Garantálhatom, hogy ezt a bő másfél századdal ezelőtt született jóembert, pontosabban valamelyik alkotását, szinte minden magyar ember ismeri – éljen bár Kassán, Fiumében, Szegeden, Debrecenben, Pozsonyban, Budapesten vagy épp a legeslegkeletibb szegletben, Gyimesbükkön. Pfaff Ferenc ugyanis ott van (ott volt) mindenütt, tudniillik ő tervezte a Monarchia ördög tudja hány vasútállomását. Most csak az egyikről mesélek.

Az úgy volt, hogy pár éve, amikor hasszú szünet után ismét útra kelt a Székely Gyors Budapestről indulva a csíksomlyói búcsúba, magam is ott voltam a fedélzeten. Afféle botcsinálta idegenvezetőként meséltem a Mezőségen áthaladva Wass Albertről és szülőföldjéről – meg persze általában Erdélyről.

Pfaff Ferenc (1851-1913) építész, műegyetemi tanár, a MÁV főépítésze.
1887-től a Magyar Államvasutaknál dolgozott, ahol 1907-ig 20 nagyállomás és számtalan kisebb állomás tervezését és kivitelezését végezte, irányította a reneszánsz eklektika jegyében.

• Nevéhez kötődnek például az alábbi állomások:
• Arad
• Bátaszék
• Cegléd
• Celldömölk
• Debrecen (régi állomásépület) – az 1944-es amerikai szőnyegbombázás során elpusztult
• Fiume (1890) – nevét emléktábla őrzi
• Füzesabony (1893) – nevét emléktábla őrzi
• Gyimesbükk – nevét emléktábla őrzi
• Győr
• Kaposvár
• Kassa – Az 1970-es években lebontották, a helyére épült a jelenlegi szocialista pályaudvar
• Kolozsvár
• Lipótvár
• Miskolc, Gömöri pályaudvar, 1899
• Miskolc, Tiszai pályaudvar, 1901
• Nagykároly
• Nyíregyháza
• Pécs (1900)
• Pozsony – 1960-ban egy átépítési hullám során az eklekticizmus összes jegyét eltüntették róla, majd 1987-ben egy előcsarnokot építettek elé.
• Sátoraljaújhely
• Szatmárnémeti
• Szeged (1902) – felújítva 2006-ban Pfaff eredeti tervei szerint
• Szolnok 1974-ben lebontották
• Versec
• Zágráb
• Zsombolya

Annak rendje-módja szerint mondtam én a magamét a vonat büfékocsijában lévő mikrofonba – és persze közben bámészkodtam ezerrel, hisz addig sose láttam ezeket a sokszor megénekelt tájakat, a nagy hegyeket, a Gyergyót, ahonnan Nagymama bő száz éve tizenéves csitriként Budapestnek vette az irányt.

A vonat legtávolabbi állomása a már fent említett Gyimesbükk volt, szép hazánk legkeletibb csücske, a legeslegkeletibb indóházzal, amelyet egy derék helyi ember (Bilibók Ágoston) szorgalmazására többek tiszteletre méltó összefogásával újítottak föl, illetve alakítottak múzeummá.

A gyimesbükki vasutas ugyanakkor leleplezte a helyi állomás tervezőjének, Pfaff Ferencnek is a márványtábláját, s elmesélt egy anekdotát. Jelesül azt, amely szerint a tervező Gyimesbükkre egy királyi lakosztályt is betervezett, hátha egyszer véletlenül arra viszi a Jóisten valahogyan a mi jó Sisinket, azaz Erzsébet királynénkat, aki aztán majd e nélkül nem tudna hol megszállni.

Teltek az évek, Erzsébet azonban nem jött – mi több meg is halt, sőt már király se volt, s a szoba meg ott állt kihasználatlanul. Egészen addig, mígnem Gyimesbükknek valóban híres vendége érkezett egy pesti színésznő személyében – így akadt végre lakója a királyi lakosztálynak.

Bilibók Ágoston persze csak hallomásból ismerte a történetet, s nagyon kíváncsi volt rá, hogy vajh ki lehetett a királynéi szintű színésznő, de bizony még az öregek is elfelejtették a nevét.
Csak annyit tudtak, hogy valami egészen különös nevű hölgy volt az illető, olyan nevű, amilyet a Gyimes legvénebb fenyői se hallottak még sose susogni.

Hát mit is mondjak, mi lehet az a név, ami még egy sokunk számára szokatlanul hangzó Bilibók nevű embernek is fura? Persze a derék vasutast nem olyan fából faragták, hogy ne nyomozza ki a kérdéses nevet. Nyilván előkerítette az öregek közül is legöregebb gyimesbükki vént, kinek segítségével megállapította, hogy Szeleczky Zitáról, a Nemzeti Színház egykori művészéről volt szó, akit – mint tudjuk – a kommunista rendszer elfeledésre ítélt.

---

Szeleczky Zita (1915-1999) színésznő

1937-ben végezte a Színművészeti Akadémiát. A Nemzeti Színháznak előbb ösztöndíjasa volt, majd rendes tagja lett (1936-1941). 1945-ben elhagyta az országot, a Népbíróság elítélte háborús magatartása miatt, egyebek közt azért, mert 1944. novemberében egy ún. “Hungarista Est” keretében elszavalta a Föl a szent háborúra! című, oroszok elleni védekezésre buzdító Petőfi-verset, amit a rádió is közvetített.

Ausztriában, Olaszországban élt, 1948-ban Argentínába költözött, ahol kezdetben a Magyar Színjátszó Társaság előadásain szerepelt. 1951-ben megalapította az Argentínai Magyar Nemzeti Színházat s fellépett emigráns német színházak előadásain is.

1962-ben az USA-ba költözött. 1949-1974 között a világ magyar településeit látogatta önálló műsoraival. Több hanglemezt is kiadott. Vonzó külsejével, színpadi megjelenésével, intelligens és természetes játékával fiatal leányokat, lírai hősnőket és naivákat játszott rövid magyarországi pályáján. Emigrációs előadóművészi tevékenységét kulturális misszióvá szélesítette.

1998 őszén hazatelepült, Érden élt. 1999. július 12-én halt meg. Végakaratának megfelelően Nekézsenyben, a családi sírkertben helyezték örök nyugalomra.

Igen, ő volt a Pfaff Ferenc által tervezett királyi lakosztály mindmáig egyetlen felséges lakója.

Mészáros Sunyó Sándor – Hunhír.info