Amikor augusztus 20-án, Szent István temetése és szentté avatása napján első magyar királyunkról megemlékezünk, rendszerint a bölcs államférfiúra, államalapítóra emlékezünk: büszkén emlegetjük birodalomalkotó és államszervező tehetségét, erényes életét, azonban mégis mintha éppen legnagyobb tettéről feledkeznénk meg.

Szent István fiához, Szent Imre herceghez írt „Intelmei” (1027) legelső fejezetében a katolikus hit megtartását hangsúlyozza a magyar birodalom megtartása érdekében:

„Mivel a királynak katholikus vallású hívőnek kell lennie, azért intelmeink között az első hely a szent vallásé.

Kedves Fiam! Különösen megparancsolom és tanácsolom neked, hogyha a királyi korona dicsősége szíveden fekszik, a katholikus és apostoli hit megőrzésében minden alattvalódnak példányképe légy és az egyházi férfiak téged méltán nevezzenek a keresztény vallás hívének. Ezen vallás nélkül pedig, tudd meg, sem kereszténynek, sem az egyház fiának nem tartanak. Mert akiknek nincs igaz hitük, vagy ezt jó cselekedetekkel ki nem egészítik: sem itt nem uralkodnak tisztességesen, sem az örök élet részesei nem lesznek. Ha pedig a hit paizsát megtartod, megleszen neked az üdvösség sisakja is. Ezen fegyverekkel igazán harcolhatsz látható és láthatatlan ellenségeiddel.

A hit, amelyről itt szó van, ím ez: Hidd és minden kételkedés nélkül valld a mindenható Atyaistent, minden teremtménynek alkotóját; az ő egyszülött fiát, a mi Urunkat Jézust, aki az angyal üdvözlésére Szűz Máriától született és az egész világ üdvösségeért a keresztfán szenvedett; a Szentlelket, aki a próféták, apostolok és evangélisták nyelvén szólott; a tökéletes, föloszthatatlan és szeplőtelen egy istenséget. Ez a katholikus vallás, melyet – mint szent Athanáz mondja – ha valaki igazán és erősen nem hisz, nem üdvözülhet.

Ha alattvalóid között valamikor akadnának olyanok, akik a Szentháromságot föl akarnák osztani, vagy hozzáadni valamit: tudd meg, hogy ezek az eretnekség fejének szolgái s nem az egyház fiai. Az ilyeneket ne tápláld és ne védelmezd, hogy magad is barátjuknak és támogatójuknak színében ne tűnjél fel; mert az ilyen emberek a szent vallás fiait is teljesen elrontják és a szentegyháznak ezen új nyáját tönkreteszik és szétszórják. Hogy ez meg ne történjék, kiváló gondod legyen rá.”

(Szent Imre-Emlékkönyv halálának kilencszázados évfordulójára. Szerkesztették: Harsányi Lajos és Tordai Ányos. Budapest, 1930. Szent István Társulat-Stephaneum Nyomda és Könyvkiadó Rt. 175-176. old.)

Bizonyára sokan vannak, akik e sorokon mosolyognak. „Nem a sötét középkorban élünk már!” – vágják rá. Szegények, ha tudnák, micsoda ostobaság ez! Hiszen nézzünk csak körül, mit tapasztalunk a mai Európában! Tombol benne a gonosz, lett légyen szó migrációról, abortuszról, gender-ideológiáról – az egyre alattomosabb ateizmus „gyümölcsé”-ről, a vallási intézmények elleni rendszeres támadásokról már nem is beszélve!

Egyéni, közösségi bűnök a bűnbeeséstől kezdve mindig is voltak persze, nem erről van szó, hanem az arányról, a mértékről, illetve ennek hiányáról, és arról, hogy valaha védekeztek, harcoltak ellenük. Amit ma Európában úgyszólván egyedül Magyarország tesz.

Igen, húzzuk ki hát bátran a mellünket, mert ma mi magyarok vagyunk Európa vezető nemzete, ma Magyarország – most lehet sápadozni odaát! – Európa. Bizony ám. Ami persze messze nem azt jelenti, hogy nyugodtan hátradőlhetünk. Az istentelenségbe fulladt nyugati-amerikai világ olyan, mint a cunami: amikor látjuk, hogy jön, már nem védekezhetünk, legfeljebb csak percekig.

Ezt megakadályozandó, forduljunk Szent István királyunkhoz ma is bajainkban. Méltán klasszikus írónk, Fekete István, 1940-ben „Zsellérek” címmel megjelent regényét idézzük, amelyben Zsellér Péter gazda Szent István napján a templomban a „Hol vagy István király?” refrénű ősi éneket hallgatva arra gondol, hogy Őt, szent királyunkat keressük „úttalan utakon, sóvárgásunkban, elesettségünkben, örömünkben, bánatunkban”, az Ő országát keressük „a kenyérben, melynek bölcsője a föld, imádságunkban, melynek szülője a tiszta gondolat”, és amikor elhalkult az ének, „a lelkek ablakát megkopogtatta a csengők nyelve és a suttogó csendben megpattant a titkok burka. Homlokát a tenyerébe hajtotta és tudta már, hogy a magyar föld, a virágos rét, a csobogó patak, az apja süppedő sírja, eljövendő bölcsők virágos fája, a templom öreg kövei, házuk melegsége, boruk édessége, kenyerük lágysága a szívében van, de ezeken túl a hit, az akarat, a fajtája öröklő élete lelkében borong érinthetetlen tisztaságában, mint a felmutatott áldozat.”

Ifj. Tompó László – Hunhír.info