A felelőtlen és soha meg nem térülő állami hitelfelvétel baloldali csodafegyver. Megtörtént, amit jó ideje reméltünk: hazánk, pontosabban a magyar állam adósságainak mértéke becsúszott a GDP-arányos hetven százalék alá, jó reményt fakasztva, hogy be­látható időn belül elérhető az EU által állami adósságplafonnak tekintett hatvan százalék.

Történt mindez úgy, hogy az uniós adósságfürkészek (Eurostat, maga az Európai Bizottság és a hitelminősítők is) ez ügyben az utóbbi évtizedben hazánkkal kifejezetten és jól láthatóan diszkriminatív módon bántak.ű

Mert miközben a 2002 utáni eszelős sebességgel végbement adóssághalmozódást az unió­ban tétlenül szemlélték, Olli Rehn és főként Joaquín Almunia bizottsági főbiztosoknak eszükbe sem jutott az ország ellen a túlzott eladósodásért járó eljárást elindítani, de amikor ismét polgári kormány került az ország élére, azonnal léptek, és hét évig ebben a megalázóan hátrányos helyzetben tartották hazánkat.

2011 után, amikor az adósságszint csökkenni kezdett, szinte mindent elkövettek, hogy megakadályozzák a hatvanas számsor megjelenését. (Más országok még a GDP-arányos százszázalékos adósságszint közelében is mentesülnek a túlzottdeficit-szégyenpadtól!) Még a valóban állami tulajdonban lévő Eximbank felvett hiteleit is teljes összegben az államadósságba sorolták, mintha a bank mérlegé­ben lévő kihelyezésekért teljes összegben az államnak kellene jótállni – mert azokból semmi nem jön vissza –, ami maga a megtestesült alaptalan és rosszindulatú feltételezés.

A fenti kálváriát látva érdemes áttekinteni, hogy mit is jelent az állam adóssága, miként befolyásolja az ország életét. Az állam ideálisnak tekinthető esetben az ország közös ügyeit a területén élő polgárok és cégek által teljesített befizetésekből, adókból és járulékokból fedezi. Ha ebből a pénzből nem jön ki vagy emelni kell a befizetési tételeket, vagy hiteleket kell felvenni azzal a kötelemmel, hogy azokat kamatokkal együtt majd vissza is kell fizetni, ami a jövőbeli állami költekezés elé állíthat korlátokat, ha a felvett pénzt nem későbbi jól jövedelmező és így növekvő adóbevételeket hozó ügyekre költik.

A jelenkori eladósodásunk hajnalán (1973-ban) az erre a vitathatatlan összefüggésre figyelmeztető, s szellemi és vezetői erejének csúcsán lévő MNB-elnököt (László Andort) azonnal menesztették. Ezt követően az állam adósságának növekedése erősödő dinamikával eltartott egy negyedszázadig, egészen 1998-ig, ügyet sem vetve az időközben végbement politikai rendszerváltásra.

Maradt az adósság, és azok is, akik annak növelésében aktívan részt vállaltak. Amikor az államadósság kamatai már olyan súlyos teherként jelentkeztek, hogy azokat már további hitelfelvételekkel sem lehetett fedezni, az állampolgárok juttatásaiból kellett rendszerszinten elvenni. (Lásd a sorozatos lakossági megszorításokat.) Szinte azonnal szárnyra kapott és évtizedeket élt a hamis magyarázat, hogy a polgárok túlfogyasztásának (emelkedő jólétének) lettünk áldozatai, tovább nyújtózkodtunk, mint ameddig a takarónk ért, holott a számok éppen ennek az ellenkezőjét támasztották alá. A mai napig nem készült az adósságtörténetet a valóságnak megfelelő feltárás, pedig komoly tanulságokkal járhatna!

Az 1998-ban hivatalba lépő polgári kormány impozáns gazdasági növekedést létrehozva az eladósodás mértékét a kritikus 80 százalék körüli szintről sikerrel hozta vissza a veszélyzónából, és 2002-ben 53 százalékon adta át a hajszállal és erősen vitatható módon ismét kormányra kerülő baloldali kormánynak.

