„Szinte ijesztő az a vallástalanság, az az erkölcsi romlottság, amely már 6-8 éves gyermekeknél is megszokott dolog. Nem is csoda! Apjától, anyjától mást se hall, mint ocsmány beszédet, káromkodást. Nem ritka eset az sem, hogy a gyermek maga emel panaszt saját szülője ellen, aki mást sem tesz, mint a papokat szidja s megtiltja, hogy gyermeke templomba menjen!”
Örökzöld téma – sajnos –, hogy a száz-százötven éve (vagy akár még annál is régebben) megjelent orgánumok sokszor mennyire ijesztően időszerűek. A fentebbi idézet például – nem tévedés – 1894-ből való! De lássuk a kiragadott idézetet teljesebb szövegkörnyezetével!
„Az a lethargia, amely néhány év előtt oly kinosan hatott minden igaz magyarra, amidőn a nemzet ezer éves fennállásának országos megünnepléséről volt szó, egy idő óta végkép eltünt, hogy helyet adjon az általános lelkesedésnek és tevékenységnek.
Az alkotmányos királytól s az ország főrendeitől egész az utolsó földmivesig mindenki várakozásteljesen néz a közelgő jubileumi év elé, amidőn megmutatjuk a világnak, hogy még élünk, hogy még egy évezredre tartunk igényt. És a magyar nemzet méltán ünnepel; mert az a nemzet, amely idegenek közé ékelve ezer rázkódtatás után is fentudja tartani nemzeti önállóságát, nyelvét, jellegét s döntő szerepet kiván Európa politikájában, erre jogot tarthat.
Amidőn azonban hazánk ezer éves fennállását ünnepeljük, ne feledkezzünk meg arról, hogy ugyanekkor lesz 900 éve annak, hogy árpád unokái a keresztény vallást felvették.
Hogy még mindig élünk, azt egyedül a kereszténységnek köszönhetjük, mely a duló csaták után vágyódó magyar nemzetet a czivilisatiónak megmentette, békés foglalkozásra birta, erkölcseit megnemesitvén.
Nekünk keresztény katolikusoknak tehát két czimen van okunk ünnepet ülni.
Hogy a magyar nemzet fen marad-e még egy második ezer évig, annak a mindentudó Isten a megmondhatója! Biztosat nem igérhet magának a magyar nemzet.
Ha továbbra is azon az uton halad, amelyre a magyarok bölcs és szent királya [Szent István – Ifj. T. L.] rávezette, akkor nem aggódom nemzetem sorsa iránt! De ha letér a kereszténység utjáról s azon utra téved, amelynek útmutatófájára a vallástalanság, a szabad kutatás elméletére alapított protestantismus, a zsidó-liberalismus, a socialismus és a mindent felforgató anarchismus van fölirva, akkor vége szent István országának!”
(Bognár Ádám: Mi a teendőnk a millenium küszöbén? Katholikus Hitoktatás. Havi folyóirat a hitoktatás elméleti és gyakorlati művelésére. IX. évfolyam. Budapest, 1894. január 15. 1. szám. 2-3. old.)
Nyilván akadnak olvasók, akik szinte felhördülnek e szöveget olvasva – különösen a
„zsidó-liberalizmus” kifejezéssel találkozva. Pedig hát… No de lapozzunk!
„Tartok tőle, hogy ez utóbbi következik be! összecsapnak fejünk fölött a hullámok, mielőtt a magyar nemzet a második évezrednek csak az első száz évét is megérte volna, s akkor vége a magyar katholikus társadalomnak.”
(U. ott, 3. old.)
Miért e pesszimista hang, kérdezhetnők? Épült-szépült 1894-ben a Milleniumra készülő Magyarország, nemde? Vannak, akik csak a fényeket látják, az árnyékokat nem, vagy nem annyira. Hogy, hogy nem, az idézett írás szerzője inkább az árnyékokat látta:
„A vallástalanság, a hithidegség, a gyakran ismétlődő aposztazia a katolikusok részéről – a szabadkőmivességnek, a zsidó-liberalismusnak a socialismusnak és anarchismusnak ijesztő terjedése arra figyelmeztetnek bennünket, hogy végre a cselekvés terére kell lépnünk. Meg kell a magyar nemzetet mentenünk a kereszténységnek addig, amíg nem lesz késő. (Meg kell mentenünk a keresztény nevelés reformjával!)
Nekünk papoknak, akiknek a kezében van a jövő nemzedék sorsa, egy uj generátiót kell nevelnünk, kettőzött buzgósággal; még pedig olyant, amely nemcsak tudja, ismeri vallásának igazságait, hanem egyuttal az életbe is átviszi; olyant, amely idővel gyermekét Istennek s nem az istentagadó szocialismusnak és anarchismusnak neveli. Szinte ijesztő az a vallástalanság, az az erkölcsi romlottság, amely már 6-8 éves gyermekeknél is megszokott dolog. Itt a hitoktató minden fáradsága kárba vész. Sokkal romlottabb egyik-másik gyermek, hogysem akár szép szóval, akár testi fenyitéssel jó utra lehetne tériteni. Nem is csoda! Apjától, anyjától mást se hall, mint ocsmány beszédet, káromkodást…
Ha azt kérdezed tőle, imádkozik-e reggel, este egy-egy Miatyánkot vagy Üdvözlégyet, fejét rázza s azt mondja: Tisztelendő ur, nekem nem szabad imádkoznom, mert a papa nem engedi…!
