A katonák a hátába nyomták a szuronyaikat és elindultak vele lefele az utcán, a magyar templom irányába. Támolyogva, rogyadozó lábakkal ment előttük, kezét csurom vér arcára, eltört állcsontjára fogva. Csak akkor vette észre, hogy az utca tele van emberekkel. Magyarokat kísérő román katonákkal, síró magyar asszonyokkal, gyerekekkel és töméntelen idegen román emberrel.
Izsák Miska már az ötvenedik évét taposta, a nagyobbik fia, a tizennyolc éves János Tirolban szolgálta a császárt meg a hazát. Úgy nézett ki, hogy szerencsésen megúszta a háborút, és bíztak is benne a családdal, hogy csak így lehet, mert legutolsó levelében azt írta, hogy jól van, egészséges és nemsokára haza fog jönni. Hogy hosszú az út Tiroltól Nyégerfáig, talán még jó is, gondolta mostanában Miska, lehet még szerencse is, hogy nincs még itthon ezekben a zavaros időkben. Igaz, rég nem látták már, de most jobb ez így, elég gond, kétség van most önmagukkal is. Itt most nem volt jó magyarnak lenni.
Nem volt soha háborúban, ahhoz már öregnek számított, hogy elvigyék, de minden zsigere érezte, hogy ami már jó pár hónapja készülődik, az rosszabb, gonoszabb a háborúnál is. Volt ideje rá, hogy meggyőződjön róla; a belényesi vásárban, vagy éppenséggel itthon a faluban is. Látszott az már régtől fogva, hogy mind több román fenekedik a magyarokra, irigykedik a vagyonukra, a gazdagságukra. Pedig előttük is ott volt a lehetőség, a föld, amit ha az ember becsületesen megdolgozott, akkor nem csak a családját tudta eltartani, hanem még a piacra is jutott sok minden. Gyarapodni meg igazán csak úgy lehetett, ha az ember nem csapta be a földet, nem csak mutogatta neki a kapát meg a kaszát, hanem használta is őket.
Miska és a családja használta, de úgy keményen, istenigazából. Elsők között voltak a faluban, akik reggel keltek és mindig az utolsók között jöttek be a mezőről. Nem kímélték magukat a hétköznapokon, a pihenést mindig vasárnapra hagyták, elég volt egy nap elfeledkezni a fáradságról. Már a tizenegy éves fia is azon igyekezett, törekedett, hogy pótolja a bátyja hiányát. Még a kaszát is a kezébe vette, csakhogy az apjának segítsen, igaz még nem bírta egész nap, ahhoz még erősödnie, izmosodnia kellett, de az akarat, ami a legfőbb egy emberben, az benne volt. Nem csak benne, hanem most a háború ideje alatt korán felcseperedő, segítőkész fiatalokban is.
A sokáig tartó háború mindenkire hatott valahogy. A falubeli magyarok még jobban akartak, kapaszkodtak, mint azelőtt. Sehogy sem akartak beletörődni, hogy a háború visszavesse, megtorpantsa őket. Nem törődtek bele, hogy kevesebb a munkáskéz, az erős fiatalember. Ha nem volt pénzük az embereknek, hát adták a portékájukat olcsóbban, kevesebb haszonnal, de mindig volt mit vásárba vinni, mindig volt miből pénzt csinálni. Hogy a vesztes háború után mind rosszabbnál rosszabb hírek jöttek, még az sem kedvetlenítette el őket. Ami nem rajtuk múlt, azon nem töprengtek, de ami az ő kötelességük volt, azt tisztességesen elvégezték. Ha az ember szánt, vet, hát akkor arathat is – vágták oda a mind dühödtebb románok felé, akik azzal hencegtek, hogy maholnap ők lesznek az urak mindenhol. Nem törte le őket a mind több és több vad és gyűlölködő tekintet, vicsorgó arc.
Húsvét hete azért megmutatta, hogy a baj igaz és olyan nagy, hogy zavaros áradatként már majdnem a fejük fölé nő. A fenyegetéseket, irigy acsarkodásokat a mind közelebb érő puska- és ágyúlövések tették napról napra súlyosabbá, igazabbá. Egyre ismételgették magukban és egymást biztatva is, hogy csak nem lesz semmi baj, mert hát életükben nem ártottak senkinek, mi több, még segítettek is mindenkinek, akinek segítségre volt szüksége.
