A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) székelyföldi szervezeteinek meghívására 2009. január 7-10 között az elhallgatott erdélyi magyar irodalom bemutatása céljából Székelyföldön (Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Csíkszereda, Kézdivásárhely) tartott előadásokat ifj. Tompó László irodalomtörténész (Budapest).

Közel két évtizedes kutatásai alapján szólt az 1945-ben bevezetett bolsevista cenzúráról, amelynek máig ható következménye minden határozottan nemzeti és keresztény magyar író, költő elhallgattatása. Különösen is vonatkozik ez az erdélyi magyar irodalomra, amelynek számos klasszikusa mindmáig alig ismert, annak ellenére, hogy 1989-től műveik zöme nemzeti könyvkiadók jóvoltából újra hozzáférhető.

Az elhallgatottak sorát Szabó Dezső nyitja, akiről a magyar sors regénye, „Az elsodort falu” jut eszünkbe leginkább, de az már kevésbé köztudott, hogy kiváló pedagógus volt (13 és fél éven át volt magyar-francia szakos középiskolai tanár), többek között Székelyudvarhelyen 1909-1913 között. Kortársai és a saját önéletrajzi vallomása (Életeim) tanúsága szerint zseniálisan tanított: rengeteg vers könyvnélküli tudását követelte meg és külön érdeme, hogy Ady, Babits, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Oláh Gábor és Móricz Zsigmond műveivel elsők között ismertette meg a magyar ifjúságot.

„Az elsodort falu” jelentőségére is rámutatott: a magyarságnak vissza kell térnie a falu hagyományaihoz. A regényben leleplezte mindazon bűnöket, melyek 1867-től egyenesen elvezettek Trianonhoz: hazánk liberális megszállását, benne a hazai zsidóság szerepét, ami miatt életműve mindmáig tabu.

Tanításai Erdélyben különösen népszerűek voltak és ez köszönhető főleg Makkai Sándornak, aki „A magyar fa sorsa” című tanulmányában tisztázta Ady jelentőségét. Azonban már kevésbé köztudott, hogy Ő írta meg a magyar nemzetnevelés mindmáig időtálló tervezetét (Tudománnyal és fegyverrel, 1939), amelyben hitet tett a katonai nevelés, a humán tantárgyak nemzeti szellemű tanítása mellett.

A két világháború közti magyar líra erdélyi művelői közül Reményik Sándor (Végvári) Trianon-ellenes verseiből adott ízelítőt, amelyeket valaha iskoláinkban is tanítottak és a magyarság életerejét hirdették.

Nyírő Józsefnek a székelység Tamási Áron és Gyallay Domokos elbeszéléseiből is ismert világát bemutató regényein (Uz Bence, Néma küzdelem, Jézusfaragó ember, Az elszántak, Madéfalvi veszedelem) kívül évtizedeken át hozzáférhetetlen voltak nálunk 1945 utáni száműzetésében született, Erdély helyzetét pontosan feltáró látleletei, amelyek a Kairosz Kiadó gondozásában végre olvashatók (Mi az igazság Erdély ügyében?).

Gróf Czegei Wass Albert hatalmas életműve újrakiadása ellenére továbbra sem tananyag.
Egyik legértékesebb regénye, a „Jönnek!” (1940), a Második Bécsi Döntés révén visszatért erdélyi országrészekre való bevonulás torokszorító pillanatait örökíti meg, miként a második világháború utáni elvesztését a már az emigrációban kiadott „Adjátok vissza a hegyeimet!” című regénye. Erdélyi tárgyú regényein (Farkasverem, Csaba, Mire a fák megnőnek, A kastély árnyékában, Tizenhárom almafa) kívül a legnagyobb figyelem mégis líráját kíséri: Bajorországban és Floridában fogant költeményei magával ragadják olvasóit metafizikai mélységeivel.

Külön kitért Wass Albert elhallgattatásának két igazi okára, antiszemitizmusára és állítólagos művészi egyenetlenségeire. Megrázó erővel ábrázolta egyes elbeszéléseiben (Kicsi Anna sírkeresztje, Az Antikrisztus és pásztorok) a szovjet hordák bestialitásait, azt, hogy mintegy egymillió magyar nőt erőszakoltak meg. Az „Átoksori kísértetek”-ben pedig felvetette a zsidóság történelmi felelősségét Európa bolsevizálásában. Élete végén keserűen vallott továbbá vezető amerikai cionista körök zsarolási kísérleteiről, melyeknek célja könyvei kiadásának megakadályozása volt. Ami pedig „művészi egyenetlenségét” illeti, ezt leginkább azok hangoztatják ma, akik félnek verseinek, írásainak igazmondásától, miközben egy szavuk sincs a posztmodern-avantgardista zagyvaságok ellen.

Végül felhívta a figyelmet két erdélyi magyar írónőre, Pálffyné Gulácsy Irénre és L. Rádai Ilonára. Gulácsy Irén történelmi regényeivel (A kállói kapitány, Fekete vőlegények, Jezabel, Nagy Lajos király, Pax vobis) és sajátosan erdélyi elbeszéléseivel (Förgeteg, Hamueső) és nem utolsósorban Erdély jogán címmel összegyűjtött írásaival egykor országos népszerűségre tett szert, amellett a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom intézményrendszereinek létrehozásában és működtetésében jeleskedett.

L. Rádai Ilona a legelhallgatottabb erdélyi magyar írónő. Életműve három versből (a Pásztortűz c. folyóirat közölte egykor) és két regényből áll (Margit, Sikolytó Erdély). Utóbbi regényét méltán tekinthetjük erdélyi sorsregénynek, mivel az 1918- 1940 közti román uralomról és az 1940-es felszabadulásról nálánál lélekbemarkolóbban Wass Alberten kívül más nem vallott. Mi sem jellemzőbb az évtizedes bolsevista cenzúra okozta szellemi tatárjárásra, mint az, hogy hosszas kutatások után is csak annyit tudott meg az előadó az írónőről, hogy régi erdélyi székely család gyermekeként Kolozsvárt született 1915-ben. Regénye pedig 1942-es kiadása óta csaknem hozzáférhetetlen.

Az előadásokat mindenütt vastapssal jutalmazta a főleg fiatalokból és értelmiségiekből álló hallgatóság.

ifj. Tompó László – Waum Péter

HunHír.Hu-információ