Ettől kezdve az államadósság a jól ismert baloldali modellt és magyarázatokat követve ismét száguldásba kezdett, és 2011-ig, a GDP- arányos 80,5 százalékot elérve, meg sem állt.

A retorika úgy módosult, hogy jó ideig „jóléti rendszerváltásról” volt szó, és ennek korábbi elmaradását a korábbi polgári kormány nyakába varrták. Med­gyessy Péterék a megalapozatlan bérintézkedéseik hatását, valamint az ezzel járó új adósságtömeg nagy részét az önkormányzati szektorra hárították, miután elfogyott a polgári kormány által hátrahagyott több száz mil­liárd forintos költségvetési tartalék. Ismét belendültek a lakossági megszorítások, leépítették az otthonteremtési támogatásokat, a „nem lesz gázáremelés”-szerű szlogenek mellett sorozatban jöttek az áremelések, és végül az állampolgárokat, a hazai kisvállalkozásokat és az önkormányzatokat nyomorba döntő, de agyonreklámozott, megváltásnak kikiáltott devizaalapú hitelek.

Utóbbiak kártételeitől a mai napig sem szabadultunk meg teljesen. A jelenkori államadósság hamarosan eléri fél évszázados történetét. Emiatt szolgál is megkérdőjelezhetetlen tanulságokkal.

Mindenekelőtt kijelenthető, hogy a felelőtlen és soha meg nem térülő államadósság-gyártás egyértelműen baloldali csodafegyver, amihez mindig hozzátartozik a valóság­alappal nem rendelkező, „Tovább nyújtózkodtunk, mint a takarónk ért”, illetve a hamis „Jóléti rendszerváltást!” szlogen.

Az állam működtetésének alapjait baloldali kormányok idején a hitelfelvételek és a sorozatos lakossági megszorítások képezik. Hiteleket szigorúan külföldről vesznek fel, és többnyire idegen pénznemben.

Az állam éves költségvetését tendenciózusan hamisan tervezik, a kiadásokat alul-, a bevételeket túlméretezik. Rendszeres az évközi nagy felébredés is – volt, amikor már az első negyedév végén –, hogy elszálltunk, és jönnek a menetrend szerinti megszorítások. Természetesen a polgári kormányok is dolgoznak államadóssággal, ha másért nem, kényszerűségből, a megörökölt adósságok okán.

Azonban minden igyekezetük arra irányul, hogy az éves hiány mértéke sokkal kisebb legyen, mint a gazdaságnövekedés százaléka. Ha mégis többlethitel-felvétel történik, akkor annak a finanszírozott projektből kell megtérülnie, és még hasznot is várunk tőle.

A hitel a végletekig kerülendő idegen pénznemben, hiszen annak árfolyamára mi nem tudunk hatással lenni, az bármikor ellenünk fordítható. Mindenkor előnyben részesítjük az állam hazai és forintban aktív hitelnyújtóit, hiszen a nekik fizetett kamatok hazai vásárlóerőt képviselnek és élénkítik a gazdaságot.

Végül megvonható a baloldali és a polgári kormányok költségvetési gyakorlatának legszembetűnőbb eltéréseinek mérlege is. A polgári kormányok, miközben bevételeiket polgáraiktól és hazai cégektől szerzik, a kiadási oldalon is elsősorban őket kívánják helyzetbe hozni.

Külföldieknek akkor juttatnak pénzt, ha az a külföldi itteni tevékenységének eredményeként a juttató költségvetésnek is busásan megtérül. A baloldal szintúgy a hazai szereplőktől vár bevételeket, de a kiadási oldalon először a neki kedves külföldi szereplőket látja el, a hazaiaknak a maradékelv szolgál. Ha kevés marad, jön a menetrend szerinti lakossági megszorítás.

A jobboldali költségvetés közös érdekeltségbe integrálja a hazánkban működő külföldi vállalkozásokat is, míg a baloldali ezen szereplőket pozitív megkülönböztetésben részesíti. Az egyik pénzvilág-hatalmi, a másik patrióta szemléletű költségvetés.

Boros Imre

A szerző közgazdász

www.magyarnemzet.hu