Miska, ha ő maga ideges is volt, azért nyugodt szót erőltetve ki magából, csitítgatta a feleségét, a fiát, hogy ne féljenek ők semmitől, nem lesz itt semmi baj. Ha a románok győznek a tárkányiak meg a székelyek ellen, a nyégerfalviakkal nem lehet semmi bajuk. Nem tettek ők a románoknak semmi rosszat, még ki sem vonultak ellenük, mint a tárkányiak. Ott lehet, hogy baj lesz, mert a tárkányiak nem hagyták magukat, ők fegyvert fogtak, de a nyégerfalviak nem. Mondta ő, mondogatta, de maga se volt annyira biztos igazában.
Dolgozni a Nagyhéten a havas eső miatt nem nagyon lehetett, de anélkül sem volt kedve. Tett-vett, jött-ment, céltalanul várva a napok múlását abban bízva, hogy hátha az idő megváltozik és újra minden jóra fordul. Hiába ment ki az utcára is, mert nem találkozhatott szinte senkivel, magyarok és románok, mintha a házaik fala mögött akarták volna bevárni a történéseket. Ha át is ment egyik szomszéd a másikhoz, az is csak idegesen aggódva kérdezősködött; ki mit hallott, mi lesz, hogyan alakulnak a dolgok és már ment is haza, mint akinek sietős dolga van.
Miska is naponként átment a szomszédba, lássa, ők miről hallottak, láttak-e valami újat, hogy áll a falu végében lévő front? Tőlük se sokat tudott meg, legfeljebb annyit, hogy a szomszédok se bíztak egyáltalán a falubeli románokban. Falubeli vagy sem, meglátod Miska – mondogatta az öreg szomszéd, ezek ránk jönnek. Ha bejönnek a román katonák, meglásd, ezek nem kímélnek sem falubelit, sem szomszédot. Hallottad, láttad a faluban is, a városban is hogyan beszélnek, mivel fenyegetnek bennünket. Ha megverik a tárkányiakat meg a székelyeket, nekünk innen menteni kell az életünket. Ha nem menekülünk el, meglátod, ezek mind legyilkolnak bennünket. Mit lehetett ezekre a szavakra felelni? Érezte, tudta Mihály, hogy minden betűje igaz. Csütörtökön már próbálta elmagyarázni Sárának, a feleségének, hogy ha baj lesz, jó lenne, ha ketten a fiával elmennének hazulról, nehogy nagy szerencsétlenségbe kerüljenek. Csak ő egyedül maradjon otthon, de ő is ha látja, hogy nagy a baj, utánuk jön. Ellenkezett az asszony, váltig ismételte, hogy nélküle egy tapodtat sem tesz, ő aztán nem megy, egyedül itthon nem hagyja. Ha valami nagyobb baj történne, akkor majd együtt fognak menni, de addig nem megy sehova. Vagy mind a hárman mennek vagy egyik sem – jelentette ki határozottan.
Nagypéntek aztán sok mindent eldöntött. Délután viharként söpört át a kihalt utcán a hír, egyik házból ki, a másikba be, hogy vége mindennek. A székelyek elvonultak, a tárkányiak magukra maradtak. A székelyek kapitánya meg azt mondta Tárkányban, hogy aki csak tud, meneküljön el a románok elől, menjen el hazulról, hagyja el a falut.
Csapódtak az utcakapuk, sietősen csoszogtak az emberek a sáros, latyakos utcán. Mitévők legyünk? Mit csináljunk? Rajtunk a veszedelem – susogták éles hangon az asszonyok. Ideges, izgatott emberek, kétségbeesett asszonyok kérdezték, faggatták egymást. Még olyan is akadt, aki azzal érvelt, hogy épp a román katonaság fogja megvédeni őket, mert hát csak reguláris csapat és nem pedig hetvenkedő civilek. Más azon volt, hogy aki csak teheti, azonnal meneküljön el, mert még a katonákat is felhergelik majd azok, akik már sok ideje fenik a fogukat a magyarok vagyonára. Mi több, még volt, aki azt hallotta, hogy még a környékbeli románság is azzal fenyegetőzött, hogy alig várják, hogy rátörhessenek Tárkányra meg Nyégerfára. Ott választanak majd házat maguknak. Szálltak az érvek, a hírek szájról szájra, és a félelem, a kétség mind jobban feszítette az emberek lelkét.
