Folytatjuk Rozgonyi Ernő, a kiváló közgazdász közérthető, az átlagember számára is kellő jártasságot és útmutatást biztosító közgazdasági sorozatát. Rozgonyi úgy állította össze a rendkívül informatív és áttekinthető dolgozatát, hogy segítségével mindenki megérthesse azokat a háttérben zajló folyamatokat, amelyek a fehérgalléros országhódítás kategóriájába tartoznak. A sorozatunk következő részében kiemelt szerephez jut a Jegybank, vagyis az az intézmény, amelyen áll vagy bukik minden a jelenlegi társadalmakban. Különösen fontos ezen ismeretek elsajátítása abban a helyzetben, amelyben most élünk: a tankok helyett itt vannak a bankok, s azokra más csillag van festve.
A Magyar Nemzeti Bank úgynevezett jegybank, azaz bankjegyek kibocsátására jogosult pénzintézet. Másként fogalmazva: bankjegy kibocsátási monopóliummal rendelkezik. Ebből eredően különleges szerepet tölt be, mert alapvető feladata, hogy a gazdaság pénzellátását és a pénz vásárlóerejének stabilitását biztosítsa. A feladat teljesíthetőségéhez megfelelő eszközökkel és önállósággal rendelkezik. Valójában tehát a bankok köznapi értelemben vett feladatai helyett közjogi feladatot lát el: a gazdaság pénzellátását.
A Magyar Nemzeti Bank működését törvény szabályozza. Érdekes, hogy sem az 1991. évi, sem a jelenleg is hatályos 2001. évi MNB-ről szóló törvény meg sem említi ezt a közjogi feladatot. Rendelkeznek arról, hogy a jegybank egyedüli jogosultja a bankjegy-kibocsátásnak, de az alapvető feladatot és ebből eredően kötelezettséget meg sem említik ezek a törvények. E helyett a feladat ellátásához egyébként is szükséges eszközöket és célokat jelölik ki feladatként.
Miért érdekes ez? Azért, mert úgy tűnik, hogy ezek szerint a gazdaság pénzellátása nem feladata többé a Magyar Nemzeti Banknak. Hát akkor kinek a feladata? Ki rendelkezik e tekintetben? Ha ez igaz, akkor az MNB, mint a bankjegy-kibocsátás egyedüli jogosultja, valami ismeretlen döntéshozó akaratának csak mechanikus kiszolgálója? Ki, vagy kik döntik el tehát azt, hogy a magyar gazdaság pénzellátásához szükség van-e bankjegy-kibocsátásra, vagy egyéb beavatkozásra?
Igen, egyéb beavatkozásra, hiszen a gazdaság pénzellátásához nemcsak bankjegy nyomtatással, vagy bevonásával, hanem más módon is van beavatkozási lehetőség.
Milyen tényezőkkel befolyásolható még egy nemzetgazdaságban a pénz mennyisége?
A pénz mennyiség befolyásolási eszköztára a monetáris politika körébe tartozik. A monetáris politika általában a jegybank feladata.
Mik ezek az eszközök?
– az irányadó kamatláb szintjének meghatározása,
– a kötelező tartalék előírása,
– refinanszírozási hitelek kamatlábának változtatása,
– nyílt piaci műveletek,
– direkt eszközök pl. hitelkontingentálás, irányított hitelek stb.
A pénzmennyiség szabályozásában ezenkívül nagy szerepe van a pénz forgási sebességének is. Az ezzel összefüggő szabályozás a pénzügyi kormányzat és az MNB közös feladata (lenne).
Fontos tudni, hogy az irányadó kamatláb emelését és ezen keresztül a pénzmennyiség szűkítését restriktív monetáris politikának nevezzük, mert ez visszafogja a gazdasági növekedést. Egyben – mondják – segíti fékezni az inflációt, de az csak akkor igaz, ha a szükségesnél több pénz került valamilyen ok folytán a gazdaságba. Ugyanis a költségoldali inflációt ezzel az eszközzel nem lehet kezelni, vagy ha mégis ezt teszik, akkor nem csökkentik, hanem növelik az inflációt.
