Eső áztatta Beregszász, április első keddje. Az utcák, utak tömve ukrán menekülttel. Utoljára 1986-ban, Csernobil katasztrófájakor láttak erre ennyi embert. A térségben 200 ezer fővel növekedett meg a lélekszám, bíznak benne, hogy csupán átmenetileg.
Csodálkoznak, hogy nem vagyunk emberevők – mondja egy beregszászi férfi, aki aktívan segíti a Belső-Ukrajnából érkező menekültek ellátását. Hozzáteszi: ott ugyanis ez a hír járja rólunk. Aztán mikor sorra szelik át a többségében ruszinok, ukránok lakta vidékeket, ahonnan következetesen elhajtják őket, nem várják tárt karokkal, meleg étellel, szállással a nemzettesók, Kárpátaljai magyar településeken kötnek ki, mert itt nem számít, kik ők, hogy előtte mennyi szenvedést okozott a magyarságnak a néped: befogadás van. Teszik mindezt annak ellenére is, hogy amióta kitört a háború és a magyarok segítenek, még jobban utálják őket. Zelenszkij tett róla, hogy az erősen soviniszta, magyargyűlölő, náci vénájú ukránok ádáz ellenségként tekintenek Orbán Viktor magyar miniszterelnökre és így a magyarokra is.
Az ukránok fanatizáltak, nácibbak Hitlernél is. A hivatalokban, üzletekben, sőt az utcán is elvárás a Dicsőség Ukrajnának! köszönés, kedvenc jelszavuk az “Ukrajna mindenek felett!” Ugye, ismerős a Harmadik Birodalom ukránosított változata? Nyílt titok, de nem beszélnek róla nyilvánosan, hogy kezdetben egyértelmű jelzésként fehér zsákkal takarták le a tankok csövét az oroszok, ezzel téve világossá, hogy nem áll szándékukban lőni. Az ukrán média természetesen saját malmára akarja hajtani a vizet és dezinformál, az orosz csatornákból már régóta nem tudnak tájékozódni, az értesüléseik egyoldalúak. Feláldozzák sajátjaikat egy értelmetlen és vesztes háborúban. A bátrabb és kevésbé elfogódott menekültek mesélik, hogy mindenféle hivatalos feljegyzés nélkül fegyvereznek fel civileket, aki él és mozog, s harcolni támad kedve, fegyvert kap regisztráció nélkül is. Ilyet még Hitler sem csinált, illetve amikor igen, akkor már minden mindegy alapon, időnyerés céljából, pár nappal azelőtt, hogy végleg elvesztették volna a háborút. Ezek a civil ukránok aztán háztetőről, erkélyről, udvarból lövik az oroszokat, aztán csodálkoznak, ha azok visszalőnek. Az ukrán és ukrán-barát nyugati média elfelejti közölni, hogy ezek azok az ukránok, akiket aztán ártatlan civil áldozatokként mutatnak be a médiában.
Ukrán nők beszélnek arról, hogy amikor Mariupolból, Kijevből, Harkovból menekültek, a humanitárius folyosón nem az oroszok nem engedték át őket, hanem az ukránok. Próbálták visszatartani a lakókat, ugyanis, ha elmennek, mire hivatkoznak, mit védenek a katonák? Az oroszok célja a bekerítés, nem a gyilkolászás. Rebesgetik, az a tervük, hogy május 9-én Kijev főterére bevonulva ünneplik a győzelem napját, a németek feletti diadalt a II. világháborúban, némi áthallással az ukrán-orosz konfliktusra, illetve ukrán nácizmusra.
Harkovból jöttek a hírek, hogy a nők a légiriadó elmúltával alig mertek az óvóhelyekről felmenni, mert lent nagyobb biztonságban érezték magukat. A szabadban attól tartottak, az ukrán katonák megerőszakolják, megsebesítik őket, legyen mit mutogatni a nagy európai és amerikai demokráciában, milyen állatok az oroszok. Azt is elmondták, hogy élelmet, humanitárius segélyt is az oroszoktól kaptak, az ukránok mindent visznek katonáik ellátására.
Miközben suhannak mellettünk a csúcskategóriás Jaguárok, Porschék, Mercedesek, Audik, s tartanak nyugat felé, vagy maradnak valameddig a háború által nem érintett kárpátaljai területen, mesélik a kárpátaljai magyarok: a nem éppen ilyen tehetős rétegnek rengeteget segítenek. Pedig egyre több az egyedül maradt idős, aki szintén rá van utalva a támogatásra, sok magyar nemzetiségű fiatal hagyta el az országot Kárpátaljáról is. Az idős szülők, egyedül élő férfiak, asszonyok pedig jórészt maradtak szülőföldjükön, ők átélték már a csehszlovák megszállást, a szovjet uralmat és az ukrán elnyomást is. A megoldást számukra nem a menekülés jelenti. Azt mondják, a problémákat helyben kell megoldani. S hogy mi lesz velük? Még az is lehet, hogy végre Magyarországhoz tartoznak majd területileg is, nem csak szívben.
