartani az időt, olyan hosszú sorok álltak a bejáratnál. Petrovity Zorán, a zenekar frontembere kiadta a jelszót:  Addig nem kezdünk, míg bent nincs mindenki! Jól is tette, hiszen az utolsó pillanatokra is érkeztek Kőszegről, Budapestről és erdélyi településekről a gépkocsival, autóstoppal útra kelők.

Elgördült a képzeletbeli függöny, a reflektorok Zoránt pásztázták, aki köszönésképpen elénekelte a Székely Himnuszt. Innentől kezdve nem volt megállás. Lobogtak a zászlók, magasba emelkedtek a kezek, egy emberként torka szakadtáig énekelte mindenki azokat a refréneket, amelyek az elfojtott szabadságról, a jogos jussról és a felejthetetlen múltról regélnek. Amikor felcsendült az Esküszünk, mondhatni most már Európa-híres nemzeti-rock himnusz, megmerevedett a terem, aztán különböző alakzatokat vett fel a sokaság. Tiszta arcú, könnyező szemű székely lányok ölelkezted össze a magyar fiúkkal, csókolgatták a piros-fehér-zöldet.

Aztán valaki térdre rogyott, de nem a fáradtságtól, és sokan követték példáját. Égő öngyújtókkal a kézben emelték ég felé kezüket ebben a testhelyzetben, s gondolatban fohászkodtak székely magyar Istenükhöz. És megint a könny a lányok arcán, amely először megjelent kicsi cseppben, majd lassan az egész arcot beborító csíkban, szívből, lélekből jövően. A lelkesedés, a remény és a jövőbe vetett hit percei következtek a Magyarországgal, a Turulmadárral, a Nem adjuk fel! című kompozícióval. Az Ó, Magyarország című dal, az egyik legrégibb nemzetirock-szerzemény, a Ballagó Idő elnevezésű zenekar, és pár lelkes ifjú írta az elmúlt évtizedben. Ebben a dalban annyira együtt van a szöveg, hogy ezért is dolgozták fel oly sokan, a korhoz igazodva más-más refrénekkel. Az eredeti ébredj fel-t, itt most egy másik variáció mellett egy harmadik is felváltotta: Erdélybe! Erdélybe!

Mert mindenki érezte, aki odaátról jött és kevésbé ismeri ezt a földet, hogy ez a pár óra kevés. Vissza kell jönni, látni, érzékelni, s tanulni. Tiszta, ízes magyar beszédet, a fennmaradás, a kitartás gyakorlatát, kézzel fogni és megsimogatni mindazt, ami rideg, de dobogó kövekben régi templomok falára készített freskókban és a hargitai fenyők mozgásában megmaradt.

Színre lépett Petrás János, az est egyik fénypontja, aki bebizonyította, hogy tartalmas, szívhez szóló és művészi értékű alkotásokra is rá lehet mondani azt, hogy sláger. Sláger, de azért, mert könnyen megjegyezhető és nem egyszerű, semmitmondó. Ez pedig zenekarának, a Kárpátiának a telitalálata, a régi erélyi balladán alapuló új szerzemény. Hol vagytok székelyek?  kérdezte Jani, és énekelt a csillogó szemű embereknek a töviskoszorúzta Kárpátokról, a rájuk bízott szent földről.

Egymás után jöttek a közismert dalok az Egészséges Fejbőr lemezeiről, és természetesen a koncert végén többször is visszatapsolták a zenekart. Mindig és mindig. Nem lehetett abbahagyni. A közönség kikövetelte a Kárpátia-dal ismétlését, a Temetőbent, a Turulmadarat, a Magyarországot és az Esküszünket. Hirtelen csend lett, méltóságteljes, de erőt sugalló. Száz meg száz ajakról csendült fel a Kárpát-medencei fohász, a legfontosabb ima: Isten, áldd meg a magyart!

Itt már nem volt a vargyasihoz hasonló affér, csak valami leírhatatlan, lelket marcangoló, sírást fakasztó örömmámor. Ismeretlenek fűzték egymásba kezüket, nem számított, hogy ki vette a folyékony kenyeret, körbe járt mindenütt az üveg. Ugye jöttök még? Ugye találkozunk még?  hangzott mindenünnen.
Órákkal a koncert befejezése után még beszélgető, parolázó fiatalokat lehetett látni a kultúrház környékén. A beszédfoszlányokból kiderült, hogy volt itt történelemértelmezés, helyzetelemzés, uniótagadás és a szülőföldön való boldogulás fontosságának kifejezése. Cserélődtek a címek és telefonszámok, a hazafias feliratú trikókat viselő magyar fiúk közül sokan félmeztelenül szálltak vissza a buszba, mert a ruhadarab ajándékba Székelyföldön maradt.

Odalépett hozzám is egy fiú, aki Budapesten tanul. Kezembe adott egy könyvet, egy helyi szerző alkotását, mondván, hogy a koncert előtt ő már elolvasta, bizonyára nekem is tetszeni fog. Mikor kezet fogtunk, s megköszöntem, előhúzott a zsebéből egy picike darabka kenyeret. Egy ottanit, helyben sütöttet.  Útravalóul  mondta , a szellemi táplálék mellé valamit a testnek, jelképesen  és elindult az éjszakában.

2003. október 07.

G. Kirkovits István