Miska is eleget hallott ahhoz, hogy meggyőződjön arról, innen menni kell, de minél hamarabb. A felesége is a híreket hallva egyre arra biztatta, hogy fogják magukat mindhárman, menjenek, meneküljenek, amíg csak lehet, egy percet se késlekedjenek. Hagyjanak mindent, csak az életüket mentsék, drágább az mindennél. Szedett is össze, amit tudott, pár holmit, pénzt, kevéske ennivalót, ami épp keze ügyébe akadt. Miska szótlanul nézte, csak amikor végzett, szólalt meg és nehéz hangon mondta: Sára, én nem megyek veletek. Nem hagyhatom itt, amit egy élet munkájával összekínlódtunk. Nem hagyhatom ebek harmincadjára a házunkat. Az ökröket, tehenet, borjút, disznókat, a gabonát nem hagyhatjuk itt őrizetlenül, gazdátlanul. Menjetek ketten, nektek menni kell, én is jövök, ha úgy látom, itt nincs maradás. Amíg nem látom mi lesz, addig én maradok.
Az asszonynak mintha földbe gyökeredzett volna a lába, még szólni sem tudott, úgy meglepődött az ura szavain. Nem akarta magára hagyni, hiszen szinte már egy életet éltek le együtt, sohase hitte volna, hogy eljön az idő, amikor el kell váljanak. A fia indulásra készen ott állt mellette, azt se tudva, mit csináljon, hol az apjára, hol meg az anyjára nézett. Miska, mert őt is így hívták az apja után, nem volt már kölyök, hogy ne tudta volna, ki mire gondol, miért akar az anyja menni, az apja pedig maradni. Hányszor, de hányszor látta az apját csuromvizesre izzadva a keserves munkában, vagy majdnem agyonfázva, fagyva csak azért, hogy rendbe legyenek a család dolgai, hogy mindent megvehessenek, amire csak szükségük van. Hányszor látta szinte összeesni a fáradtságtól és mégis tovább dolgozni, hogy befejezze, amit elkezdett.
Megértette, hogy most nem akarja a gazemberek, tolvajok kezére hagyni. Az anyjáról is tudta, hogy nagyon félti az apját, igaz itt van ő, de mi lesz, ha a család erő és fej nélkül marad? Mi lesz, ha az apját megölik, megteszik a románok, amivel lépten-nyomon fenyegetőztek? Nem szólt, jobbnak látta, ha hallgat, érezte, túl fiatal még ahhoz, hogy apja, anyja dolgaiba beleszóljon. Nem is úgy volt nevelve. Neki még hallgatni, figyelni, tanulni kellett a felnőttektől, a szüleitől. Állt és várta szemlesütve, mi fog történni. Azért valahol belül érezte, hogy itt és most az övéi jó döntést nem tudnak hozni.
Hosszúnak tűnő percek után Sára az ura elé állt és rátéve kezét emberére, halkan, szinte alig hallhatóan ejtette ki a nehéz szavakat: én elmegyek Miskával, de kend fogadja meg, ha valami rosszat hall vagy lát, azonnal jön utánunk. Itt ne maradjon egy percet se, ha rátörnek a románok. Hagyjon házat, jószágot, mindent. Miska valamelyest megkönnyebbült. Érezte, hogy a holnapi nap semmi jót nem hoz majd, csak rosszat. Ha elmegy a felesége meg a fia, talán ők megmenekülnek, talán ők megmaradnak. Én jövök, amint tudok, csak ti induljatok el minél hamarabb, siessetek, mert nem kell magatok menjetek, többen is készülnek, te is hallottad a faluban – mondta siettetve az asszonynak. Egy pillanatra átölelték egymást, épp egy futó búcsúcsók, és Miska határozott mozdulatait követve az asszony és a fia már kint is voltak az utcán. Nem Tárkány felé mentek, mások sem, közelebbinek tűnt végigmenni a vasút mellett a város szélén, és utána rátérni a fenesi útra és aztán Sonkolyosra.
Miska mintha kicsit megkönnyebbült volna, hogy látta a feleségét és kisebbik fiát elmenni, itt hagyni a falut. Tudta, érezte, hogy nem lesz könnyű az éjszakája, de abban is biztos volt, hogy ha a felesége és a fia is mellette marad a közelgő veszedelemben, még sötétebb lenne, nem csak az éjszaka, de a holnapi nap is.