Nem ritka eset az sem, hogy a gyermek maga emel panaszt saját szülője ellen, aki mást sem tesz, mint a papokat szidja… s megtiltja, hogy gyermeke templomba menjen!
Szomoru, majdnem hihetetlen dolgok ezek, de fájdalom, valók. És így van ez nemcsak a munkás népnél, hanem gyakran az intelligensebb osztálynál is. Igy nevekedik fel a modern gyermek, akinek szivében az Istenfélelem helyett az Istentagadás, az előljáróság iránt való köteles tisztelet helyett a dacz és kihivó magaviselet, az erkölcsösség helyett undok bünök tanyáznak. És e szomoru jelenséggel többé-kevésbé mindenütt, de főleg a népesebb városokban találkozunk.
Vajjon hova jutunk csak egy száz év mulva is, ha idején elejét nem vesszük a bajnak? Itt alapos gyógyitásra van szükség, mert a mai társadalmon ejtett seb mély és sajgó. Az orvosok, akiken a gyógyitás áll, vagy nem látják oly veszélyesnek a bajt, mint amilyen – ami nagy hiba ; vagy nem akarják látni – ami még nagyobb hiba.”
(U. ott, 3-4. old.)
Nos, száz évvel később, 1994-ben Horn Gyula volt kormányon, aki hát kabinetjével egyetemben nem éppen a vallásosságáról volt közismert. De mi volt a helyzet a fentebbi írás megjelenése előtt mondjuk száz évvel?
Az 1790-es évek derekán Magyarországon is „divatba jött” a vallástalanság, a francia forradalom szelleme – ha nem is olyan mértékben, mint Párizsban, de nálunk is tarolt azért. Ebben nem kis szerepe volt persze a katolikus klérus azon részének, mely a forradalmárok eszméit magáénak vallotta. Például a pálos Verseghy Ferenc féltette az országgyűlést „a religio dagályától, babonás leleményeitől”, a ferences Martinovics Ignác pedig azt vallotta, hogy vallásra nincsen szüksége többé az embereknek. Sándor Lipót főherceg nádor írja, hogy a papság egy része úgy el volt telve a koráramlatokkal, hogy papi kötelességeit is elhanyagolta, a népnek rossz példát adva. (Vanyó Tihamér OSB: Püspöki jelentések a Magyar Szent Korona Országainak egyházmegyéiről 1600-1850. Pannonhalma, 1933. Olaszországi Magyar Oklevéltár, II. köt. Korda Rt. Nyomda, 26. old.)
Nagyon igaza volt a jeles brit konvertitának, Gilbert Keith Chestertonnak: „Ha a világ nagyon világias kezd lenni, megakadályozhatja az Egyház. De ha az Egyház kezd elvilágiasodni, azt nem akadályozhatja meg világiasságával a világ.” Rengeteg minden múlik azon, milyenek egy nemzet vallási állapotai, konkrétabban, milyenek a papjai, mennyire küzdenek a liberalizmus ellen – ama ideológia ellen, ami irány a káoszba. No meg persze politikusai. S hogy róluk se feledkezzünk meg, ideiktatnók a jeles magyar szociológus, Makkai János alábbi sorait:
„Lehet-e művelt politikust keresni és találni? Nem, a feleket igen egyszerű: művelt politikus nincs, ellenben van aránylag művelt ember és emellett jó politikus, azaz ösztönös, erre született férfiú, aki tudatlanságát művészettel tudja palástolni, ott, ahol tudatlan s akaratát keresztül tudja vinni ott, ahol meggyőződése azt sugallja.
Az igazi politikus műveltsége abban áll, hogy ha nem is birtokolja a szellemet, de tiszteli azt. Olyasmibe nem fog bele, amihez nem ért, ellenben elhívja és meghallgatja a szakembereket, vélemények fölött ösztönösen dönt és a kellő pillanatban el tudja némítani saját intelligenciáját, hogy cselekvőképessé válhassék. A politikához nem tudás kell, hanem szellemi emelkedettség, amely a tudás tiszteletével jár. Egy keserű filozófus szerint a filozófust arról lehet megismerni, hogy nem tanára a filozófiának. A politikusnak is ismérve, hogy nem tanára a politikának.
Emellett komoly fontosságot kell tulajdonítani egy régi közmondásnak is. Ez a közmondás az asszonyokra vonatkozik s azt mondja: Elég, ha egy asszonynak annyi tudománya van, hogy mikor esik az eső, ne álljon az eresz alá.
A politikusnál a közmondás nem az esővel, hanem egy másik természeti elemmel: a széllel kapcsolatos.”
(Makkai János: Szép közélet. Budapest, 1941. Singer és Wolfner, 185. old.)
Az igazi politikus olyasmibe nem fog bele, amihez nem ért… De jó lenne, ha a politikai paletta mindkét oldalán így lenne ez – igen, beleértve a jobboldalt, vagy legalábbis az annak mondott oldalt is! De hogy el ne kanyarodjunk kiindulópontunktól, a lényegtől magától: szép, sőt gyönyörű lenne, ha ezeket a megsárgult régi írásokat elfelejthetnénk, aktualitásukat vesztve. Ez azonban még kissé (?) odébb van a jelek szerint.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
