A Hunhír.info lapjain a korábbiakban aktuális évfordulók kapcsán már megemlékeztünk az 1918-22 közötti, mindegyik oldalról meglehetősen véres és kegyetlen török-görög-örmény-kurd konfliktusokról, a török nemzet az antanthatalmak ellen vívott felszabadító háborújáról, az ennek eredményeként a svájci Lausanne városában elért, módosított békeszerződésről.
A török nemzeti erők győzelme méltó befejezéseképp végleg pont került az avítt szultáni rendszerre és annak társadalmi viszonyaira.
A szultáni rendszer magában hordozta a rosszul értelmezett feudális és vallási elemeket: a súlyos társadalmi igazságtalanságokat, jelentős tömegek elnyomott, jogfosztott helyzetét, a nők jogainak korlátozását.
A felszabadító háború, a nemzeti egység kialakulása hatalmas társadalmi-nemzeti energiákat szabadított fel. A nemzeti-forradalmi erők reformtörekvései maguk mellé állították a török nemzet legszegényebb rétegeit is. Számukra is összekapcsolódtak a társadalmi felszabadulás és a nemzeti függetlenség eszméi.
A múlttal történő szakítás jelképesen kifejeződött az államforma megváltoztatásában is. 1923. október 29-én kiáltották ki az ifjútörök mozgalom által megálmodott, modern Török Köztársaságot. Az új rendszer gyökeresen szakított a múlttal, a török nemzet számára megteremtette a fejlődés és az előrelépés lehetőségét.
Nagy formátumú reformok söpörték el az avítt szultáni rendszer, az iszlám feudalizmus történelmileg már anakronisztikus, megkövesült maradványait.
A földreform révén a szorgalmas és dolgos török parasztság a saját földjét művelhette. Nacionalizálták az ipar és az infrastruktúra, a közszolgáltatások legfontosabb területeit.
Modernizálták a jogrendszert, átvették az olasz büntető törvénykönyvet (1926. március 18.), a német kereskedelmi jogot (1926. június 28.), valamint a svájci polgári törvénykönyv alapvető elemeit.
Megszűnt a forradalomban (a munkában, de egyes esetekben, a harcokban is) aktív szerepet vállaló török nők eddig hátrányos helyzete. Szabadon tanulhattak, vállalhattak munkát, sportolhattak, önállóan dönthettek a párválasztásról. A háremeket, a többnejűséget rendeletileg megszüntették. El lehetett dobni a fejfedőt, fátylat, de a férfiaknak is a fezt.
Messze nem lényegtelen az a kulturális forradalom sem, amely az 1920-as évtizedtől indult el az országban.
Sikerült felszámolni az írástudatlanságot, vidéken kampányok indultak az eddig 90%-os analfabetizmus ellen, bizottságok vizsgáztatták a betűvetést megtanult parasztokat. A felnőtteknek 42 éves korig be kellett ülni az iskolapadba. A tanulásban élen jártak a török nők. Ilyen bizottságban járt ki vidékre vizsgáztatni Musztafa Kemal Atatürk, a felszabadító háború vezetője, a köztársaság alapítója és első elnöke. Érdekes adalék, mikor az eddigi bonyolult iszlám írást, mely megnehezítette a tanulást, felváltották a fonetikus latin betűs ABC-re, és a szakértő bizottság nem tudott dűlőre jutni, Kemal Atatürk egy éjszaka alatt elvégezte a fonetikus átszerkesztést. Ilyet csak egy a hazáját, népét végtelenül szerető államférfi tesz. Bátorságát, hazaszeretetét már az első világháborúban, a felszabadító háborúban személyesen is bizonyította. A középiskolai, az egyetemi kapacitások bővültek, a felsőoktatás megnyílt a nők előtt is. A török nyelvet megtisztították az arab és perzsa jövevényszavaktól.
Az 1920-as években előrehaladt a háborút követő újjáépítés, bizonyos értelemben gazdasági fellendülés kezdődött. Javultak a gazdasági, szociális, kulturális viszonyok, a rendszer stabilizálódott. A régi rend hívei összeesküvéseket szerveztek, a máig megoldatlan kurd probléma zendüléseket váltott ki az ország keleti területein.
Az 1920-as évtized folyamán lendületet vettek a magyar-török kapcsolatok. 1924 májusában diplomáciai kapcsolatok jöttek létre a két ország között, kölcsönösen megnyitották nagykövetségeiket. Hazánk első nagykövete Tahy László lett.
1923 nyarán Friedrich István volt miniszterelnök a magyar nemzetgyűlés ajándékaként egy díszkardot adott át Ankarában Kemal Atatürknek, aki köszönetében és üdvözletében kifejezte reményét, hogy a magyarok is mielőbb a felszabadulás útján követik őket.
Az 1926. augusztus 29-ei mohácsi megemlékezésen Horthy Miklós kormányzó beszédében a következőket mondta:
Az egykori ellenségből jó barát lett. A két ősi fajrokon közötti ellentétek elsimultak és helyükbe lépett a megértő barátság és a kölcsönös meleg rokonszenv.
