Újévbe lépve, mint eddig is, szinte mindenki belefeledkezett a pezsgőzésbe, folyt most is a gyönyörűen gyöngyöző ital, ment a mámoros mókázás, a kikerülhetetlen kacagás, ami természetesen önmagában még egyáltalán nem baj, csakhogy azért ennél mégiscsak többről van szó valahogyan. Nem tudom, talán öregszem, s mivel históriával is foglalkozom, igyekszem hát komolyan venni Áder János újévet köszöntő beszédét. Csak egy mondat belőle: „A káros hatások útlevél nélkül közlekednek az egész Földön.”

Cseppet sem vagyok szentimentális, de bevallom, nekem ezt hallva elhomályosult a szemem, mert önkéntelenül is eszembe jutott Gárdonyi Géza örökbecsű regénye, az „Egri csillagok” egyik jelenete, Dobó István egri várkapitány imája:

„Istenem, látod a mi kis romladozó várunkat s benne ezt a maroknyi, elszánt népet. A Te nagy mindenségedben kicsi semmiség ez a földi világ. Óh, de minekünk ez a mindenségünk! Ha kell a mi életünk, vedd el Uram, tőlünk! Hulljunk el, mint a fűszál a kaszás vágása alatt! Csak ez az ország maradjon meg, ez a kis Magyarország.

Mária, Jézus anyja. Magyarország védő asszonya! A Te képedet hordozzuk zászlóinkon! A Te nevedet milliók ajka énekli magyarul! Könyörülj érettünk!

Szent István király! Nézz alá az égből! Nézd pusztuló országodat, veszendő nemzetedet! Nézd Egert, ahol még állnak a Te templomod falai, és ahol még a Te nyelveden, a Te vallásodon dicséri a nép a Mindenhatót. Mozdulj meg mennyei sátorodban, Szent István király; óh borulj az Isten lába elé! Isten, Isten! Legyen szíved a miénk!”

Legyen! Sőt legyen meg mindaz, amit szentmise utáni imádságában kért Szent Mihály arkangyaltól XIII. Leó pápa: „Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket harcainkban; a sátán gonoszsága és incselkedése ellen légy oltalmunk. Parancsoljon neki az Isten, esedezve kérjük; és te, égi seregek Fejedelme, a sátánt és más gonosz szellemeket, kik a lelkek veszedelmére törnek e világon, Isten erejével taszítsd a kárhozatra. Ámen.”

De ami most, az évbúcsúztató szórakozások, a szilveszteri dínomdánom kérészéletűsége múltán, az ilyenkor mögöttük maradt hulladékhegyeket eltávolító valóságos takarítóbrigádok munkáját megköszönve mégis a legfőbb feladatunk: adjunk hálát Istennek mindazon temérdek jóért, amit Tőle kaptunk ebben az évben is! Senki ne húzza ilyenkor a száját, világfájdalmas tekintettel fittyet hányva jelenre és jövőre, sorolván, mennyi „kimondhatatlan” baj, tragédia érte csak őt magát az elmúlt éven (is). Aki a szépet, jót, igazat nem tudja vagy inkább nem akarja észrevenni magában és környezetében, mégis vajon mitől várja, hogy az ő élete jobb legyen? „A savanyú Jóskákat, a nagyképűeket, a vad, erőszakos erkölcsjavítókat, a morcokat, morózusokat, a búsan gubbasztó életfáradtakat, a mindig világítéleteket dörgőket, pokollal fenyegetőket nem kedveli az emberi társadalom, nem vonzódnak feléjük, inkább menekülnek előlük. Ezek sohasem lesznek jó vezetők, embereket az általuk hirdetett eszmének megnyerők és megtartók, embereket fellelkesítők.” – olvassuk egy ma is igencsak tanulságos tanulmányban (Vitéz Pintér József: Csillagok égboltomon. Budapest, 1942. Magyarországi Katolikus Legényegyletek Országos Szövetsége, 8. old.).

