„A világgal nem az a legnagyobb probléma, hogy gazemberek irányítják, hanem az, hogy az emberekkel gond nélkül tehetnek meg bármit, mert azok tűrik!” Az iménti, sokakból a „Tetszik” opció választását kiváltó fészbúkos mondat kapcsán mi is juthat az ember eszébe, ha nem az, hogy az egyre kifulladóbb ellenzéki mozgolódások élén és mögött állók valahogy régi, sajnos túlontúl ismerős időkre emlékeztetnek.

Szelényi Iván szociológus még a kádári időkben arról írt könyvet, milyen is az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. No de miféle értelmiségről is írt? Ő, amint gyökerei erre predesztinálták, a liberális értelmiséghez, a későbbi SzDSz holdudvarához tartozott. Csak kérdés – már ha ez kérdés, persze –, hogy jobb volt-e az a kommunistáénál?

Nem tudom, ki miként van vele, de nekem a Szelényi-féle szociológusról a pszichopata szó jut eszembe. Mindketten rettegnek. Ugyanattól. Rettegnek, mi lesz, ha rend lesz – no nem az ő életükben, hanem környezetükében, azon országéban, melynek kenyerét éppen eszik – bár valószínűleg egy szem búzát nem láttak még életükben, amiből készül az.

Született technokraták, tipikusan madáchi falanszterbábuk, javíthatatlan utópiakergetők. Majd ők megmutatják, ha élére állnak a világnak, hogy az milyen szép lesz, mennyire harasó és happy lesz benne minden. Mert az agytröszt náluk van. Aki nem értené, miről van szó, méltóztassék csak visszaemlékezni a nyolcvanas évek végére: kik is voltak akkor a leghangosabb antikommunisták? Önmagukról mondták: „Mi vagyunk az agytröszt!”

Lerítt róluk már akkor is a máztalan kommunista zárványtest, a proli jelleg, a paroxizmusig menő ellenszenv minden iránt, ami konzervatív, ami keresztény és nemzeti. S ha arra gondolunk, milyen volt a nómenklatúrájuk, szinte cseppet sem csodálkozhatunk magatartásukon. Hiszen a balliberális oldalt sohasem a valódi értelmiségi lét határozta meg, legfeljebb a régi világ embereiből gulágokon kisajtolt lé. (Nota bene, a kommunista etika így kezdődik: „Ami tegnapig a tied volt, mától az enyém – persze eddig is az volt, csak bitoroltad!”)

Így volt ez már bizony a kezdetektől fogva, mármint az 1917-es szentpétervári forradalmi puccs óta. Tizenegy évvel ezután ugyanis azt orosz kommunista párt tagjaiból (1 144 136 fő) az egyetemi végzettséggel rendelkezők száma 9614 volt (0,8%), a középiskolaival rendelkezőké 104 707 (9,1%), az elemi iskolaival bíróké 720 203 (63%), a teljesen autodidaktáké vagy analfabétáké 309 612 (27,1%). Az akkor 180 milliónyi oroszság sorsát tehát szellemi proletárok intézték. (Az adatok szigorúan kommunista propagandakiadványból valók, a „Kommunyiszticseszkij Kalendar” 1928. évi kötetéből!)

Ha valakinek kedve támad arra, hogy régi bolsevista brosúrákat olvasson és egybevesse azokat a mai ellenzéki szövegeléssel, ne csodálkozzon az azonosságokon. Ellenzékiség és értelmiség? Együtt nem megy! Nincs az a balliberális, aki az értelmiségi létet – szép pesti dialektussal – „preferálná”. Csak egyre kell vigyázni: soha ne jöjjenek fel a csatornából.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info