Az irányadó kamatláb csökkentésével a pénzmennyiség növelésére van lehetőség, ezt nevezzük expanzív monetáris politikának. Az alacsony kamat ugyanis ösztönzi a gazdasági szereplőket a bővítésre, beruházásra, hiszen „olcsó” hitelhez juthatnak. Vagyis az expanzív pénzpolitika jelentősen élénkítheti a nemzetgazdaság egészét. Az „olcsó” hitel megnöveli a gazdaságban keringő pénz mennyiségét ezért azt szokták mondani, hogy ennek a pénzpolitikának inflációt növelő hatása is lehet. Ez azonban nem következhet be, ha biztos piaccal rendelkező, tényleges igényeket kielégítő vállalkozások beruházását, növekedését szolgálja, vagyis valóban a gazdaságot élénkíti.
Egy kérdést már feltettünk, nevezetesen azt, hogy vajha ki, kik döntenek arról, hogy a magyar gazdaság pénzellátáshoz mennyi pénzre van szükség? Most eljutunk a következő kérdés csoporthoz: hogyan lehetséges az, hogy miközben 1990 óta állandóan azt hangoztatta minden kormány, hogy pénzhiány miatt nincsen lehetőség a magyar gazdaság felépítéséhez, azaz pénzszűke van, ugyanakkor a Magyar Nemzeti Bank végig – 20 éven keresztül – restriktív monetáris politikát folytatott, amely tudvalevőleg visszaszorítja a gazdasági növekedést? Ezt a kérdést már csak azért is fel kell tenni, mert az adott hazai körülményeknek megfelelő helyzetű országokat tekintve (vesztett háború utáni felállás, vagy bolsevik rendszerből való átállítás) ez példátlan magatartás. Ésszerű magyarázat erre csak egy lehet: valamilyen nemzetellenes erőnek az utasítására történik mindez, elvégre ez is egyik eszköze annak, hogy egy országot, egy nemzetet kiszolgáltatottá tegyenek.
Ugyancsak furcsa állami és pénzügypolitikai magatartásnak kell tekinteni azt, hogy – noha a legeladósodottabb volt bolsevik tömbbéli ország voltunk – nem kértük 1990-ben az államadósság részbeni vagy teljes elengedését, vagy a kamat és törlesztés átütemezését. Akik kérték pl. Lengyelország, meg kapták a könnyítéseket. A mi pénzügyi „szakembereink”, kormányunk és az MNB vezetői azt hazudták, hogy erre semmilyen mód nincsen, ezt megkísérelni sem szabad, mert ennek beláthatatlan nemzetközi következményei lennének. Csak nálunk, érdeke máshol nem. A „következményeket” pedig így is, úgy is naponta éljük át újra és újra. Van valami különbség? Lehetne. Egy biztos ennél rosszabb semmiképpen sem lehetett volna a végeredmény, egyáltalán nem tisztelt „szakértők”.
Gyakorlatilag ezzel a rendkívül bárgyú magatartással sikerült megakadályozni a magyar gazdaság ésszerű átállításának és talpra állításának még az elméletileg lehetséges kivitelezését is. No persze ez is volt a cél. Lám, azt írom: bárgyú magatartás. De ez csak akkor igaz, ha feltételezem, hogy ezek a „szakértők” és „politikusok” a magyar nemzet érdekében munkálkodnak. Csakhogy ez a szándékosan megtévesztett, jóhiszemű magyarság egyik nagy tévedése (volt). A gyarmatosítási cél, no meg a saját hatalmon maradás és meggazdagodás szempontjából „kiváló” a teljesítmény. Ismerjük el.
Csak így tovább.
A „pénzügyi szakértőink” még három szakmai bravúrt hajtottak végre: eladták a lehető legalacsonyabb áron Magyarország arany tartalékát és bevezették az úgynevezett „csúszó leértékelést”. Az egészet megkoronázták azzal, hogy óriási ráfizetéssel likvidálták a magyar bankrendszert.
