Tudom, felesleges a történelmi nosztalgiázás, de most mégis engedtessék meg. Mennyire irigylem ama Ferenc József-i időket! S hogy miért? Mert akkor még előfordult, hogy a rend ellen vétők megütötték bizony a bokájukat. Azokban az időkben például nem a gyermekek, de még csak nem is szüleik „döntötték el”, hogy milyen tantárgyak legyenek az iskolákban…

Ha a gyermekeknek vagy szüleiknek nem tetszett, mehettek volna panaszra, no de kihez és miért is? Nem volt apelláta. Legfeljebb széttárta karját az iskolaigazgató és szelíden közölte: vigyék kedvencüket máshová…

Volt például egy tantárgy, a hittan. Nem lehetett ezt sem „ellébecolni”. Éppúgy számított, mint a magyar vagy a matematika. Talán szükségtelen most magyarázni, hogy miért. Persze voltak már akkor is – hogyne lettek volna! –, akik fintorogva fogadták ezt a tantárgyat, sőt azt akarták egyenesen, hogy töröljék el, vagy ha már ez nem megy, legalább gyermeküket vonják ki hallgatása alól. Utóbbira példa az alábbi hírcikk:

„Nagyvárad város legutóbb tartott iskolaszéki ülésén erős vita támadt Jauernik József városi napidíjas ügye körül, amely úgy került a tanügyi bizottság elé, hogy a Korona-utcai községi iskola igazgatósága feljelentette az iskolaszéknek, hogy Jauernik József az iskolába járó fiát eltiltotta a hittanórák látogatásától. Az iskolaszék többsége hosszas vita után a maga útjára engedte az ügyet és így az apát a kihágási bíróság 4 korona bírságra ítélte. Jauernik lefizette az összeget, de továbbra is megmaradt elhatározása mellett s nem engedte fiát a vallástani órákra. Vasady Lajos királyi tanfelügyelő erre átírt a város polgármesteréhez, hogy a renitens embernek apai hatalmától való megfosztása és gyám kirendelése ügyében intézkedjék, hogy így a gyermek iskolai neveltetése zavartalan legyen.”

(Katholikus Nevelés. A magyarországi római katholikus Hittanárok és Hitoktatók egyesületének szakközlönye. V. évfolyam. Budapest, 1911. június 20, 283. old.)

Akkor még tehát renitensnek számított az, aki ki akart bújni a hittan alól. Különösen, ha tanító vagy tanítónő volt. Erre is volt példa már abban az időben is:

„Földes Miklósné nagykanizsai tanítónő, mint tudósítónk jelenti, a mult hónapban vallásellenes beszédeket intézett a tanítására bízott elemi iskolás gyermekekhez. A kultuszminiszter tegnap megrovásban részesítette a vallás ellen izgató tanítónőt és tudomására hozta, hogy ha a jövőben hasonló eljárást tanusít, felfüggeszti állásától.”

(U. ott, 283. old.)

Itt jut eszembe gyermekkorom egyik szomorú emléke. 1987-ben általános iskolai földrajztanárunk egyszer csak kijelentette tanóráján: „Aki hisz Istenben, nem lehet művelt ember.” (Ma ugyanezen tanár ott iskolaigazgató, s iskolájában választható tantárgy lett a hittan – talán azóta már nem a „tudományos szocializmus”-könyveket bújja, hanem a katekizmusokat…)

A fenti példák a mostani kormány-, sőt országellenes „tüntizők” kapcsán jutottak eszembe. Kő kövön nem maradna hatalomra kerülésükkel abból, amit rendnek nevezünk. Hiába, ősi igazság: aki nem féli Istent, az embertársait, sőt nemzetét sem tiszteli.

Csak az a nonszensz magatartásukban, hogy állandóan az emberi szabadság méltóságáról papolnak, amit azonban lábbal tipornak. És hát ez sem egészen új. Ismét egy hírcikk ama régi időkből:

„A gyermekek szabadsága. Hogy mennyire tisztelik a szociálisták a szülők természet adta jogait, mutatja Huysman szociálista képviselő indítványa, melyet egy antverpeni tiltakozó gyűlésen nyujtott be, melyben azt követelte, mondja ki az állam törvényben, hogy a szülőknek gyermekeik vallásos nevelése fölött ne legyen joguk rendelkezni. («Világ», 1911. május 10.) Tehát a természetjog sem szent azok szemében, kiket a gyűlölet vakká tesz.”

(U. ott, 283-284. old.)

Azonban a lényeg, hogy ama Ferenc József-i „daliás idők”-ben még nem lehetett teljesen büntetlenül kiélniük önmagukat. Jó ideje ez már nem így van. Tudjuk, miért, de vajon teszünk-e azért, hogy úgy legyen, mint ama időkben?