Az egyik legnépszerűbb legenda szerint a Grál az a kehely, amelybe Arimátiai József a keresztre feszített Jézus vérét gyűjtötte.
Más legendák azt állítják, hogy a Grál az utolsó vacsorán használt edény: “Majd fogta a kelyhet, hálát adott, odanyújtotta nekik. Mindnyájan ittak belőle. Ő pedig így szólt: Ez az én vérem, a szövetségé…” (Márk 14:23-24).
Az Újszövetségben ezután újra találkozunk vele, amikor Jézus imádkozik: “Atyám! – fohászkodott – te mindent megtehetsz. Vedd el tőlem ezt a kelyhet! De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te.” (Márk 14:23-36).

Első olvasásra érthetetlen, hogy mit takar a “vedd el tőlem ezt a kelyhet” kifejezés. De nem csak ez okoz zavart. Több kutató jutott arra a következtetésre, hogy elképzelhetetlen, hogy “egy ortodox zsidó tanító, aminek Jézust tartják, arra biztatta volna tanítványait, hogy megszegjék a törvényt, még ha allegorikus vagy spirituális értelemben is” – írja például M. Hopkins, G. Simmans és T. Wallace-Murphy a Rex Deus című könyvükben. Azt a törvényt, amelyre Istennel kötött szövetség épült. “Ha Jézus olyan merészségre vetemedik, hogy zsidóknak azt javasolja, hogy igyanak vért, istenkáromlásért megkövezték volna.”
Ismeretes a zsidók vallásos idegenkedése attól, hogy hozzáérjenek egy halott testéhez, nemhogy a vérhez. Ez pedig az jelenti, hogy se az Utolsó vacsorán, se a keresztre feszítés után zsidó ember nem érhetett Jézus testéhez és/vagy véréhez. Így csak akkor nyer értelmet az a feltételezés, hogy a Szent Grál az a kehely, amelyet Jézus az Utolsó vacsoránál használt, illetve amibe a keresztre feszítés után a vérét gyűjtötték, ha a húsvéti események hátterét annak az etnikumnak a tagjai között keressük, akik kétezer éve Jeruzsálemben és környékén éltek.

Hirtelen felsejlik kehely jelentősége és látjuk, hogy nem csupán egy ivóedényről van szó, ha figyelembe vesszük a következőket:
Hérodotosz sokat foglalkozott a szkítákkal. Leírja, hogy isteni származásúak és az égből aranykincseket kaptak: többek között fokost és csuprot is. Máshol azt írja: nyilat és övet csuporral. Hérodotosz fontosnak tartotta megemlékezni a szkíták nemesfémből készült áldozócsészéjéről, melyet az övükön hordtak, és amelynek szakrális jelentősége volt, hiszen ősatyjuk, Heraklész/Herkules emlékezetére hordták.

Herodotosz azt is leírja, hogy leggyűlöltebb ellenségeik koponyájának felső részéből ivókupát készítettek. De nem csak a szkíta, hanem a kínai leírások, a pártus, avar beavatási szertartások hasonló, egybefüggő szokást mutatnak: a koponya felső, csúcsos részének tiszteletét.
Ez a rész az ősi, táltos mágus hit szerint az ember életerejének, tudásának, lényegének a lakhelye. A koponyacsúcs birtoklása, hatalmat, erőátvitelt jelent az említett kultúrákban.

Kupán váglak! – mondjuk a magyar nyelvben öröklött és megmaradt mágus felfogás ez: koponya = az élet kupája.

Hasonlóval találkozunk a keltáknál is: az emberi fej, mint a szellemi erő központja, nagy jelentőséggel bírt számukra. Mindenhol megtalálható a fejkultusz tisztelete, ahol a kelta kultúra nyomaira bukkanunk. A kelták ellenségeik fejét trófeaként őrizték, ami feltehetőleg több volt, mint az ellenfél legyilkolásával való puszta kérkedés.

A esszénus, görög és egyiptomi hagyományban is hasonlóakkal találkozunk: a kupa az élet pohara.

Ismeretes továbbá, hogy Szent László királyunk sírjára egy mágikus csészét helyeztek. Vajon miért tettek, ha nem szakrális jelentősége miatt?

“Atyám, vedd el ezt a kelyhet tőlem” – mondja Krisztus. A fentiek ismeretében láthatjuk, hogy Krisztus az élete földi beteljesedését ajánlotta Istennek

Forray Zoltán Tamás a következő összefüggésekre hívta fel ezzel kapcsolatban a figyelmet (Forray Zoltán Tamás: Árpád a papkirály, ISBN 963 450 685 2):
A beavatottak tudását kehellyel ábrázolták a mágusok jogarán: a kehely az isteni titkok elsajátításának a helye. Ezért készítettek koponyából kupát őseink. Ezért van a papoknak, püspököknek fejcsúcs-fedőjük. (A fejtető neve pilis, és a Pilis beavatóhely volt.) A szerzetesek ezért borotválják a koponyacsúcsúkat, a mágus hagyomány azonban mindezeket megelőzi. A kehely vagy kupa az élet lényegét egybegyűjtve a koponya csúcsán mint egy korona van.