Az aranykészlet elkótyavetyélése bárhonnan is nézzük szakmailag is elképesztő hiba volt. Surányi nevezetű MNB elnök – az Antall-kormány idején – követte el ezt a merényletet és fosztotta meg ezzel 65-68 tonna aranytól a magyar nemzetet. Arra hivatkozott, hogy nagyobb a hozama a dollárnak, mint az aranynak, miközben egyébként a világ pénzoligarchiái bankjaik számára akkor is és ma is hihetetlen mennyiségű aranyat halmoznak fel. Tudják, hogy a papírpénz egy pillanat alatt összeomolhat, elvégre ennek is ők vannak a hátterében. Hogy kiknek adták el a magyar nép pénzén vett aranykészletet, azt nagy homály burkolja be. Azt is, hogy ki, mennyit keresett ezen, miközben hazánknak irtózatos kárt okozott. Ma – ebből a szempontból – a legszegényebb afrikai országokkal vagyunk egy sorban. No, egyébként is ebbe az irányba „fejlődünk”. Ma pedig a dollárhoz, vagy az euróhoz viszonyítva az arany ára az egekben jár. Bármikor beváltható és a legkevésbé kockázatos befektetési eszköz, nem beszélve arról, hogy vészhelyzet esetén kölcsön fedezeteként is szolgálhat.
Összefoglalva: nem eladni, hanem további aranykészleteket kellett volna felhalmozni a gazdaság és a hazai valuta stabilitása érdekében. A saját magyar gazdaság összeomlása és az aranykészletek elherdálása együttesen a hazai valuta nagyarányú értékvesztését okozta (80-as évek vége, 90-es évek első fele). 1990-l995 között a már nem az aranyhoz, hanem a valutakosárhoz között forint előre be nem jelentett módon, azonnali hatállyal 23 alkalommal került leértékelésre, 1991-ben például összesen több mint 20 %-kal. Ezeknek az adminisztratív lépéseknek voltak előnyei. Egyesek számára. Ugyanis táptalaja volt az úgynevezett bennfentes csalásnak, hiszen aki előre hírt szerzett egy leértékelésről, az deviza tranzakciókkal igen tetemes haszonra tehetett szert. Azaz újgazdag elnyomóink, hazánkat kiárusítók hirtelen meggazdagodása ezen az úton is lehetővé vált. A leértékelések természetesen gerjesztői voltak az inflációnak is, miközben az MNB „hősiesen” harcolt ellene, noha neki volt köszönhető, ő eresztette ki a szellemet a palackból. Az infláció kérdésére a későbbiek folyamán még visszatérek.
1995-ben a Bokros-csomag részeként bevezették az úgynevezett „csúszóleértékelést”. Ezzel egy előre bejelentett havi ütemben (amit napra bontottak) került sor a forint leértékelésére. 2001 októberéig az MNB ezt a módszert alkalmazta. Ez ugye bő 6 évet jelent. A csúszóleértékelést – noha ezt hirdetik – nem Surányi találta ki, a nemzetközi szakirodalom természetesen ismeri. Fontos azonban, hogy e szerint csak rövid ideig alkalmazható, átmeneti megoldásként. A hat évet nem lehet rövid és átmeneti időnek tekinteni. A módszer – neve is ezt sugallja – csak a hazai valuta folyamatos leértékelését ígéri a gazdaság szereplőinek és eleve kizárja a felértékelődés lehetőségét. Azaz, teljes mértékben elszakad a gazdaság egészének tényleges alakulásától. Nem lehet vitás, hogy a forint előre kiszámítható leértékelése nyomán olyan forint árfolyam keletkezett, amelyik egyértelműen kedvezett a rövid távú spekulációs kalandor tőke beáramlásának. Ez mutatkozott meg abban is, hogy az állampapírok és a részvények piaca megélénkült, a BUX rohamosan emelkedett. Ami mögött azonban ezzel arányos tényleges teljesítmény nem volt. A spekulációs kalandor tőke beáramlott, fordult egy kört, majd minden tényleges gazdasági teljesítmény és kockázat nélkül, nagy haszonnal távozott. Ez egyrészt hozzájárult ahhoz a folyamathoz, amelynek eredményeképpen több pénzt pumpáltak ki a magyar gazdaságból, mint ami beáramlott, másrészt, de ugyancsak a valódi teljesítmény hiánya miatt, hozzájárult az úgynevezett buborék gazdaság hazai kialakulásához. Igazán kedvező hatása csak a gyökértelen idegen tőke urai számára volt.