A lengyeleknek megjött az étvágyuk, szelnének egyet Ukrajnából, a románok sem ellenkeznének, ha jutna belőlük egy falat, az Ukrajnához tartozó Kígyó-sziget, amely látszólag semmitmondó, mégis stratégiai fontosságú, határos Romániával. A kis sziklás földterület alatt és körül kontinentális talapzat van, legalább tízmillió tonna kőolajjal, százmilliárd köbméter gázzal. Románia régóta szeretné magáénak tudni ezt is Moldovával és a szakadárokkal együtt. Puskaporos helyzet, a háború után talán szétforgácsolódik Ukrajna és Kárpátalja visszakerülhet az anyaországhoz. Nem telt még el annyira sok idő a területrablás óta, hogy ne emlékeznének a magyarok, hova is tartoznak. A Kárpátokon túlról érkezők történelmi tudása kicsiny, Kárpátalja évezredes múltjáról, a történelmi Magyarországról, Trianonról a magyaroknak kell felvilágosítani a befogadottakat.
Beregszászi 8 éves kislány mondja, hogy a háború kitörése után sok osztálytársa ment át szüleivel Magyarországra keresztszülőkhöz, ott élő nagyszülőkhöz, barátokhoz. Az iskolában online oktatás van, s ugyanúgy részt vesznek az anyaországba menekülők is a tanórákon. Magyar iskolába járnak, az osztályban három ukrán tanul. Nekik még nehezen megy az olvasás, írás és a magyar szó, de a tanító néni nagyon kedves és türelmes velük, biztatja őket, hogy gyakoroljanak, egyre jobb lesz.
A kárpátaljai magyar intézményeket, iskolákat, óvodákat a menekültek ellátására jelölték ki, ingyenkonyhákon és -szállásokon látják el a háborús övezetből érkezett ukránokat. A magyarok maguktól is segítenek, de nem csak Kárpátalján. Munkácsról rendszeresen vonaton adják fel a helyben gyűjtött és Magyarországról érkezett humanitárius segélyeket a Harkov és nagyvárosok melletti menekülttáborba zsúfolódottak számára. A külföldi felajánlásokat listázzák és ha kell valami az ukrán katonáknak, tudják, hova kell menni, így igyekeznek gyorsan szétosztani a segélyeket, hogy azok valóban oda kerüljenek, ahová szánják őket az adományozók. Helyben kapacitás sincs és értelme se nagyon a felhalmozásnak.
Tavaszi vetőmagokat vesznek és kérnek az ott élők, hogy a megtermelt terményekkel el tudják látni magukat és a hozzájuk érkező menekülteket is a jövőben. Nem tudják, mire készüljenek, de hogy bármeddig is tart, ínség lesz, azt bizonyosnak vélik. Problémát okoz, hogy a traktoristák, földet művelők nem mernek kimenni a földekre dolgozni, csak védettnek hitt személyekkel vállalják a munkálatokat, mert az ukránok begyűjtik a kárpátaljai magyarokat is, sokan kaptak már katonasági behívót. Inkább otthonaikban maradnak, mert üres, ki nem töltött lapokkal járják az utcákat, igazoltatnak az ukránok és a kapott adatokkal töltik ki a cetliket. Olyan is van, hogy kétezer dollárért összetépik, de bármikor újra megtalálhatják őket. A korrupció melegágyában a háború csak újabb lehetőség a haszonlesők számára.
A beregsurányi határ túloldalán, az “ukrán” Asztély határőreinek már nem kell nagy áradattal számolniuk, a forgalom lecsendesedett, páran visszafelé is tartanak már, hogy látják, Kárpátalja biztonságos zóna. Itt sok valutát már nem lehet begyűjteni, aki akart, már jórészt átment. Egy férfi áll a határőr rozoga bódéja előtt gyalogszerrel. Mondja, beteg az édesapja, mutatja a papírokat is, csak gyógyszerért ugrana át magyar területre. Hadkötelezett korú, próbálna egyezkedni, hogy visszajön, de természetesen visszafordítják.
Emberevők Kárpátalján?
G. Németh Éva – Hunhír.info
