1945-1989 között a családunkat átlag tíz évente totálisan kifosztották a kommunisták. Ez nagyjából úgy történt, hogy amikor 5-10 év megfeszített munkájával a magángazdálkodásból élő nagyszüleim, majd később szüleim nagy nehezen összehoztak egy kisebb vagyont (a szocializmusnak becézett, kommunista-gengszter világ útvesztőiben taktikázva), mindig jött valami új “központi rendelet”…

Ami alapot adott az elkobzásra, vagy egyeseknek kötelezettséget írt elő a beszolgáltatásra. Felmenőim pedig azért voltak rákényszerülve a maszekvilágban való helytállásra, mert hetedíziglen visszamenőleg osztályidegennek bélyegezte őket a Rákosi Matyi, majd a Kádár Jani rendszere is, ezért nem kaphattak állást semmilyen állami, vagy szövetkezeti cégnél. A megélhetést szolgáló családi vagyont és kasszát viszont cirka tíz évente kifosztotta a rezsim, és hogy ne legyen apelláta, nagyszüleimet és édesapámat – koholt vádakkal – felváltva börtönözgették be. Szervezetüket így idejekorán felőrölte a kemény munka és a meghurcoltatás, ami miatt idő előtt megtértek Teremtőjükhöz.

Összefoglalva: Az 1945-től rendszerváltásig terjedő időszakban a családomat rendszeresen kifosztották, bebörtönözték, végül halálba kergették Kádár pribékjei! Kivételt csak édesanyám képez, aki ma 90 évesen nem éppen nosztalgiával emlékszik vissza az alkoholista gyárigazgatók, a suksükölő párttitkárok, a bunkó-tahó szakszervezeti vezetők, a folyton részeg prolik, a háromhatvanas kenyér, a húgyszagú Kőbányai világos sör és a szocialista relációban gyártott selejtes Dáciák, farmotorral súlyosbított Skodák, kormot pöfögő Trabantok korára, a proletárdiktatúra embert próbáló, ötödosztályú, fapados, csikkszagú világára. Kádár káder-rendszerének egyetlen erénye az volt, hogy 1989-ben tompa puffanással kipukkadt, mint rothadásakor keletkező gázaitól felfúvódott döglött hal a parton…

(Tóth Tamás írása alapján)