Rozgonyi Ernő – HunHír.Hu
Rozgonyi Ernő: A nemzetgazdaság egyes kérdései érthetően. A HunHír.Hu gazdaságpolitikai sorozata – 2. rész
Folytatjuk Rozgonyi Ernő, a kiváló közgazdász közérthető, az átlagember számára is kellő jártasságot és útmutatást biztosító közgazdasági sorozatát. Rozgonyi úgy állította össze a rendkívül informatív és áttekinthető dolgozatát, hogy segítségével mindenki megérthesse azokat a háttérben zajló folyamatokat, amelyek a fehérgalléros országhódítás kategóriájába tartoznak. A sorozatunk következő részében kiemelt szerephez jut a Jegybank, vagyis az az intézmény, amelyen áll vagy bukik minden a jelenlegi társadalmakban. Különösen fontos ezen ismeretek elsajátítása abban a helyzetben, amelyben most élünk: a tankok helyett itt vannak a bankok, s azokra más csillag van festve.
A Magyar Nemzeti Bank úgynevezett jegybank, azaz bankjegyek kibocsátására jogosult pénzintézet. Másként fogalmazva: bankjegy kibocsátási monopóliummal rendelkezik. Ebből eredően különleges szerepet tölt be, mert alapvető feladata, hogy a gazdaság pénzellátását és a pénz vásárlóerejének stabilitását biztosítsa. A feladat teljesíthetőségéhez megfelelő eszközökkel és önállósággal rendelkezik. Valójában tehát a bankok köznapi értelemben vett feladatai helyett közjogi feladatot lát el: a gazdaság pénzellátását.
A Magyar Nemzeti Bank működését törvény szabályozza. Érdekes, hogy sem az 1991. évi, sem a jelenleg is hatályos 2001. évi MNB-ről szóló törvény meg sem említi ezt a közjogi feladatot. Rendelkeznek arról, hogy a jegybank egyedüli jogosultja a bankjegy-kibocsátásnak, de az alapvető feladatot és ebből eredően kötelezettséget meg sem említik ezek a törvények. E helyett a feladat ellátásához egyébként is szükséges eszközöket és célokat jelölik ki feladatként.
Miért érdekes ez? Azért, mert úgy tűnik, hogy ezek szerint a gazdaság pénzellátása nem feladata többé a Magyar Nemzeti Banknak. Hát akkor kinek a feladata? Ki rendelkezik e tekintetben? Ha ez igaz, akkor az MNB, mint a bankjegy-kibocsátás egyedüli jogosultja, valami ismeretlen döntéshozó akaratának csak mechanikus kiszolgálója? Ki, vagy kik döntik el tehát azt, hogy a magyar gazdaság pénzellátásához szükség van-e bankjegy-kibocsátásra, vagy egyéb beavatkozásra?
Igen, egyéb beavatkozásra, hiszen a gazdaság pénzellátásához nemcsak bankjegy nyomtatással, vagy bevonásával, hanem más módon is van beavatkozási lehetőség.
Milyen tényezőkkel befolyásolható még egy nemzetgazdaságban a pénz mennyisége?
A pénz mennyiség befolyásolási eszköztára a monetáris politika körébe tartozik. A monetáris politika általában a jegybank feladata.
Mik ezek az eszközök?
– az irányadó kamatláb szintjének meghatározása,
– a kötelező tartalék előírása,
– refinanszírozási hitelek kamatlábának változtatása,
– nyílt piaci műveletek,
– direkt eszközök pl. hitelkontingentálás, irányított hitelek stb.
A pénzmennyiség szabályozásában ezenkívül nagy szerepe van a pénz forgási sebességének is. Az ezzel összefüggő szabályozás a pénzügyi kormányzat és az MNB közös feladata (lenne).
Fontos tudni, hogy az irányadó kamatláb emelését és ezen keresztül a pénzmennyiség szűkítését restriktív monetáris politikának nevezzük, mert ez visszafogja a gazdasági növekedést. Egyben – mondják – segíti fékezni az inflációt, de az csak akkor igaz, ha a szükségesnél több pénz került valamilyen ok folytán a gazdaságba. Ugyanis a költségoldali inflációt ezzel az eszközzel nem lehet kezelni, vagy ha mégis ezt teszik, akkor nem csökkentik, hanem növelik az inflációt.