Már szürkült, esteledett a csúnya, latyakos, nehéz fellegeket hozó idő, amikor arra gondolt, jó lenne kinézni az utcára, vagy legalább a szomszédokhoz betérni pár szóra. Kiengedte az udvarra a jószágokat, vizet húzott, megitatta őket, majd miután visszahajtott, bekötötte őket. A disznók elé tengerit szórt, és hogy mindezt befejezte, nehéz léptekkel elindult a kapu felé. Kilépett az utcára, de a kapu eresze alól nem lépett ki. Valami megállította, valami, amit ő eddig soha nem érzett. Sehol nem látott senkit, csak fentebb a falu felső vége felől hallott egy kaput csapódni. Azon túl olyan csend ülte meg az utcát, mintha nem is laknának emberek benne. A havas eső néha-néha eleredt, de az is olyan csendesen, hogy csak az ereszek csepegése jelezte a falu fölé terpeszkedő fekete felhőket. Miska állt a kapuja előtt, és nyitott, ám mégsem látó szemmel meredezett a lassan leszálló sötétségre. Mi lesz itt vajon holnap, tette fel a kérdést magának. Vajon milyen napra virradnak az emberek? Mi lesz az utcán?
Kilépett a szekérútra és Tárkány felé nézett. Sehol egy világ, még egy pislákoló lámpás se mutatott irányt. Mintha minden elrejtőzött, elbújt volna a nagy gyászos semmiségbe. Mindenütt sötétség és a csend, a nagy, szinte látható, fogható vastag, fekete csend. Visszalépdelt a kapuja elé, de nem ment be a házba, állt és nézte, hallgatta a mindent beborító, fülébe, fejébe sajduló sötétséget. És akkor hirtelen fájdalmas felismerés lett úrrá rajta; a lüktetés az élet, az ilyenkor szokásos jövés-menés, emberi szavak, zajok azok, amik hiányoznak és teszik olyan idegenné, kegyetlenné a házsorokat elválasztó utcát. Meggondolta magát, nem vágyott már át a szomszédokhoz, mit tudna nekik mondani, vagy azok neki. A fájdalom, a holnapi naptól való félelem elég, ha a kapun kívül marad, hiszen mindenkinek megvan a maga baja, a maga gondja.
Visszament a házba és megkereste a pajta falára akasztott lámpást. Meggyújtotta és jobb híján elővette az ökörkaparót és fésűt, és lassan, komótosan elkezdte fésülni, takarítgatni a jószágokat. Nem sokáig, nem volt hozzá sem türelme, sem kedve, pedig máskor mennyire szerette simogatni, lapogatni ökreit, tehenét. Most még ebben sem lelte kedvét. Minden gondolata a holnapi napnál volt: mi lesz, vajon mi fog történni? Hiába próbált másra gondolni, úgysem sikerült. Leült a fejőszékre, és mint máskor is, onnan nézte gyönyörködve a jószágokat. Most nem tudott gyönyörködni bennük, hiszen ki tudja, holnap mi lesz velük? Holnapután is ő lesz a gazdájuk? Felállt a székről és elindult az ajtó felé, de eszébe jutott, hogy bent nem várja senki. Újra visszaült a székre és szemét az ökreire vetve eszébe jutott, amikor a belényesi piacról megvette őket. Már akkor látszott rajtuk, hogy idővel milyen két szép formás pár ökör lesz belőlük. János fiának is nagyon tetszettek, amíg el nem ment katonának, mindig ő gondozta, takarította őket. Semennyi kincsért sem hagyta volna másra. Hányszor megírta a messzi frontról, hogy a család mellett a két ökör látására is nagyon vágyik. Nem tudott szabadulni a gondolattól: vajon János nem az üres pajtára jön haza? Vagy ki tudja, üres házra is? Mintha nagy súly rakódott volna a szívére. Nem tudott tovább maradni, mint akinek nagyon nehezére esik, mélyet sóhajtva felemelkedett és kezébe véve a lámpást, kiment a pajtából.