1930. október 28-án Ankarába látogatott Bethlen István miniszterelnök, ahol találkozott az épp itt tartózkodó Venizelosz görög kormányfővel és Mihalokopulosz külügyminiszterrel is. Tárgyalt Iszmet Inönü török kormányfővel, majd a török és a görög kormányfő részvételével szűk körű ebéden vett részt. E tárgyalásokon elsősorban a gazdasági együttműködésről volt szó, mely folyamatosan eredményeket mutatott fel. Ezt követően a magyar kormányfőt fogadta Kemal Atatürk államfő.
Az 1926. december 20-án Ankarában kötött kereskedelmi egyezményt az Országgyűlés az 1927: XXVI. t.c., a letelepedési egyezményt az 1927: XXVII. t.c., az 1930. május 21-ei újabb kereskedelmi egyezményt az 1930: XXXVI. t.c. révén törvényesítette. Ez utóbbi törvényt 1933 augusztusában kölcsönös árucsere egyezménnyel egészítették ki. 1931 júliusában idegenforgalmi egyezmény született.
1933 októberében került sor a világháborúban lerombolt, majd Möller Károly egyetemi tanár tervei által felújított Rákóczi-ház átadására Rodostóban. Magyarországot az ünnepségsorozaton Gömbös Gyula kormányfő képviselte.
A korabeli magyar sajtó ünneplő hangnemben ismerte el Törökország eredményeit. Idézzük a Pesti Hírlap 1933. október 20-ai vezércikkét:
Akik alaposabban megismerik a mai Törökországot, azok elismeréssel és rokonszenvvel látják a török nemzet belső megújulását.
A Balkán-félsziget diplomáciai értelemben viszonylag stabilizálódott, vele együtt a Török Köztársaság nemzetközi kapcsolatrendszere is. A megmaradt Örményország Szovjet-Oroszország védőernyője alá került, annak ellenére, hogy mint a korábbiakban írtuk, az örmények szent hegye az Ararát török területen maradt. A szintén sokat szenvedett hellének, akik a kisrészt indokolható etnikai igényeiket a minimális mértékben sem tudták érvényesíteni, a többi balkáni állammal együtt elkezdték a diplomáciai és gazdasági szálak összekapcsolását az új Török Köztársasággal.
Így történhetett, hogy 1934. február 9-én a Török Köztársaság, a Görög Köztársaság, az SHS Királyság és a Román Királyság megkötötték a Balkán-paktumot. E szerződés az aláíró államok között megnemtámadási egyezményt, bármelyik aláíró állam elleni külső támadás esetén kölcsönös katonai segítségnyújtást helyezett kilátásba.
Az aláíró államok szövetsége a fő veszélyforrásnak tekintett, a szomszédai által megcsonkított Bulgária, és az esetlegesen azt támogató Szovjetunió és Olaszország ellen irányult. A Balkán-paktum, a Kisantant-szerződésekkel is magukat bebiztosító SHS állam és Nagy-Románia számára elméleti védelmet jelenthetett Magyarország ellen is. A török illetékes vezetők azonban több esetben kinyilvánították hazánk iránti baráti érzéseiket, és jelezték, hogy számukra a paktum ilyen értelmezése elfogadhatatlan.
Végezetül idézzünk Bethlen István miniszterelnök 1930 októberi fogadása alkalmából török kollégája, Iszmet Inönü által elmondott beszédből:
Nem csak örömet, de őszinte és mély meghatottságot érzek, mikor üdvözlöm Kegyelmességedet: Isten hozta Törökországban. Azért érzem ezt, mert Törökország Kegyelmességedben nemcsak a velünk jó viszonyban lévő kormány elnökét üdvözli ma itt, hanem egyszersmind annak a nemzetnek a képviselőjét, amely bennünk mély baráti érzést és határtalan bizalmat keltett.
Mindezt a következő gondolatokkal indokolta: „…könnyű megállapítani a rokonságot a török és magyar lélek között, (…) határozottan állíthatjuk, ereinkben ugyanaz a vér folyik.”
Ma számunkra sok tekintetben jó példát jelent a török nemzet. Hazaszeretet, szorgalom, fegyelem, nemzeti és erkölcsi tartás jellemzi az átlagembert is. Török tanárok mondják, hogy iskoláikban a tiszteletre, fegyelemre, hazaszeretetre nevelés a legalapvetőbb kérdés. Nem az áttételesen a rombolást, züllesztést, butítást szolgáló „szabad oktatás”, a „diákjogok”, az „antiszegregáció” a fő probléma, mint egyeseknél hazánkban.
Törökország mindig határozottan kiállt a határain túl élő nemzettársai védelmében, így 1974 nyarán a ciprusi válság esetében is.
Nincsenek tehát Törökországban beteges másságok, rosszul értelmezhető multikulturalizmus, a modernizált iszlám is becsületre nevel, ezt várja el az állampolgároktól. Az igazsághoz ragaszkodva azonban látni kell, hogy a megkerülhetetlen kurd problémát valamilyen formában, talán autonómiával rendezni kellene.
Visszatérve Iszmet Inönü gondolataihoz, száz év távlatából tiszta lélekkel kimondhatjuk, mi mai magyarok is őrizzük és ápoljuk az összetartozás nagyszerű hagyományait!
Károlyfalvi József – Hunhír.info