Az ősi hun-szkíta szokás szerint az ellenség koponyájából győzelmi trófea, kupa készült. Érdekes, hogy kupát adnak át napjainkban is a különféle versenyek győzteseinek!

A koponya vallásos tiszteletéhez kötődik népünk műveltsége – tartja Szántai Lajos. (Szántai Lajos. Árpád-házi királyok fényes nemzetsége, www.kitalatkozepkor.hu). A koponyából kupa is készült. Innen a Kappához érünk, amely a magyar koronázási szertartás egyik legszükségesebb használati eszköze, a koronázandó uralkodó fejére, a korona alá helyezik. Perun kívül csak a Kárpát-medencében vannak folyamatosan nyomai a koponya-vallásnak.
A kupa olyan áldozati edény, ami a vallásos kultuszban jelentős, ugyanis a koponyából készített kupában véráldozatot mutattak be.

Forray Zoltán Tamás említett tanulmányában érdekes nyelvi összefüggéseket talált a koponya és a kupa szavaink között:
A KOP szó három betűje adja a mai magyar nyelven a “fej” alapszót: KOPonya, KOBak, KOPasz, KOPár, KÁPoszta (angol CABbage), KÁPlár, KAPitány (parancsnok, fejes, főnök), KAPitalista, KAPitulál stb.

A KÚP – KUPAK – KUPA – KAB – KÖP – KAP alapszótő mindez szavainkat rokon fogalommá teszi. E fogalmak egy üreges félgömbszerű KÚP vagy KUPA képpé sűrűsödnek:
KUPa, KÚP, KUPak, KUPola, CSUPor, CSUcs (csöcs), ZSUP, KÖPül (méhkas), KAPtár, KÁPolna, KABár (GUBa-SUBa), KÖPeny (esőtől védő fordított kúp alakú öltözet), KAPni, KAPzsi, KÖPül, ((üreges kupában, edényben kever), KÖPölyöz (vért ereszt, serlegbe enged, kupába folyat).

De nézzük tovább Forray fejtegetését! A SZER szavunk összejövetelt, szervezkedést jelent, de a SZERetetnek is alapja. SZER – SZERetet – SZERelem – SZERvezet – SZERződés – SZERencse – SZEReplő – SZERzetes – SZERtartás szavainkban mind jelen vannak. (De más nyelvekben is: ceremony, caritas, charite)
A Szer által SZERvezett SZERződés SZEReplői SZERetetben SZERzetesek (mágusok) által SZERtartással, S(z)erleggel (kupával) SZERződtek.

Az egyetlen Isten jele a rovásírásban a kettős kereszt. Jelentése Egy. A KEHELY = KEgyHELy, az Egyetlen Isten titkának elsajátításának a helye.

Nagyon érdekes a Grál szempontjából a KOPonya – KUPA – azaz S(Z)ERleg – vagy KEgyHELY szavaink kapcsolata: csak a magyar nyelv tudja visszaadni az eredeti jelentésüket: Szittya – hun-avar – magyar szokás: a köpölyözés – köpülés (érvágás), vérfakasztás egy kupába, azt borral megkeverve szert ülve a SZERlegből – KUPából – KEgyHelyből – Szerződést köt = KAPcsolódik, társul (angol coupling, couple).

Vagyis a koponyából szent edény – kupa, csupor, kehely stb. – készül, ami a SZER (összejövetel, szerződés,) elengedhetetlen eszköze: a serleg vagy kehely a beavatás és a vérszerződés szakrális edénye.

Eleink szokásáról, a vérszerződésről az ókori források tudósítanak.

Hérodotosz szerint az eskütevők megszúrják magukat vagy kis sebet vágnak testükön, és vérüket egy nagy agyagcsészében borral elkeverik. A csészébe kardot, nyílvesszőt stb. mártanak, majd a felek elmondják az esküformát és megisszák a vért (Hérodotosz: A görög-perzsa háború. IV. 70, Bp. 2000.)

Tacitus szerint a pártus királyoknál szokás, hogy valahányszor szövetségre lépnek könnyű karcolással kiserkentik vért az ujjuk utolsó ízéből és egymásét lenyalják. Ezt titokzatos szövetségnek tartják (C. Tacitus Összes művei II. Fordította: Borzsák István, Budapest, 1980.).

Több kutató felvetette, hogy az Utolsó vacsoraként ismert jelenet feltűnő hasonlóságot mutat a szkíta-pártus vérszerződés szokásával. A fentiek ismeretében nehéz ezt a feltételezést elutasítani. Nézzük meg, egyáltalán kik éltek Galileában Jézus idején!