Az irányadó kamatláb csökkentésével a pénzmennyiség növelésére van lehetőség, ezt nevezzük expanzív monetáris politikának. Az alacsony kamat ugyanis ösztönzi a gazdasági szereplőket a bővítésre, beruházásra, hiszen „olcsó” hitelhez juthatnak. Vagyis az expanzív pénzpolitika jelentősen élénkítheti a nemzetgazdaság egészét. Az „olcsó” hitel megnöveli a gazdaságban keringő pénz mennyiségét ezért azt szokták mondani, hogy ennek a pénzpolitikának inflációt növelő hatása is lehet. Ez azonban nem következhet be, ha biztos piaccal rendelkező, tényleges igényeket kielégítő vállalkozások beruházását, növekedését szolgálja, vagyis valóban a gazdaságot élénkíti.
Egy kérdést már feltettünk, nevezetesen azt, hogy vajha ki, kik döntenek arról, hogy a magyar gazdaság pénzellátáshoz mennyi pénzre van szükség? Most eljutunk a következő kérdés csoporthoz: hogyan lehetséges az, hogy miközben 1990 óta állandóan azt hangoztatta minden kormány, hogy pénzhiány miatt nincsen lehetőség a magyar gazdaság felépítéséhez, azaz pénzszűke van, ugyanakkor a Magyar Nemzeti Bank végig – 20 éven keresztül – restriktív monetáris politikát folytatott, amely tudvalevőleg visszaszorítja a gazdasági növekedést? Ezt a kérdést már csak azért is fel kell tenni, mert az adott hazai körülményeknek megfelelő helyzetű országokat tekintve (vesztett háború utáni felállás, vagy bolsevik rendszerből való átállítás) ez példátlan magatartás. Ésszerű magyarázat erre csak egy lehet: valamilyen nemzetellenes erőnek az utasítására történik mindez, elvégre ez is egyik eszköze annak, hogy egy országot, egy nemzetet kiszolgáltatottá tegyenek.
Ugyancsak furcsa állami és pénzügypolitikai magatartásnak kell tekinteni azt, hogy – noha a legeladósodottabb volt bolsevik tömbbéli ország voltunk – nem kértük 1990-ben az államadósság részbeni vagy teljes elengedését, vagy a kamat és törlesztés átütemezését. Akik kérték pl. Lengyelország, meg kapták a könnyítéseket. A mi pénzügyi „szakembereink”, kormányunk és az MNB vezetői azt hazudták, hogy erre semmilyen mód nincsen, ezt megkísérelni sem szabad, mert ennek beláthatatlan nemzetközi következményei lennének. Csak nálunk, érdeke máshol nem. A „következményeket” pedig így is, úgy is naponta éljük át újra és újra. Van valami különbség? Lehetne. Egy biztos ennél rosszabb semmiképpen sem lehetett volna a végeredmény, egyáltalán nem tisztelt „szakértők”.
Gyakorlatilag ezzel a rendkívül bárgyú magatartással sikerült megakadályozni a magyar gazdaság ésszerű átállításának és talpra állításának még az elméletileg lehetséges kivitelezését is. No persze ez is volt a cél. Lám, azt írom: bárgyú magatartás. De ez csak akkor igaz, ha feltételezem, hogy ezek a „szakértők” és „politikusok” a magyar nemzet érdekében munkálkodnak. Csakhogy ez a szándékosan megtévesztett, jóhiszemű magyarság egyik nagy tévedése (volt). A gyarmatosítási cél, no meg a saját hatalmon maradás és meggazdagodás szempontjából „kiváló” a teljesítmény. Ismerjük el.
Csak így tovább.
A „pénzügyi szakértőink” még három szakmai bravúrt hajtottak végre: eladták a lehető legalacsonyabb áron Magyarország arany tartalékát és bevezették az úgynevezett „csúszó leértékelést”. Az egészet megkoronázták azzal, hogy óriási ráfizetéssel likvidálták a magyar bankrendszert.
