1945. május 5-én a szlovák katonaság fésülte át Pozsonyt, rátörtek az ott élő magyarok lakásaira. A családok fél órát kaptak a csomagolásra. A szerencsétlen embereket 50-100 fős csoportokban hajtották át a Duna-hídon Ligetfalura, ahol a közelben húzódó erődrendszer falai közé zárták őket. Máig tisztázatlan körülmények között több száz embert lelőttek a foglyok közül. Minderről az utókor szinte semmit nem tudhat, a ligetfalusi tábor egykori létét hallgatás övezte és övezi most is. Ligetfalut a szocializmus időszakában a földdel tették egyenlővé. Hatalmas tömbházakból álló lakótelepet húztak fel a falusi utcák helyén és ide, Közép-Európa legnagyobb lakótelepére, szinte kizárólag szlovákokat telepítettek.
Kiszabadult a szellem a palackból: több évtizednyi kényszerű hallgatás után, január 14-én este hiánypótló dokumentumfilm bemutatóját tartották a budapesti Premier Kultcafé zsúfolásig megtelt mozitermében. A Népirtás Pozsonyligetfalun című megrázó produkciót magyarországi, felvidéki és Ausztriában élő magyarok egyaránt nagy érdeklődéssel, könnyeikkel küszködve nézték végig, majd elbeszélgettek annak alkotóival és a nekik pótolhatatlan segítséget nyújtó szakértőkkel.
Az 50 perces dokumentumfilm elején kiderült: az alkotók által Pozsonyligetfalun faggatott lakosok többségének egyáltalán nincs tudomása az 1945 tavaszán létesített és 1947-ig működő pozsonyligetfalui haláltáborban véghez vitt tömeges kivégzésekről, s alig akadt, aki korábban valamit hallott vagy olvasott e „mészárszékről“.
A film producere, Skrabski Fruzsina közösségi oldalán így harangozta be a történetet:
Udvardy Zoltán és Géczy Dávid rendezőt e megdöbbentő tény még inkább arra sarkallta, hogy tervezett filmjével kitörölhetetlenül bevésse a köztudatba a közvélemény előtt eddig ismeretlen pozsonyi, valamint přerovi és olmützi eseményeket, illetve feltárja a II. világháború utáni Csehszlovákiában polgári lakosok ellen különböző helyszíneken elkövetett tömeggyilkosságok közötti összefüggéseket. A tabutémát merészen felvállaló rendezőpároson kívül ugyancsak hatalmas köszönet illeti Skrabski Fruzsina producert, Janovics Zoltán producer-szerkesztőt, Magyar Eszter gyártásvezetőt, Kiss Soma operatőrt, Antal Szabolcs vágót, Székely Ágnes gyártásvezetőt. Nem utolsó sorban pedig a stábbal készségesen együttműködő felvidéki segítőtársakat: Dunajszky Géza pedagógus-közírót, a Pozsonyligetfalui Emlékmű-előkészítő Bizottság elnökét és a további bizottsági tagokat, köztük a premieren jelen levő Szabó József történészt, Magyarország Pozsonyi Nagykövetsége volt ügyvivőjét, Csáky Pált, az Európai Parlament MKP-s ex-képviselőjét és a filmforgatás idején váratlanul elhunyt Petrás Amáliát, aki segített a még élő tanúk felkutatásában. Közülük Nagy Ilonka néni és Mária húga megrendítő múltjának feltárásával közkinccsé tette forrás értékű, borzalmas emlékeit.
Felbecsülhetetlen értékűek Samarjay Zoltán történelmi jelentőségű dokumentumai és Callmeyer Ferenc egyedi relikviái is, amelyek e filmnek köszönhetően ugyancsak nyilvánosságra kerültek, s nem utolsó sorban František Hýbl történész, a přerovi múzeum volt igazgatójának kutatási eredményei, ő ugyanis sokat kockáztatva, szinte saját kezűleg kaparta elő az eltüntetett magyar és német áldozatok titkos sírhelyét. A lélek legmélyebb bugyrait megérintő látvány és a továbbgondolásra késztető magvas gondolatok elemi erővel hatottak a ki-kibuggyanó könnyeit titkolni sem akaró közönségre.
Vélhetően mindannyiunkban megfogalmazódott a kérdés: mindezért a túlélőktől és az áldozatok hozzátartozóitól eddig miért nem kért senki sem bocsánatot?!
Miközben Dunajszky Gézáék az utóbbiaknak idén ősszel emlékművet szeretnének állítani az egykori tömegsír mellett, jogos Csáky Pál felvetése is: mivel az illetékesektől nem érkezik bocsánatkérés, az ne a megbékélés, hanem inkább az áldozatok emlékműve legyen. Szabó József az eddigi pozsonyi szolgálatával kapcsolatos tapasztalatai alapján sem tudott optimistán nyilatkozni a jogosan elvárt bocsánatkérést és a népirtó intézkedések írmagját képező Beneš-dekrétumok eltörlését illetően.
A hivatalos álláspontok módosulásáig „csak“ annyit tehetünk, hogy minél több helyszínre meghívjuk a film alkotóit és szakértőit, akik a közönséggel a felvidéki filmvetítések után is szívesen elbeszélgetnének akár a további hazai népirtásokról, a kitelepítés és a hontalanság éveiről. Olyan kényes témákról, amelyek felidézéséért korábban a 90 magyar levente tragédiáját megíró Janics Kálmánt ismeretlen telefonálók éjszakánként halálosan megfenyegették és az emlékmű-állításért viaskodó Dunajszky Gézát is zaklatták…
A fesztiválokra is szánt filmet az M5 csatorna január 27-én 8:50 órakor közvetíti, illetve másnap reggel megismétlik a sugárzását. Miközben fokozatosan leomlanak a hallgatás hazugságtéglákból emelt kőfalai, remélhetőleg egyre többen hozzák nyilvánosságra az embertelen megpróbáltatásokra kárhoztatott rokonaik eddig féltve őrzött naplóit, elbeszéléseit – a felvidéki holokauszt döbbenetes bizonyítékait. Ekképp a történtek kitörölhetetlenül beleivódnak a köztudatba, ám nem bosszúért, hanem e genocídium meg nem ismételhetőségéért kiáltanak.
Hunhír.info – ma7.sk
