„A hazának nincsen háza, /Mert fiainak/ Nem hazája.” Vörösmarty Mihály 1846-ban írt, „Országháza” című költeményének első két sora ez. Idézésének skandaluma Hadházy Ákos minapi, Országházunkban felmutatott trágár táblája, ami ugyanakkor nemzetünk egyik sorstragédiájának folytonos megismétlődésére világít rá. Sőt nemhogy egyik, hanem talán éppen legnagyobb sorstragédiájára.

Vigyázzunk ugyanis, Hadházy skandaluma csak egy a sokból. Ismerve nyelvhasználati közállapotainkat, adódik ugyanis a kérdés, miként is áll az átlag magyar a káromkodással? Ha – teljes joggal – nem tudjuk eléggé elítélni, amit a nevezett tett, miért nem tesszük ugyanezt mindennapjainkban, akár saját magunkkal szemben is?

Előttem egy százharminchat éve megjelent, 93 oldalas karcsú kötet, amelynek címe. „Fő veszedelmünk”. Vajon mi az? Pont a káromkodás! Műve előszavában kertelés nélkül fogalmaz szerzője:

„Alig lép az ember az utcára, máris a legocsmányabb, a legistentelenebb káromkodást hallja mindenünnen, nem csak a felnőttektől, hanem a gyermekektől is, nemcsak a bárdolatlanabb néptől, hanem azoktól is, kik a míveltség némi fokára jutottak.” Majd felteszi a kérdést: „S ezt Isten semmibe se vegye?!”

(Tóth Mike SJ. Fő veszedelmünk.3. kiadás. Kalocsa, 1883. Holmeyer Ferenc Nyomdája. Az esztergomi bíboros-hercegprímás főpásztori jóváhagyásával. 3. old.)

A jezsuita szerzetes ezután elbeszél egy történetet:

„Legelőször ment végig az új pap a falun és szomorú szívvel tapasztalá, hogy népe, apraja s nagyja a káromkodás veszedelmes rabja; mi több: maguknak az asszonyoknak is oly tisztátalan beszédmódjok volt, mintha kaszárnyából adták volna őket falura férjhez. Ahol csak észre nem vették a papot, majdnem minden harmadik házból beszéd közben is a legelvetemültebb káromkodás hallatszott az utcára. Egy gazda éppen itatásra hajtá marháit az utcán álló kút vályújához és szokásaként szórta a káromkodást, midőn a pap a ház előtt elment. A lelkipásztor visszafordult s így szólítá meg a gazdát: „Ugyan, édes barátom, micsoda nyelven beszélnek itt az emberek?” A gazda elmosolyogta magát s megbillentvén kalapját, felelé: „Hát hiszen látja tisztelendő úr, hogy magyarok vagyunk.” „Nagyon szép, édes barátom; de én nem azt kérdem, mik kendtek, hanem hogy milyen nyelven beszélnek itt az emberek. Mert lássa, édes barátom, ha valami olyas ember fordul meg nálunk, ki németül beszél, erről azt mondjuk: ez német, ennek Németország a hazája s idegennek tekintjük őt, ki most itt jár közöttünk s ki előbb-utóbb visszatér országába, azon helyre, melynek nyelén beszél. Tudják-e kendtek, melyik országnak, melyik helynek nyelve a káromkodás? Ez, édes barátom, az ördögök nyelve; a pokol nyelvén beszélnek kendtek, mikor káromkodnak s nem magyarul. A pokol ezen nyelvével csak megbecstelenítik kendtek a drága magyar nyelvet! Így hát, tudja meg, édes barátom, hogy kendtek idegen nyelven beszélnek s mint más idegenek, előbb-utóbb azon helyre jutnak, amely helynek nyelvén beszélnek. A káromkodás a pokol nyelve!”

(U. ott, 19-21. old.)

Visszatérve azonban az Országházban történt skandalumhoz: vajon hány olyan magyar ember van ma széles e honban, aki nem káromkodik? Tegye mindenki szívére a kezét, ha erre a kérdésre felel. Az eredmény alighanem lesújtó.

Hányan káromolják naponta ki tudja hányszor Isten, Jézus, Szűz Mária, általában a szentek nevét s hányan a hét szentséget? De ami ugyanilyen fájó, hányan emlegetik a kizárólag a két nem házasságban kötött felbontatlan szövetségén belüli nemi életet szolgálni hivatott nem szerveinket ugyanígy, vagy akár az állatokét? Egészen konkrétan: vajon beszélhetünk-e Szűz Mária országáról ott, ahol a b…-s p…-a vagy a f…-kalap kifejezés még templomba járó emberek ajkát is bizony nem ritkán elhagyja?

Ifj. Tompó László – Hunhír.info