Ismeretes, hogy II. Szargon asszír király Kr. e. 722-ben a galileai és szamáriai lakosságot Ninivébe deportálta. Helyükre Mezopotámiából, Kuta városából és máshonnan a helyi, nem zsidó őslakósokat telepített: “…és szolgálták az ő isteneiket, ama népek szokása szerint, akik közül elhozták vala őket” (2Királyok 17:24-41). Tehát saját vallási hagyományaikat követték, nem a zsidót. Galilea és Szamaria etnikailag – mondhatjuk – legalábbis vegyes volt (Ezdrás 4:9-10). Több kutató szerint daha törzsbeliek is éltek ott, akiket Tacitus és Josephus Flavius szkítáknak, Sztarón pedig pártusoknak tartott.

Az is ismeretes, hogy pontosan erről a vidékről Makkabeus Júdás kitelepítette a zsidókat Jeruzsálembe Kr. e. 164-ben, magyarul valószínűleg a zsidók voltak a legkevesebben. A zsidó vallás gyakorlását csak Kr. e. 104-ben I. Arisztobulosz tette kötelezővé a nem zsidó lakosság számára A bibliai atlaszok Palesztina lakosságát kánaánitáknak tüntetik fel, az Ótestamentum szerint lakói a hettiták, a perzsák kitteusoknak nevezik őket, a görögök pedig a scytha kifejezést használják. Tehát élhettek szkíta-fajú lakósok, akiknek aztán kötelező volt felvenni a zsidó vallást. Mindez pedig azt jelenti, hogy Jézus tartozhatott az őslakós, szkíta-fajú lakósághoz.
Akik pedig gyakorolták a vérszerződés szokását.

Spanyolországban a valenciai katedrális egyik oldalkápolnájában őriznek egy kelyhet, amit a katolikus egyház ugyan sohasem ismert el szent ereklyének, de azt elfogadja, hogy ez az a kehely, amit Krisztus az utolsó vacsorán megáldott, s amit a római pápák használtak, mielőtt Szent Lőrinc Spanyolországba vitte volna.

Antonio Beltran régész szerint valószínűleg bizánci aranyművesek készítették. Azt biztosnak tartja, hogy a kehely felső része a Közel-Keletről származik, egyértelműen a Kr. e. 50 és Kr. u. 50 közötti időszakból.
Sajnos csak képen láttam a remek ötvösművészeti alkotást. Nem tudtam elhessegetni mégse a gondolatot, hogy a Szent Koronáról is próbálták elhitetni, hogy bizánci alkotás. Csomor Lajos az Őfelsége, a Magyar Szent Korona című könyvében aztán egyértelműen bizonyította, hogy nem lehet a bizánci ötvösművészet alkotása. Esetleg a Bizáncba költözött georgiai mesterek készíthették. Ugyanis a bizánci ötvösművészet akkor még nem tartott ott, hogy elkészíthette volna. Majd bizonyítja, hogy a magyar Szent Korona a Kaukázustól délre lévő ötvösműhelyben készült a IV. század végén, a hun dinasztia megrendelésére. Ilyen remekművet a IV. században máshol nem tudtak készíteni.

Természetesen az, hogy a valenciai kehely esetleg nem bizánci alkotás, hanem a sumir-szkíta-pártus-hun népek területén lévő kaukázusi műhelyből került ki, csupán egy gyanú. A gyanúm azonban tovább erősödött, amikor megtudtam, hogy a kehely alsó kőrészen egy arabnak mondott felirat található, amit eddig teljes biztonsággal senki se tudta lefordítani. Sajnos nem sikerült a feliratról semmilyen képhez hozzájutnom. Az azonban egyből eszembe jutott, hogy az etruszk feliratokat se sikerült megfejteni addig, amíg nem próbálták a székely rovásírás betűit segítségül hívni.

Nos, készülhetett ez a kehely akár Bizáncban is, semmit se von le az eddig elmondottak jelentőségéből. Hitelt kell adnunk annak a feltételezésnek, miszerint az Utolsó vacsorán történtek – “Majd fogta a kelyhet, hálát adott, odanyújtotta nekik. Mindnyájan ittak belőle. Ő pedig így szólt: Ez az én vérem, a szövetségé…” – inkább tűnik szkíta vérszerződésnek, mint egy zsidó szokás szerint megtartott vacsorának. Csak a mágus hagyomány ismeretében érthetőek Jézus későbbi szavai: “Atyám, vedd el ezt a kelyhet tőlem.” A koponya-kupa-serleg-kehely szavak pedig csak magyar nyelven tükrözik igazán az esemény szakrális jelentőségét. Ennyi véletlen lenne?

(Figyelem! A HunHír.Hu-n megjelent írások kizárólag a szerző és a forrás megjelölésével használhatók fel újra!)

Bunyevácz Zsuzsa – HunHír.Hu