Gyöngyi Oszkár egy gazdag budapesti kereskedő fia volt, kinek nagy üzlete volt a Király utcában. A fiatalember átvehette volna apja kenyerét, s milliókat szerezhetett volna a nekiindult üzletben. De az apai fától messze gurult fiának valami ösztönös, testbe ringó irtózása volt minden üzlettől s álomjáró, ijedt tántorgása minden gyakorlati dologban.

Az aszkéták egyetlen nagy szerelmével szerette az irodalmat, s hogy első verseivel lenyelte azt az illúziót, hogy költő legyen, a nagy francia modern költők fordításának szentelte magát. Szerelmes buzgó türelemmel csalogatta át a francia szavakat magyar harmóniává. Kedvtelésből, hogy műveltségét elmélyítse, tanári pályát végzett, azután több évig volt Párizsban. Itt ismerkedett meg Miklóssal, s hosszú esti sétákon ismerte és szerette meg azt a zsúfolt rengeteg lelket. Akkor meg Miklós is ismeretlenül küzdött a benne felforrongó erőkkel. Azután sohasem találkoztak, a szerény, elvonuló férfinak sohasem jutott eszébe, hogy kilépjen a néma tisztelők sorából. Most félénkség és vonakodás volt az arcán, mint aki valami kiadott parancsnak engedelmeskedik.

Leültek. Miklós köteles kedvességből felidézte a párizsi estéket, s tényleg átcsapott rajta a fiatal remények szele. Gyöngyi figyelmes komolyan nézte Miklós arcát, azután, mint aki egy kész elhatározást tart magában, egyenesen a tárgyra tért:

– Nem azért jöttem, Miklós, hogy visszatolakodjam a régi napokra. Ma este elutazom Pestről igen hosszú időre. Itt laktam veled egy emeleten, de nem akartalak háborgatni. Rég megváltam apámtól, nem tudtam az üzletet nézni, kivettem anyai örökségem. Figyeltem az életmódodat mióta itt vagy, s betegségedről is hallottam. Ne haragudj, hogy így az életedbe rontok, mindig szerettelek, s nagy, diadalmas jövőjű, egyetlen magyar tehetségnek tartalak. Most láttam, hogy nehéz viszonyok közt vagy. Te nem fogsz félre érteni, és nem fogod lekötelezésnek tartani, ha felajánlok neked ötezer koronát. Nekem szerzesz igaz jó érzést vele, hogy áldozhatok az irodalomnak. Amikor tetszik, visszaadod, tudni nem fogja senki, én meg úgysem alkalmatlankodom nálad. Nagyon szerény hála ez azért a sok gyönyörűségért, amit műveid szereztek nekem.

Kivette tárcáját, s odatette a pénzt az asztalra, félénken, reménykedően nézett Miklósra. Miklósban felnyílt az elrejtett könnyes, tiszta gyermek, széles, iramban ömlött át rajta az emberi jóság, s a feléje hajló segítő emberben látta a Krisztus szomorú jó arcát. Meghatva, egyszerűen, felfakadó melegséggel mondta:

– Nagyon, nagyon köszönöm, Oszkár. Ha tudnád, hogy mi mindent adsz nekem ezzel az ötezer koronával. Ha tudnád, mennyire a legjobb percben jöttél.

Kezet ráztak s az összefogott kéz nagy jólesés és győzedelmes dac volt a testvért kereső embernek. A Gyöngyi arca fájdalmassá vonaglott s eltikkadt kérő hangon, mélyen elpirulva mondta:

– Csak egyet kérnék Miklós, csak egyet, a szívem mélyéről, ha megengeded.

– Szólj őszintén – mondta Miklós, de belül megrázkódott.

– Miklós, az Istenre kérlek, ne bántsd többé a zsidó fajt, ne írj többet a zsidókról.

Miklós felsőteste megrándult, arcába gyanakvás tódult, szemében rossz lángok csaptak fel:

– Hát te is azt hiszed, hogy antiszemita vagyok? Te is, te is antiszemitára értetted a regényemet? Te is, aki olyan intelligens vagy, akinek olyan széles emberi kultúrája van? – kérdezte keserűen.

– Nem, nem Miklós – mondta könyörögve a fiatalember. – Te nem is lehetsz antiszemita, te, aki minden emberinek hangja vagy. Te csak az igazságot láttad meg. De vannak gyilkos igazságok, melyek ölnek hatod- és hetedíziglen. Vannak igazságok, melyek oly erővel izzanak át az elfogult lelkekbe, hogy már igazságtalansággá lesznek. Az én fajom annyit szenvedett. Én félek. Miklós, ez a félelem velem született, bennem még összeborzonganak a megkergetett ősök. Nem magamért, én már akár elpusztulhatnék, de szegény fajomért. Miklósból fekete lobogással törtek elő a szavak:

