Torokszorító olvasni ötvenhatos hőseink vallomásait. Életüket adták Magyarországért. Nem mentek a falnak feltétlenül, persze, de amikor ütött órájuk, nem haboztak. Voltak viszont, akiktől a Mindenható nem is várt el ilyen áldozatot, mégis megtették, amit rájuk mért.
Közéjük tartozott például Nagy Attila, aki a miskolci Déryné Színház tagjaként méltán volt népszerű, pláne a szép nem körében. A Vasárnapi Újság néhai főszerkesztője, Győri Béla írja az 1956. október 24-én Miskolcon kirobbant felkelésben való részvételéről:
„A Nemzeti dallal kezdődött minden. Kétszer az emlékezetes Nemzeti dal csillogtatta meg a városban a reményt. Kossuth Lajos avasi szobránál lépett Kossuth elé a rajongással köszöntött színész, Nagy Attila. Mély átérzéssel tolmácsolta a forradalom hajnalán a gyerek géniusz, Petőfi versét. Mire a vers végére ért a színész, a kicsi Szabadság tér zsúfolásig megtelt emberekkel. A pisszenést is hallani lehetett.”
(Győri Béla: Vasárnapi Újság. Különkiadás. Budapest, 2015. Kairosz, 163. old.)
Ő lett Miskolcon a Nemzetőrség parancsnoka, vigyázva a rendre, megakadályozva a lincseléseket. Ikonná vált, de voltak azért névtelen hősök is a barikádokon – szerepükről mégis mindmáig alig esik szó. Pedig róluk is szól Győri Béla, így arról a „korosabb vasutas”-ról, aki nem kisebb bátorsággal vallott színt:
„A Szemere utca elején – akkor a Magyar-Szovjet Barátság tere (korábban Szent Imre tér) – állt a MÁV üzletvezetőségének kétemeletes épülete. Az épület tetején éjjel-nappal ott fénylett a több mázsás vörös csillag. A tüntetők összejöttek, tisztes távolságból körbeállták a palotát. Fenn a magasban megfontoltan dolgozni kezdett egy korosabb vasutas, fűrésszel és kalapáccsal. A nép türelmesen figyelt. A biztos kezű vasutas dolgát elvégezte, lenézett az irdatlan mélységbe, és letaszította az ötágú csillagot, le, „a pokolba”. Földre zuhant a jelkép. Hatalmas dörgés kísérte az ítéletet. A csillag fordult egyet-kettőt a földön, szikrázott és csattogott a vörös csillag, majd elcsendesedett. A miskolciak némán nézték végig az aláhulló vörös csillag pusztulását. Ott fenn, a tetőn a vasutas meg levette a sapkáját, vigyázzba állt, és jól érthetően az ég felé fordulva, hibátlanul elmondta a Nemzeti dalt.
Az emberek meg lenn az utcán kalapjukat, sapkájukat levéve, együtt mondták a vasutassal: „Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!” Amíg élek, többé már biztosan nem hallom így Petőfi Sándor szavait. Méltán kitörő tapsorkán zárta a vörös csillag trónfosztását. Arról, hogy mi lett a sorsa a vasutasnak, nem tudom. Akkoriban sötét és ártatlan lelkek is unos-untalan fényképeztek. Ismervén a kor szellemét, a megtorlás iszonyú kegyetlenségeit, arra gondolok, a bátor vasutas kaphatott vagy tizenöt évet. Ennyiért, egy szavalatért minimum ennyi járt.”
(U. ott, 163-164. old.)
Porba hullt hát a vörös csillag Miskolcon (is). Hatvannégy évvel a történtek után csak egy kérdés marad: hányan tennék meg ma ugyanazt, amit akkor a korosabb vasutas? A vörös csillag ma is oda hullna?
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
