Miről ismerhető fel az, aki kacérkodik a liberalizmussal? Nem feltétlenül arról, hogy mindent tagad, ami igaz, hanem sokszor inkább arról, hogy amellett sem áll ki határozottan, amit még igaznak tart. Csak nehogy megbántsuk a liberálisokat! Valahogy ez az érzése az embernek az új pannonhalmi bencés főapáttal, Hortobágyi T. Círill atyával készült interjú olvastán (Borsodi Attila: Egy megújuló egyház képes óvni Európa keresztény értékeit. Magyar Idők, 2018. december 1.).

„Beszélhetünk még egyáltalán keresztény Európáról?” E kérdésre a főapát így felel: „[…] római Szent Kelemen pápa már az I. század végén azt hangsúlyozta a korintusiakhoz írt második levelében: a hit terjedésének az a gondja, hogy a keresztények nem aszerint élnek, amit hirdetnek. A másik, a más értékrendet valló embert nem lehet megszelídíteni úgy, hogy törvényeket, erkölcsi rendet vágok a fejéhez. Csak szerető elfogadásból nőhet ki bizalom és megértés!”

Nos, tény, valóban sok olyan keresztény van, aki nem aszerint él, amit hirdet. De ez levon valamit is a kereszténység értékéből? Ha valaki rosszul számol, megkérdőjelezhető Pitagorasz, a két Bolyai vagy Gauss tudásának értéke, sőt kérdés, kell-e egyáltalán bárminemű matematika? „A katolikus Egyházat igazán csak a Krisztusi erő, isteni ígéret és kegyelem tartja össze. Az embereitől rég tönkremehetett volna…” – írta 1931-ben Bangha Béla jezsuita atya. De mégsem ment tönkre. Meggyengülhetett átmenetileg, de teljesen tönkre nem mehetett és nem is ment, nem is fog – hiszen különben nem lenne igaz Krisztus ígérete fennmaradására nézve (Lk 22, 28-32).

Ám menjünk tovább! A főapát vallomása szerint nem szabad tehát határozott erkölcsi törvényeket szabni a „más értékrendet” vallóknak. De miféle más értékrendről van szó, ha nem a – krisztusiról? Miért, mi van más, ami – maradandó? Akinek van füle a hallásra, ebből a fogalmazásból kihallhatja akár a pelagianizmus eretnekségének burkolt megfogalmazását is. Nem kell Isten, kinyilatkoztatás, egyház, hierarchia, elég csupán a „természetes ész”, s ha valaki nem szeretne keresztény lenni, hát hagyjuk békében. Csak az a fő, hogy – a negédes melódiát idézve – „szeressük egymást, gyerekek!”, merthogy amúgy – hamisítatlan újmagyarsággal – „tök mindegy”, ki mit hisz, csak „jó ember” legyen!

Természetesen mindig is vallotta a katolikus Anyaszentegyház (ahogyan ezt az 1917-es Codex Iuris Canonici 1351. kánonja le is szögezi), hogy egyetlenegy embert sem lehet és szabad arra kényszeríteni, hogy egy bizonyos vallást akarata ellenére felvegyen. Ez viszont egyáltalán nem jelenti azt, hogy tétlenül nézzük a keresztényellenes tanítások tovaterjedését s ne tegyünk meg minden tőlünk telhetőt a keresztény hit minél szélesebb körű elterjesztéséért. Ellenkezőleg, ez kötelességünk – még az ezért járó üldöztetések árán is! Más a vallási türelem és más a vallásszabadság. Türelmes vagyok a tévelygő iránt, de nem vagy türelmes a tévelygés iránt – amint az orvos is türelmes a beteghez, de nem a betegsége iránt.

Nos, a keresztény teológia nagyon is jól tudja – pláne Aquinói Szent Tamás után –, hogy a természetfeletti világ a természetesre épül, ámde mégsem áll meg a természetes világ szintjén – amint a jó tanár sem annál, hogy a gyermek már meg tudja különböztetni a betűket a számoktól, az embereket az állatoktól. De mi is továbbá a „szerető elfogadás”? Jézus azt hirdeti, hogy szeresd a bűnöst, de gyűlöld a bűnt. Ehhez képest nem éppen tipikusan modernista egybemosás a fentebbi főapáti megszólalás? Merthogy nem éppen a modernizmus (Szent X. Piusz pápa terminus technicus-a) számlájára írható a vallások, világnézetek egybemosása, nivellálása? S nem érdekes, hogy miközben azok, akik ezt a nivellálást úton-útfélen hirdetik, éppen az antimodernizmus irányában gyakorta meglepő hiányosságot mutatnak a szeretet, a tolerancia általuk hőn magasztalt erényének gyakorlásában?

Ám van itt más is a főapáti nyilatkozatban. Arra a kérdésre, hogy vannak-e további terveik az általa vezetett bencéseknek a főapát-cég fejlesztésére, illetve tervezik-e, hogy újabb programokat indítsanak, ekként felelt:

„Több távlati tervünk is van. Szeretnénk egy szállodát és egy sörfőzdét felépíteni. Emellett az oktatási intézményeink működését kívánjuk jobban összehangolni, és vizsgáljuk azt is, hogy szociális téren hogyan tudnánk még többet tenni. A gyógynövénykertünkben pedig a győri egyetemmel közösen próbáljuk majd a pincészetben keletkező szőlőmagot feldolgozni, abból szőlőmagolajat készíteni. Az egyetem segítségével olyan kutatásokat indítunk, amelyek során az apátsági gyógynövényekből készült kivonatokat házasítjuk a szőlőmagolajjal, és ezek élettani hatásait is vizsgáljuk majd.”

Ezzel csak egy a probléma, éspedig, hogy az Egyháznak nem elsődleges feladata a világi javak hajszolása, halmozása, sőt önmagában még a karitatív tevékenység sem. Mindezek csak gyümölcsei lehetnek az elsődleges célnak: „Keressétek először azért az Isten országát és az ő igazságát, és ezek mind hozzáadatnak nektek.” (Mt 6, 33.) Lehet persze hivatkozni arra, hogy mennyi minden, ami emberi életminőségünk megjavítását, civilizációnk kényelmét szolgálja, köszönhető a kereszténységnek, kiváltképpen papoknak, szerzeteseknek. (Minderről csak ajánlani lehet Giczy József művét (A katolikus papság érdemei hazánk és az emberiség történetében, 1933), vagy Legeza Lászlóét (Rágalmak és valóság. Érvelések a Katolikus Egyházat érő néhány rágalom ellen, 2018).) Azonban, ismétlendő, a lényeg a fentebbi evangéliumi üzenet megragadása.

Száz szónak is egy a vége: de szép is lenne, ha a mai pannonhalmi bencések, élükön főapátjukkal, nem csak a sörfőzésről vagy a gyógynövénykertészetről, a szőlőmagolaj előállításáról, forgalmazásáról és a belőle nyerhető gyógyászati ismeretek bővüléséről híresülnének el, hanem a keresztény tanítások módszeres hirdetéséről is. De remélnők, hogy amint a mégoly hosszú ideig tartó népvándorláskor, vagy a kommunizmus csillaga lehanyatlott, a teológiai mezbe bújtatott nivelláló modernizmuséval is ez fog történni.