Az aranykészlet elkótyavetyélése bárhonnan is nézzük szakmailag is elképesztő hiba volt. Surányi nevezetű MNB elnök – az Antall-kormány idején – követte el ezt a merényletet és fosztotta meg ezzel 65-68 tonna aranytól a magyar nemzetet. Arra hivatkozott, hogy nagyobb a hozama a dollárnak, mint az aranynak, miközben egyébként a világ pénzoligarchiái bankjaik számára akkor is és ma is hihetetlen mennyiségű aranyat halmoznak fel. Tudják, hogy a papírpénz egy pillanat alatt összeomolhat, elvégre ennek is ők vannak a hátterében. Hogy kiknek adták el a magyar nép pénzén vett aranykészletet, azt nagy homály burkolja be. Azt is, hogy ki, mennyit keresett ezen, miközben hazánknak irtózatos kárt okozott. Ma – ebből a szempontból – a legszegényebb afrikai országokkal vagyunk egy sorban. No, egyébként is ebbe az irányba „fejlődünk”. Ma pedig a dollárhoz, vagy az euróhoz viszonyítva az arany ára az egekben jár. Bármikor beváltható és a legkevésbé kockázatos befektetési eszköz, nem beszélve arról, hogy vészhelyzet esetén kölcsön fedezeteként is szolgálhat.
Összefoglalva: nem eladni, hanem további aranykészleteket kellett volna felhalmozni a gazdaság és a hazai valuta stabilitása érdekében. A saját magyar gazdaság összeomlása és az aranykészletek elherdálása együttesen a hazai valuta nagyarányú értékvesztését okozta (80-as évek vége, 90-es évek első fele). 1990-l995 között a már nem az aranyhoz, hanem a valutakosárhoz között forint előre be nem jelentett módon, azonnali hatállyal 23 alkalommal került leértékelésre, 1991-ben például összesen több mint 20 %-kal. Ezeknek az adminisztratív lépéseknek voltak előnyei. Egyesek számára. Ugyanis táptalaja volt az úgynevezett bennfentes csalásnak, hiszen aki előre hírt szerzett egy leértékelésről, az deviza tranzakciókkal igen tetemes haszonra tehetett szert. Azaz újgazdag elnyomóink, hazánkat kiárusítók hirtelen meggazdagodása ezen az úton is lehetővé vált. A leértékelések természetesen gerjesztői voltak az inflációnak is, miközben az MNB „hősiesen” harcolt ellene, noha neki volt köszönhető, ő eresztette ki a szellemet a palackból. Az infláció kérdésére a későbbiek folyamán még visszatérek.
1995-ben a Bokros-csomag részeként bevezették az úgynevezett „csúszóleértékelést”. Ezzel egy előre bejelentett havi ütemben (amit napra bontottak) került sor a forint leértékelésére. 2001 októberéig az MNB ezt a módszert alkalmazta. Ez ugye bő 6 évet jelent. A csúszóleértékelést – noha ezt hirdetik – nem Surányi találta ki, a nemzetközi szakirodalom természetesen ismeri. Fontos azonban, hogy e szerint csak rövid ideig alkalmazható, átmeneti megoldásként. A hat évet nem lehet rövid és átmeneti időnek tekinteni. A módszer – neve is ezt sugallja – csak a hazai valuta folyamatos leértékelését ígéri a gazdaság szereplőinek és eleve kizárja a felértékelődés lehetőségét. Azaz, teljes mértékben elszakad a gazdaság egészének tényleges alakulásától. Nem lehet vitás, hogy a forint előre kiszámítható leértékelése nyomán olyan forint árfolyam keletkezett, amelyik egyértelműen kedvezett a rövid távú spekulációs kalandor tőke beáramlásának. Ez mutatkozott meg abban is, hogy az állampapírok és a részvények piaca megélénkült, a BUX rohamosan emelkedett. Ami mögött azonban ezzel arányos tényleges teljesítmény nem volt. A spekulációs kalandor tőke beáramlott, fordult egy kört, majd minden tényleges gazdasági teljesítmény és kockázat nélkül, nagy haszonnal távozott. Ez egyrészt hozzájárult ahhoz a folyamathoz, amelynek eredményeképpen több pénzt pumpáltak ki a magyar gazdaságból, mint ami beáramlott, másrészt, de ugyancsak a valódi teljesítmény hiánya miatt, hozzájárult az úgynevezett buborék gazdaság hazai kialakulásához. Igazán kedvező hatása csak a gyökértelen idegen tőke urai számára volt.
Rozgonyi Ernő – HunHír.Hu