Bement a kamrába, kihozta a literes üveggel a pálinkát és miután töltött egy kisüvegnyit magának, leült az asztalhoz. A vacsorához nem volt semmi kedve, csak egyre ült és lassan kortyolgatta a pálinkát, közben azon törve a fejét, vajon megérkeztek már az övéi Jánosfára? Tudta, ott biztonságban, jó helyen lesznek, oda biztos nem ér el a rosszakarók keze. Egy idő után, amikor az óra már majdnem az éjfélt ütötte, leheveredett a sarokban lévő kiságyra csak úgy ruhástól, mint akinek nagyon sietős dolga van. Még a bocskorát sem vette le, inkább egy gyalogszéket tett a kiságy mellé, és arra rakta fel a lábait.
Úgy virradt rá a reggel, hogy aludt is meg nem is, mert ha lehunyta szemeit pár percre, kevés idő után újra ébren volt és a lehúzott petróleumlámpa világánál bámulta a nagyon sivárnak, üresnek tűnő szoba falait. Többször is felkelt és kiment az udvarra hallgatózni, de sehonnan semmi zaj nem hallatszott, csak a havas eső egykedvű puha és mégis nehéz földet érése. Az ereszek egykedvű csepegését semmi sem zavarta meg. Mikor reggel felé újra kiment az udvarra, megint hallgatózott egy keveset, hátha most már a kinti hangok elárulnak valamit. Csend ült meg mindent, még kakas sem kukorékolt, mintha a természet nem tudta volna eldönteni, elkezdődjön-e a nap, vagy maradjon még az éjszaka. Igaz, még csak félhomály volt a szűnni nem akaró havas eső miatt is, ám az idő már ott állt, hogy az állatokat el kellett látni. Jól megtömködte a jászlat a jószágok előtt, a disznóknak is több tengerit szórt a szokásosnál, legalább ők egyenek jól, gondolta magában, ki tudja, mi lesz velük? Hogy az etetésen gyorsan túl volt, kinézett az utcára, de odakint egy teremtett lélek sem járt, mintha a föld nyelt volna el minden embert.
Jött-ment, még téblábolt egy keveset, céltalanul üresnek tűnő, sajgó fejjel. Kihordta a pajtából a ganét, megfésülte az ökröket, a tehenet és kiengedte őket az udvarra itatni. Épp az utolsó vödör vizet húzta fel, amikor Tárkány felől tompa puffanásokat hallott. Megállt a vödörrel a kezében, elkezdődött hát, betartották a románok, amit már olyan rég ígértek. Tárkányban már elkezdték. Gyorsan behajtotta a jószágokat, megkötötte őket a jászolhoz és kiment a kertbe, hátha onnan jobban rálát a szomszéd falura.
A szürke, mocskos fellegek és a csepergő havas eső miatt hiába meresztette a szemét, alig látott el a Körös-partig, azon túl minden homályba veszett. A puskaropogás már egyre kivehetőbb volt és egyre sűrűbben hallatszott. A szíve úgy elkezdett dobogni, mintha ki akarna ugorni a helyéről. Visszament, de csak az udvarig jutott el, ott tanácstalanul megállt, mint aki nem tudja, mit akar, merre lesz a következő lépés? Aztán csak elindult a kapu felé. Kinyitotta és kilépett az utcára: még most se senki sehol, se híre, se hamva se ellenségnek, se barátnak és a gyanús, szinte fájó csend is maradt. Bezárta maga után a kaput, mert jobbnak látta, ha észrevétlenül nem jöhet be senki. Bement a konyhába és újra leült az asztalhoz. De nem volt maradása, valami hajtotta, valami nem hagyta békén. Le-fel járkált a szobában, mint akire rázárták az ajtót. Eszébe jutottak a felesége szavai: menjen, meneküljön, ha baj van. Még nincs semmi baj, nyugtatta meg magát, hogy Tárkányban van, az biztos, de a nyégerfalviak nem voltak velük, nem fogtak fegyvert, nem harcoltak a románok ellen – próbálta nyugtatni magát.
Neki meg igazán nem eshet baja, mivel magyarral, románnal, mindenkivel jóban volt, nem ártott ő soha senkinek, még akaratlanul sem. Azért csak zúgott a feje az egymást kergető gondolatoktól. Kiment az udvarra, hallgatózott egy keveset, és aztán megint a szobában találta magát. Szinte önkéntelenül vitték a lábai egyik irányból a másikba. Már jól benne volt az idő a délelőttben, amikor egyszer csak hallja, ütik a kaput. Hirtelen belevillant, hogy milyen jó, hogy csak egyedül van. Még nem látta, ki az, aki a kapu előtt áll, de érezte, az a valaki nem jó ügyben jár.