– És az én fajom! Én nem félhetek a fajomért! Az én fajom nem szenvedett eleget? A háború folyamán elvetődtem Magyarország minden pontjára. Voltam a fronton, a front mögött, falun és városban. Láttam mindenféle embert, mindenféle viszonyokat. Voltam nyáron a fürdőkben, a Tátrában, a Balatonon, mindenütt, ahol egészséget isznak és örömet élnek. Kik voltak ott? Zsidók, zsidók, zsidók. Menj a színházakba, a mulatóhelyekre mindenüvé, ahol élvezeteket zabálnak. Kik élveznek? Zsidók, zsidók, zsidók. Menj a városokba, kiket emelt fel a sárból a háború, kiknek csordult teljes dézsával a háború emlője? Kik lettek az élet urai? Zsidók, zsidók, zsidók. Nézd meg, hova omlik a föld, kik veszik meg a fejős birtokokat, kik lesznek gazdái az elbitangolt udvarházaknak, kiké lesz a szőlő bora, a kalász magva, kik állják körül a föld csecseit? Zsidók, zsidók, zsidók. Menj a bankokba, ahol uralkodik a pénz, a szerkesztőségekbe, ahol uralkodik a betű, az üzletekbe, ahol összetorlik a másoktól végzett munka, a központokba, kirendeltségekbe, a trénhez, a gazdasági vállalatokhoz, mindenüvé, ahol biztos az élet és a könnyű haszon. Kiknek folyik pénzt az egész megbomlott élet? Zsidóknak, zsidóknak, zsidóknak, És hol van az én fajom, az én megrabolt, kihasznált fajom? Menj Tirolba, Palesztinába, Flandriába, mindenüvé, ahol hősen, gyermekkedvvel kell meghalni. Kik halnak ott az első sorban? Magyarok, magyarok, magyarok. Menj a kishivatalokba, ahol becsülettel kell éhen halni, postához, vasútra, iskolába, törvényszékre, és ezer más helyre, ahol buta becsületesen, vacogó foggal kell megállani a végsőig a sarat. Kik nyomorognak hatszoros munkával, kik fáznak, kik döglenek napról napra éhen? Magyarok, magyarok, magyarok. Magyarország most egy mesebeli óriás koca, millió éhes szájjal, millió csorduló emlővel. A szájak magyar csontot, magyar húst, ma­gyar velőt, magyar szívet rágnak, magyar könnyet, magyar vért, ma­gyar verejtéket isznak, az emlőket ti markoljátok, ti szívjátok és bitang grófi rablók. Hát az én fajon nem szenvedett a múltban? Igen. A tietek is szenvedett, de most részeg kedvvel fizet a jelen. Mi a fizetése az én fajomnak? És ezt nem szabad kiüvölteni? Oláh, szerb, tót, zsidó beleordíthatja faja jogait a történelembe, ha mi megmukkanunk, az barbár sovinizmus, elfogultság, antiszemitizmus! És te, te sem akarod ezt látni és érteni?

A fiatalember nagyra nyílt szemekkel nézte ezt a tomboló emberzivatart. Minden vér elment az arcából, világító sápadtan s mély rémület rángásával nézett erre a felzúdult emberre, mintha valami szörnyű jövőbe látna. Engesztelően, nehéz kéréssel mondta:

– Ne érts félre, Miklós. Ha te tudnád, mennyire látok mindent, s mi mindentől remegek. De ez csak a féligazság, s a féligazság gyilkosabb, mint az egész igazságtalanság. A zsidóságnak súlyosan megvásárolt jogai vannak ahhoz, hogy éljen a magyar életben. Mi voltunk a lendítő erő az új Magyarország felépülésében, hisz a ti fajotokban rejlő mély kincseinek is mi vagyunk a bányászai s kikiáltói a világ piacain. Igaz, miénk a megnyert élet, de miénk volt a kockáztatás merészsége, a kezdés szent nyugtalansága. Minden fajnak kell a kritika, de éppen most mutatni rá ezekre, mikor szörnyű, éhes tömegek lesnek új meg új gyűlöletre. Néha éjszakánként hulló holttesteket látok és hallom a pogrom vad ordítását. Ezt te sem akarhatod. Ezért kérlek.

Miklós megriadt indulattal vágott közbe:

– Pogrom, pogrom! Ezzel a szóval köttök ti le minden kritikát. A pogrom a vér őrülete, a vadállat részeg felriadása, a pogrom nem intéz el, nem ad igazságot, csak jogot és erőt újabb impériumhoz. Ha pogrom volna, én dobnám legelőször magamat elébe, s az én széttépett testemtől volna először véres a kezük. De van egy másik pogrom, egy szörnyebb, mert tartós, egyetemes s nem jajgatja fel a megtorló szánalmat. És ez alatt vonaglik, pusztul, vágódik el a magyar faj. Az a csendes kiválasztás s fajotok rettentő szolidaritása, mely minden szenvedéshez, vérhez, gyötrelemhez, nyomorhoz magyart juttat, minden lélegzethez, élvezethez, pénzhez, hatalomhoz titeket rohantat. Itt van az én pályám. Hiába volt zsenim, fajmegváltó, becsületes, nagy akaratom, széles emberi ölelésem, csak ti általatok lehettem, mert ti vagytok az üzlet, a megnyert verseny, a demokrácia. Ahogy megszűntem lobogótok lenni, az első kritikától elhulltam, kiestem, meghaltam s most önmagam virrasztó hulla vagyok. Az a szörnyű pogrom, mikor ti oly sajátságokkal, olyan morállal, olyan eszközökkel, olyan szolidaritással rohantok a versenybe, amiktől elhúz, melyeket halálos lehetetlenné tesz ezeréves európai emberiességünk, őskeresztény vérünk. És még hibáinkban zsákmányaitok vagyunk, elhullunk a versenyben azáltal, ami bennünk jó és tiszta emberi. Én látom fajom roppant vonaglását, a bitorolt életet, a lencsén elcsalt örökséget, minden fajú kihasználók rettentő karmait, a vad parazita dzsungelt, mely hemzseg a balek magyarra, és ne szólhassak, ne jajgathasson ki belőlem az emberi felindulás egy elpusztult, kirabolt, megcsalt nagyszerű fajért, mert Gyöngyi Oszkár ötezer koronát ad nekem, s ezzel megvette testem, lelkem, minden napom és életem elrendeltetését. Te vagy az egyetlen, Oszkár, aki a nehéz napokban adó kézzel fordultál felém, de vidd a pénzed. Ez talán fájdalmasabb volt, mint a többiek elfordulása.

HunHír.Hu