Azok, akik hovatovább notórius életuntak, fásult téblábolók, akik szinte versenysportot űznek annak kitudakolásából, hogy ki, mi miért nem jó, nem jobban tennék, ha csak egy kicsit is belegondolnának – legalább újévkor – abba, mennyire eltörpül „szenvedés”-ük az akárcsak száz évvel ezelőtt élt eleik mindennapos megpróbáltatásaihoz képest? Miért nem örülnek inkább annak, hogy legyen bármennyi hiba, sőt bűn körülöttünk (de főleg bennünk!), mennyire hálásak lehetünk a Jóistennek, hogy amikor az euroatlanti világ lassan már Európa fogalmát is elfeledi, addig lassan mi, magyarok vagyunk Európa, Magyarország az annyi sok jót-rosszat látott vén kontinens megtartó központja, amelyet Szent István magának a boldogságos és szeplőtelen Szűz Máriának ajánlott fel (ezért Ő az örökös égi királynője!), ahol segedelme által fokozatosan nő a gyermekvállalás, ahol nem kell naponta rettegniük drága édesanyáinknak és leányainknak, mikor teszik számukra kötelező viseletté a burkát, a csadort.

Félreértés ne essék, mindez természetesen nem valamiféle hurráoptimizmus, hiszen nagyon is tudjuk, mennyi tragédia környékez meg bennünket, de, ismételhetnők, gondoljunk arra, mi mindent vészeltek át még alig csupán néhány emberöltővel ezelőtt is eleink. Koltay Gábor Trianon-filmje jut eszembe, amikor ezeket a sorokat gépelem. Ebben szerepel egy két világháború között készült csoportkép, melyen egy falusi gyermek pléhtáblát szorongat kis kezében, rajta a jézusi mondattal: „Ne félj, csak higgy!” (Mk 5, 36) Igen, csak ennyit kell elfogadni ma is, s akkor már mindjárt érhetővé válik, miért születtek Reményik Sándor egyes versbeli lélekfelfakadásai arról, mit jelent az egyéni és nemzeti megmaradás. Csak kettő álljon itt most közülük. Az egyik:

Istenem, nem kérek tőled nagyot.
Vagy tán a legnagyobbat kérem:
Add vissza a fakóságok színét,
Bár egy virágot lássak úgy, mint régen
Bár egy arcot, bár egy mozdulatot
Lássak olyan igazán ismerősnek,
Hogy bennük percnyi otthonom legyen.

Én Istenem, ha elvetted reményem:
Az emlékeimben maradj velem!
És add, hogy fájjon igazán a fájás
És legyen igaz öröm az öröm –
És el ne borítson élő-halottként
A közöny, ez a szürke vízözön.
És tégy kezembe néha egy kezet
Úgy, hogy érezzem tiszta melegét.
És legyen nekem sok kicsi dologban
A Te kegyelmed örökké elég.

A másik:

Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezed a szívedre,
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a szürke kis ezüstpontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod, hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez? S hogy tükröződni
Látod a vízben az eget.

Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák:
Rajtuk át Isten szól: jövök.

Engedjük hát ez új esztendőben is, hogy jöjjön, mégpedig szeretett Fia által. Oly fenségesen hirdeti ezt egyik katolikus népénekünk is (Szent vagy Uram, 41.):

Ó szép Jézus!
Ez új esztendőben
Légy híveidben.
Ó Mária!
Esedezzél értünk,
Édes reményünk!
Hogy ez új esztendőben
Minden ügyeinkben
Lehessünk Jézus
Drága kedvében.

Ó szép Jézus!
Drága szent nevedért
Kelj föl népedért.
Ó Mária!
Tekints híveidre
Te szent Fiadért,
Hogy ez új esztendőben
minden ügyeinkben
Lehessünk Jézus
Drága kedvében.

Ó szép Jézus!
Tartsd meg híveidet,
Mint tieidet.
Ó Mária!
Jézusnak szent Anyja!
Országunk tornya!
Adjad, kérünk, hogy ebben
Az új esztendőben
Lehessünk épek
Testben, lélekben.

Mindent egybevetve: újévbe lépve adjunk hálát Istennek, hogy hazánk Magyarország. Mindeme hittel, reménnyel teli gondolatokkal kívánunk Isten áldásával teljes boldog, eredményekben gazdag új évet tisztelt Olvasóinknak.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info