Az udvaron még töprengett egy pillanatig, mitévő legyen, merre induljon ki, a kertek felé meneküljön, vagy inkább nyissa ki a kaput? Mindig óvatos ember volt, ezért is küldte el az övéit, de most, mielőtt elindította lépteit, körbenézett az udvarán: Uram Istenem, hogy meneküljek el, hogy hagyjak ebek harmincadjára, rablók kezére mindent? Ha elmegyek, semmi nem marad a családomnak. Eltökélten elindult a kapu irányába. Az nem lehet, hogy ne próbálna meg mindent a családjáért. Hiszen nem bántottam én senkit, nem ártottam én senkinek – tette még hozzá gondolatban. Ki van ott? – kiáltott a kapu felé. Ismerős hang hívta: – Gyere ki, Miska beszélni akarok veled. Ismerte, ki szólította meg.
Nagy, kétfele álló, hegyes bajszú, barna bőrű román volt. Rossz ember hírében állt, ő is azok között volt, akik nagy szájjal fenyegetőztek, hogy ezt meg azt csináljuk majd a magyarokkal. Miska, mint aki mindent egy lapra tesz, elszántan a kapuhoz ment, elhúzta a riglit és kinyitotta. Ott állt előtte a gonosz falubeli két, kezében szuronyos puskát szorító román katona között. Mikor meglátta őket és a falubeli arcát, szinte földbe gyökerezett a lába, ezektől semmi jóra nem számíthatok, villant az agyába. Már késő volt visszafordulni, késő volt becsapni a kaput, mert azok hárman, amikor meglátták, már cibálták is ki az utcára és minden kérdezés nélkül a két katona ütni, verni kezdte a puskatussal, ahol érték. Románul kiáltott feléjük: mért csináljátok, én soha nem bántottam senkit. De hiába, még a falubeli román is úgy nézett felé, mintha még örülne is annak, amit lát. Leütötték a földre, de még akkor sem hagyták abba. Megpróbálta védeni legalább az arcát, mert azok épp azt keresték. Hiába, mert az egyik ütésnél eltompult benne minden fájdalom, csak egy nagy reccsenést hallott, és abban a pillanatban elsötétült előtte minden.
Hogy meddig ütötték még, azt már nem tudta, nem érezte. Mikor magához tért, azok hárman körülötte álltak és úgy cibálták fel a sáros, latyakos földről, mint egy darab rongyot.
Tántorogva, szédülve, egész testében, különösen az arcában érzett nagy fájdalommal tért magához. A katonák a hátába nyomták a szuronyaikat és elindultak vele lefele az utcán, a magyar templom irányába. Támolyogva, rogyadozó lábakkal ment előttük, kezét csurom vér arcára, eltört állcsontjára fogva. Csak akkor vette észre, hogy az utca tele van emberekkel. Magyarokat kísérő román katonákkal, síró magyar asszonyokkal, gyerekekkel és töméntelen idegen román emberrel. A templom előtti istrázsára szinte egy időben ért a nálánál kevéssel idősebb Kispeti Jánossal. Látszott az erős, markos emberen, hogy őt is nagyon megverték, arca véres, ruhája sáros, vizes, mint aki meghempergett a latyakos hóban. A síró felesége és a gyerekei is közül voltak, a nagyobbakon, Jóskán és Jánoson is látszott, hogy megverték őket. (folytatjuk)
Gábor Ferenc
Köröstárkány
1919. április 19-én, Nagyszombaton a védtelenül maradt Fekete-Körös völgyi falvak magyar-irtás színhelyeivé változtak. A legnagyobb vérengzést Köröstárkány szenvedte el, mely vértanú-település nevét lassan megismeri a magyar nemzet. Ám a Körös túlsó partján fekvő Kisnyégerfalva szenvedéseit alig ismerjük. A kisnyégerfalviak sorsa talán még kegyetlenebb volt mint a tárkányiaké, mert a kisnyégerfalvi magyarokat még saját falubeli románok sem védték meg – pedig megtehették volna, sőt sok esetben az atrocitások elkövetői mellé álltak !!! A majdnem száz évvel ezelőtti történésekből kiemelt emberi sorsok legyenek örök emlékére a meggyilkoltaknak – minden magyar vértanúnak.
Hunhír.info